Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)

2005-02-23 / 44. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 23. 26 Szülőföldünk Ravasz József: Dunaszerdahely nem rakta ki a nem fizetőket az utcára. Aki azt akarja, hogy legyen tető a feje fölött, fizessen rendesen a bérleményért Grarup itt nem kap díjat Budapesten a napokban ro­ma családokat költöztettek az utcára, télvíz idején, gye­rekestől, az ősztől tavaszig érvényes kilakoltatási mo­ratórium és a civil szerveze­tek tiltakozása ellenére. Itt­hon, Dunaszerdahelyen a város heroikus küzdelmet vív azért, hogy a romákat ne élje hasonló sors. VOJTEK KATALIN • „Ez a város érdeke is, katasztrófa lenne, ha a roma családok az utcá­ra kerülnének” - mondja Pázmány Péter polgármester. - Több mint 10 millió koronás beruházással még egy emeletet húztunk a roma csalá­doknak otthont adó Karcsai úti épületre, és odaköltöztettük azo­kat, akik a Lőrincz Gyula utcai la­kásukért képtelenek voltak kifizet­ni a lakbért és a rezsiköltségeket. Szükséglakásoknak is nevezhet­nénk ezeket a tetőtéri lakásokat, de minőségüket tekintve új, rendes lakások.” A Karcsai úti ház kapu­jában egy középkorú asz- szony és három fiatalem­ber álldogál. Az asszony kezében üres vödör. Ami­kor megmondom, hogy újságíró vagyok, elfordul. „Én ugyan nem mondok semmit. Itt vannak a fér­fiak, beszéljenek ők.” Először úgy tűnik, egyikük sincs beszédes ked­vében, de amikor az asszony meg­jegyzi, hogy nincs vizük, és azért van nála a vödör, hogy az udvarról havat vigyen fel, a többiek is meg­szólalnak: náluk sincs napok óta víz, nincs az egész házban, mert kikapcsolták. Csík a falon Már többen állnak a kapuban, egy magas, sovány férfi behív föld­szinti lakásába. Szavaiban keserű­ség és indulat: „Én nem azért va­gyok ebben a házban, mert az elő­ző helyen nem fizettem lakbért, ne­kem ez az első lakásom, és havonta rendesen fizetek érte. Nem is tu­dom elmondani, müyen állapotban hagyták hátra ezeket a helyisége­ket az előző lakók, micsoda bor­zasztó rendedenség, piszok, bűz volt itt. Nem volt egy ép ajtó, ablak. Mindent rendbe hoztam, rengete­get dolgoztam, és nézze, mi tör­tént: látja ezt a csíkot, végig a fa­lon? Idáig jött föl a kanálisból a szenny, mindent elárasztott. De nem egyszer, hanem egymás után háromszor. Hát azért vettük az új bútort, az új szőnyeget, hogy itt menjen tönkre?” Buga Róberték bútora valóban új és szép, a nagy szőnyeg felteker­ve vár jobb napokra. A falon nedves csík jelzi, hogy 15 - 20 centiméter magasságban állt a kanálislé. „Ki­hívtuk a szerelőket, de nem tudták megjavítani a hibát, azt mondták, ne használjuk a vécét. A kisfiúnk beteg, a fejét meg kellene operálni. De ilyen körülmények közé hozzuk vissza a kórházból? Még valami fertőzést kap” - mondja Bugáné, aki karján egy aprósággal kísér vé­gig a lakáson, mellette sápadt, szép arcú, öt év körüli fiúcska, ő az, akit műteni kellene. Buga Róbert az ud­varon megmutatja a csatomanyí- lást: „Most ebben a hidegben nem lehet érezni, de nyáron rettenetes itt a bűz, innen jönnek fel a patká­nyok. Hát mondja, rendjén van ez, így kell ennek lenni?” Tény, hogy csatomanyílásnak csak jó adag szé­pítéssel nevezhető a széles gödör, a tartalma szerencsére befagyott. De mi lesz, ha olvadni kezd? Most már sorra nyílnak az ajtók, a lakók szinte kézről kézre adnak, és minden lakásban ugyanaz a kép fogad: szép bútorok, szépen beren­dezett szobák. Egy helyen bekere­tezett Vermeer-reprodukció függ a falon, körülötte válogatottan szép tájakat ábrázoló fényképek, szin­tén keretben. Szembetűnő a kü­lönbség a barátságtalan folyosó és a nagy igyekezettel lakályossá tett lakásbelsők között. Sehol sincs kü­lönösebb rendetlenség, pedig beje­lentés nélkül, váratlanul érkez­tünk. Mennyi a hátralékod? A következő lakásban nincs na­gyon meleg, egy kis kályhával fűte- nek, az aprócska gyerekek mégis mezítláb vannak. „Nincsenek radi­átorok, így kell fűteni” - magyaráz­za a háziasszony. Kérdésemre, mi­vel fűtenek, azt a választ kapom, hogy fával, amelyet innen-onnan szereznek be. Az egyik emeleti lakó a szobájába invitálva kinyitja a szekrényt, amelyben takaros rend­ben sorjáznak az ágyhuzatok, fe­hérneműk. „Ennyi a tiszta ruhánk, ha ez elfogy, nem tudom, mi lesz, hisz víz nélkül nem lehet mosni. De megmondom, hogy én a gyereke­ket nem fogom így iskolába külde­ni, piszkosan nem fognak járni! Hát megkoszosodjunk, megbete­gedjünk?” „Még vécére se járha­tunk itthon, másokhoz kell beké­redzkednünk, a vizet messziről hordjuk” - panaszolja egy másik asszony. Weiszné konyhájában magasra csapnak az indulatok. Vagy tucat­nyian vagyunk a kis helyen, min­denki beszél, mindenki azt bizony­gatja, hogy rendesen fizeti havonta a lakbérét, mégis leállították a víz­szolgáltatást. Akiknek ez az első la­kásuk, és nem azért kerültek ide, mert az előző lakás bérét nem fizet­ték rendesen, sérelmezik, hogy ne­kik sincs vizük: úgy érzik, másokért kell bűnhődniük. „Kétezer koronát kellett fizetnünk a vízért, Ravasz József mindenkitől beszedte, akkor hogyan, hogy nincs vizünk?” - kér­dezi Weiszné, a jelenlévők egyetér­tő bólogatása mellett. Felhívom Ravasz Józsefet, hogy tőle kapjak választ a kérdésre. Ha­marosan megjelenik, és elmagya­rázza, hogy az a kétezer korona a hátraléktörlesztésnek csak egy tö­redéke volt. A leghangosabban méltatlankodók is elhallgatnak, amikor nekik szegezi a kérdést: „Neked mennyi a tartozásod?” Ki­derül, hogy mindegyik több tízezer koronás lakbérrel adós. Pontosab­ban nem is a lakbérrel, mert az a megfizetendő tételek legalacso- nyabbika, szinte jelképes összeg, mindössze 350 korona. A legna­gyobb tételt a vízfogyasztási díj je­lenti. Hirtelen eszembe jut, mit mesélt egyik ismerősöm, aki több­ször járt a romák lakta házakban: ott ha két üveg sört hűtenek le a nyári melegben, órákig folyatják rá a csapból a vizet, ahelyett hogy be­állítanák egy vödör hideg vízbe. Ennek véget kell vetni! Ravasz József költő, újságíró az egyetemen a doktori munkáját a közép-kelet-európai romák identi­tásáról írta, Dunaszerdahelyen romológiai kutatóintézetet hozott létre. Hogy miért vesződik az ilyen ember a lakbérhátralékosok gond­jaival? Önként vállalta, mondja, nem mintha nem volna egyéb ten­nivalója, mert van elég, nemrég két könyve jelent meg, és további ter­vei vannak, de tanulni is azért ta­nult, hogy a romákon segíthessen. Nem sértődik meg, amikor meg­kérdezem: ugyan már mit segíthet a romológiai kutatóintézet, ha csu­pán egy emberből áll - belőle. „Itt egészen más munkamódszerekre van szükség. Mert lehet valakinek akadémiai titulusa, de ebben a munkában nem tud nekem segíte­ni. Nem vagyok egyedül, már az is Miből fizessenek, ha szinte nem akad, aki ne szociális segélyből élne? Ravasz József szerint fájdalmas, de szükségszerű a víz elzárása A Karcsai úti épület a tetőtér beépítése előtt és után nekem dolgozik, akit megkérek, adja át az üzenetemet, figyelmez­tesse ezt és ezt a családot, figyeljen jobban oda a gyerekeire, mert ezt és ezt csinálták. Ha így vesszük, en­nek az intézetnek nagyon sok mun­katársa van, anélkül hogy papírja, szerződése volna róla” - magyaráz­za. Most újabb szervezetet hozott létre, egy szociális szolgáltató köz­pontot, a Khetanolt, ami magyarul azt jelenti, együtt. Ez az önkor­mányzattal, a munkaügyi hivatal­lal és egyéb szervekkel közösen ke­res megoldást a romák legégetőbb gondjaira. „Mert nem a víz a legfőbb prob­léma abban a környezetben, ahol jelen van a munkanélküliség, az is­kolázatlanság, a prostitúció, az al­koholizmus és megannyi más baj. Ok és okozati összefüggéseket ke­resve meg kell találni a problémák megoldásának kulcsát. Ez az ön- kormányzat kezében van, de tuda­tosítani kell, hogy az önkormány­zat nem a bőség kimeríthetetlen kosara, amelyből vég nél­kül venni lehet. Ezért vala­mit le is kell tenni az asztal­ra. El kell érni, hogy a ro­mák megértsék: ez már nem a szocializmus, ez egy teljesen más vüág, ahol semmi sincs ingyen. Siránkoznak, tragédiának veszik, hogy a vízdíj­hoz hozzá kellett fizetniük kétezer koronát. Hát még a városnak mek­kora tragédia, hogy az adófizetők pénzéből folyton el kell venni száz­ezreket a romák adósságainak tör­lesztésére. A dunaszerdahelyi ön- kormányzatban évről évre körfor­gásban jelenik meg ez a probléma. Ennek véget kell vetni. A város nem rakta ki a nem fizetőket az utcára, újabb esélyt adott nekik. Aki to­vábbra is azt akaija, hogy legyen tető a feje fölött, fizesse rendesen a bérleti díjat, ez így tisztességes”- mondja Ravasz József. De miből? Miből fizessenek, ha szinte nem akad, aki ne szociális segélyből él­ne? - vetem ellen. Ravasz József szerint fizessék meg a segélyből. Mint mondja, a romáknak is meg kell tanulniuk, hogy vannak köte­lességeik, s közülük három minden másnál fontosabb: munkát keresni, a gyerekeket iskolába járatni és fi­zetni a lakásért. Megint tamásko- dom: ehhez arra volna szükség, hogy valaki állandóan felügyelje, ellenőrizze őket. „Épp ezen dolgo­zunk - hangzik a válasz. Többek között ebben fog segédkezni az a hét roma asszisztens, akik most vé­gezték el a 120 órás tanfolyamot. Azt akarjuk elérni, hogy rögtön a segély átvételét követően ott hely­ben, a postán befizessék az embe­reink a lakbért és a többi számlát. Ügyelünk, hogy a gyerekeik rende­sen játjanak iskolába, nehogy úgy járjanak, műit a szüleik, akik képe­sítés híján nem tudnak elhelyez­kedni. Nemsokára munkaerőbör­zét szervezünk, remélem, hogy a környékbeli munkaadók el tudnak helyezni pár embert.” Ravasz József szavaiból kiderül, nem minden olyan fekete, ahogy a kívülálló látja: Buga Róberték, akiknek a csatornaszenny elöntöt­te a lakását, öt gyermekükkel elő­zőleg egy pincében laktak* amely­hez képest a Karcsai úti lakás „va­lóságos palota”. A csatornahálózat hibájáról már tud az építésügyi osztály vezetője, és megígérte, hogy tavasszal elhárítják. „Igen - mondja Ravasz - , én is tudom, hogy a romák számára összeha­sonlíthatatlanul nehezebb és fáj­dalmasabb az új körülményekhez való alkalmazkodás, mint a nem roma többség számára, de nincs más út. Annak örülök, hogy az ön- kormányzat nagyon jó partner, mindig mindenben készségesen segít, még egyetlen tervemre, ja­vaslatomra sem mondta, hogy nem kivitelezhető, soha nem tör­tént meg, hogy elutasított volna. Ugyanezt mondhatom a járási munkaügyi hivatalról is.” A World Press Photo egyik idei fő-díját Jan Anders Grarup dán fo­tóriporter nyerte egy kelet-szlová­kiai romatelepen készített soroza­tával. Grarup háborús fotósként is­mert, aki mindig oda megy, ahol veszélyben az emberélet. Egy biz­tos: Dunaszerdahelyre nem fog jönni. Nem mintha itt különösen rózsás volna a romák helyzete, ha­nem azért, mert a városvezetésben és a városlakókban van annyi böl­csesség, hogy belássák: nem lehet egészséges az, akinek üszkösödik egy tagja, még ha csak a kisujja is. Pázmány Péter polgármesternek igaza van, amikor azt állítja, az egész város érdeke, hogy a romák ne kerüljenek reménytelen helyzet­be. S hogy nincs minden eredmény nélkül az az áldozatokkal járó küz­delem, amelyet Dunaszerdahely ennek érdekében folytat, bizonyít­ja, hogy máshol is felfigyeltek rá. A romaügyi biztos hivatala Klára Orgovánová Dunaszerdahelyen tett látogatását követően egymillió koronát utalt ki - némi muníciót a harc folytatására. „El kell érni, hogy a ro­mák megértsék: ez már nem a szocializmus.” A használhatatlan fürdőszoba (Kanovits Gábor felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents