Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-23 / 44. szám, szerda
> í 2005. február 23., szerda MOZIMUSTRA 2. évfolyam 8. szám í í í > > > > > > > > > I > > > Életrajzi film az amerikairól, aki mindent akart, s mindent elért a korlátlan lehetőségek hazájában a 1 ••1 •• M I A/ A kulonc repülős Hollywoodban rendezőként (Képarchívum) Martin Scorsese nagy rendező, tudjuk. Amerika szellemét vagy esszenciáját gyúrogatja filmes anyaggá. Tette ezt korábbi nagyszabású opusában, a Casinóban is, amelyben Las Vegas első aranykorába kanyarodik vissza, s a pénzcsinálás kulisszái között kalandozik. S teszi ezt legújabb filmjében, háromórás szuperprodukciójában, az Aviatorban is. TALLÓSI BÉLA Rettegés számomra minden háromórás film. Szerencsére az Aviator sajtóvetítésén az első két óra után műszaki hiba miatt félórás szünetet tartottak. Erősen töprengtem, maradjak-e a hátralévő egy órára, mert mindaz, amit addig láttunk, nem igazán marasztalt. Jól döntöttem, hogy rövid séta után visszaültem a székbe, mert az utolsó egyharmad pörgős, eseménydús, sodor magával. Ha ilyen lenne végig a film, fizikailag-szellemileg igencsak megterhelő lenne a háromórás koncentrálás - ilyen hosszú filmben kellenek a lazább részek, amikor az ember egy kicsit kifújja magát. Az Aviator a tengerentúlon bizonyára lelket melengető Amerika- dopping, mert Scorsese a film eszközeivel feltámasztotta a huszadik század egyik legnagyobb amerikaiját, Howard Hughest, a sikeres feltalálót, a fortélyos iparmágnást, a jeles hollywoodi producer-rendezőt és a démoni pilótát, aki forradalmasította a filmgyártást és a repülést. Életrajzi film arról az amerikairól, aki mindent akart, mindent kipróbált, s mindent elért a korlátlan lehetőségek hazájában. Ezért a tengerentúlon minden valószínűség szerint pluszinformációt hordoz a film, többet mond, mint nálunk, hiszen az amerikai történelem egy részét rekonstruálja. A mindenen átgázolok az igazamért, a mindenemet felteszem azért, hogy megszerezzem, amit akarok elv szerint élő nagystílű üzletember-pilóta élete látványos kalandokban bővelkedik, amit Scorsese monumentális képekben sorakoztat egymás után, előbb megmutatva a rendezőt, aki éppen A pokol angyala című, a mozgóképtörténet addigi legdrágább filmjét forgatja, majd az üzletembert és a pilótát, aki minden kockázatot vállal azért, hogy a leggyorsabb lehessen, és hogy megalkossa a levegőbe emelkedő leghatalmasabb repülőcsodát. Ám valahogy úgy szeletelték az eseményeket, hogy szinte egy vizuális csalamádévá vált a film nagy része: szórakozóhelyről golfpályára kerülünk, forgatási helyszínről repülőgépgyárba, majd felrepülünk az égbe. Minden helyszín, minden kocka, minden kép, minden epizódhelyszín nagyon steril, vagyis már-már unalmasan hibátlan, annyira aprólékosan kidolgozott, hogy Scorsese már-már minket is belerendez a filmbe; szinte benne ülünk a zenés szórakozóhelyek élő atmoszférájában, a bőrünkön érezzük a Katharine Hepburn vidéki villáját betöltő arisztokratikus sznobságot. Valahogy mégse visznek magukkal az események, valahogy mégis azt várjuk minden egyes új epizódtól, hogy ez lesz majd az az indikátor, amely belendít, belevisz bennünket, és már nemcsak nézzük, hanem éljük is a filmet. Természetesen ez a sterilség valamiféle „műtermi hatást” eredményez, ami nem róható fel hibaként, hiszen szándékos. Scorsese annak a kornak a hollywoodi filme- zési stílusát idézi, amelyben Hughes filmeket forgatott, s amelyben olyan színésznőket csábított el, mint Katharine Hepburn vagy Ava Gardner. Szenvedélyes és adakozó szerető volt - érzelmi kapcsolataiban is nagy szerepet játszott a pénz. Hiszen megszokhatta, hogy pénzzel mindent meg tud venni. És azt is nagyon jól tudta, hogy nemcsak pénzzel, hanem valami mással is lehet manipulálni és sarokba szorítani másokat: a hírnévrombolással. Vagyis a fontos emberek, hírességek titkainak, magánéleti vagy éppen piszkos dolgainak a kiteregetésével. Hughes ellen is folyt ilyen sarokba szorítási kísérlet, kongresszusi vizsgálat, amelyet azért indítottak ellene, hogy Hughes konkurensének juttassák a nemzetközi légi szállítás kizárólagos jogait. Ez a vizsgálat már a film harmadik harmadában folyik, és a film egyik legércesebb, legerőteljesebb része. Ennek az excentrikus figurának, aki valóban mindenben a leglegleg tudott lenni, volt egy gyenge pontja. A film első kockáin egy rítusos ■fürdetést látunk, ahogy az anya egy, szinte fétisként kezelt szappantartóból kiemelt szappannal bekeni kádban álló kisfiát, s közben mintegy ráolvasással azt sulykolja belé, milyen veszélyt jelent számára a kolera és a tífusz. A film elején feltűnő szappantartó mindvégig ott van Hughes életében: mániákusan igyekszik megszabadulni a baktériumoktól. A férfinak ez a küzdelme, valamint félelme attól, hogy megbolondul, az Aviator legizgalmasabb és felkavaró vonala. Ez az, amivel az Aviator igazából le tud kötni, s ami e nagyepikus elbeszélő filmopust drámai feszültséggel tölti meg. A látványon túl ez az, amiért érdemes végignézni a filmet, amelyet tizenegy Oscarra jelöltek. S ezek azok a részek, amelyekért a Hughest alakító Leonardo DiCaprio esetleg megkapja az Os- cart. (Csak zárójelben: biztató jel lehet DiCapriónak, hogy a Hughes- éhoz hasonló „tisztaságmánia” Jack Nicholsonnak Oscart hozott a Lesz ez még így se című nagyszerű romantikus vígjátékban nyújtott alakításáért.) DVD-SAROK A pillangó szárnyán MISLAY EDIT Nem tudom, ki hogy van vele, a pillangóeffektus megnevezés számomra nagyon líraian hangzik, és ha valaki nem tudná, mit is jelöl (miért is lenne köteles mindenki mindent tudni?): azt az elméletet nevezik így, amely szerint a világban minden mindennel összefügg, és néha a legjelentéktelenebbnek látszó esemény is hatalmas változásokat vonhat maga után. így például, ha Brazíliában egy pillangó meglebbenti a szárnyát, abból Japánban akár még hatalmas vihar is lehet. Az Eric Bress és J. Mackye Gruber rendezte, The Butterfly Effect című amerikai sci-fi tájainkra csak DVD formában jutott el, magyar címe nincs is a filmnek, a cseh változat Osudový dotek (Végzetes érintés) címen került a boltokba és a kölcsönzőkbe. „Izgalmasabb, mint A hatodik érzék”! Ezt nem én állítom, hanem a forgalmazók, a film borítóján. Ajánlónak ez valóban elég izgalmas, mert valljuk be, M. Night Shyamalan filmje olyan jól sikerült „félős mozi”, hogy még magának a rendezőnek sem sikerült a későbbi alkotásaival túlszárnyalnia. Szóval a néző fel van csigázva, és meg akar győződni róla, hogy valóban így van-e. És mindjárt az első kockákkal belecsöppenünk a történet kellős közepébe, jobban mondva inkább a második harmadába. De ez csak egy idő után derül ki persze. Eleinte nagyon kusza minden, aztán kezd tisztulni meg összeállni a kép, és egyből rájöhetünk, hogy a lírai címmel ellentétben a film korántsem az. Evan Treborn (Ashton Kutcher) különös defektusban szenved: időnként - főként olyankor, ha valami megrázó dolog történik vele vagy körülötte - kiesik az emlékezete néhány percre, és nem tudja felidézni a történteket. Mivel apja hasonló problémával küzdött, és olyan súlyossá vált az állapota, hogy végül zárt osztályra került, anyja pszichológushoz viszi a gyereket. A pszichológus azt tanácsolja a kis Evannek, hogy írjon naplót, és az talán segít abban, hogy újra fel tudja idézni emlékezetében a kiesett perceket. A tanács hasznos, mert Evan rájön: a jegyzetei segítségével nemcsak hogy fokozatosan fel tudja idézni, mi is történt életének egy-egy drámai pillanatában, hanem vissza is jut a felidézett időszakaszba. S mivel a jelenben egy régi tragédiának köszönhetően egyik gyerekkori barátja élete zátonyra futott, Evan kihasználja az időutazást, és abban reménykedik, ha ott és akkor valamit másképp csinál, megmentheti a barátját. Ő lesz a pillangó, aki visszarepül a múltba, hogy másként lebbentse meg a szárnyát. És a dolgok valóban másként alakulnak, ám nem egészen úgy, ahogy Evan elképzelte. Többet nem szeretnék elárulni, mert ha ezt a filmet valami miatt érdemes megnézni, akkor az a csavaros (bár olykor talán túlcsavart) történet, nem pedig a színészi játék. De azért talán nem kell mindig mindent elhinni, amit egy film borítóján olvasunk... Jean-Pierre Jeunet ezúttal háborús filmet készített - nem is akármilyet: a mű nemcsak történetével, hanem stilizált képeivel és színkombinációival is magával ragad Hosszú jegyesség - egy elveszített szerelem története ERDÉLYI EDIT Mathilde boldogsága határtalan... (Képarchívum) Audrey Tautou. Ugye tudják, ki ő? Ez a fiatal, ismeretlen francia színésznő néhány évvel ezelőtt Amélie-ként egy csapásra belopta magát a közönség szívébe. Előbb a franciákat, majd az egész világ mozinézőit meghódította. Ő a főszereplője Jean-Pierre Jeunet új filmjének is, amely a csupa szív és csupa derű romantikus vígjáték, az Amélie csodálatos élete után merőben más jellegű munka. Bár a film címe - Hosszú jegyesség - inkább szerelmes, romantikus történetre utal, Jean-Pierre Jeunet ezúttal háborús filmet készített. Tégyük hozzá: nem is akármilyet! A két fiatal szerelmest, Mathilde-ot (Audrey Tautou) és Manech-t (Gaspard Ulliel) a háború szakítja el egymástól. Manech még húszéves sincs, amikor besorozzák, és katonatársaival együtt szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb dolgokat kell átélnie a harctéren. 1917-et írunk, és egy csúnya téli napon Manech és négy társa megelégeli a háború borzalmait. Az öt katonának csupán a hadikórházba kerülés jelenthet némi reményt a túlélésre, ezért az öncsonkítástól sem riadnak vissza. Szétlövött kézfejek, csonkolt ujjak kegyetlen képsorait láthatjuk. A hadbíróság öncsonkításért elítéli őket, és a senki földjére, a francia és német vonalak közé küldi az öt katonát, ahol a biztos halál vár rájuk... A lányhoz is eljut Manech és sorstársainak a halálhíre, de Mathilde nem akarja elhinni, mert úgy gondolja, ha Manech valóban meghalt volna, azt érezné. Nyomozni kezd jegyese után, Párizsba utazik, embereket csap be csak azért, hogy a féltve őrzött titkos iratokból megtudhassa, mi történt valójában a Bingo Crépus- cule nevű lövészárokban. Előttünk pedig tragikus sorsok tárulnak fel. Egy napon a bajtársak visszaemlékezései nyomán összeáll a kép, és Mathilde rábukkan élete párjára. Manech ugyan - sérülése okán - nem emlékszik a lányra, ám Mathilde boldogsága így is határtalan... Hihetetlenül hangzik, de Jean- Pierre Jeunet-nak mindössze öt egész estét betöltő filmet kellett rendeznie ahhoz, hogy mára az egyik legismertebb, legkedveltebb, sőt már-már túlbecsült francia rendezővé váljék. A Hosszú jegyességet sokan a három évvel ezelőtti Amélie csodálatos életéhez hasonlítják. S bár első hallásra ez igencsak furcsának, mi több, bizarrnak tűnik, a két filmben valóban fellelhetők közös vonások. Amélie és Mathilde is a szerelmet, pontosabban az átélt, ám elvesztett szőreimet keresik, a legtöbb hasonlóság azonban az elbeszélésmódból adódik. Jeunet ugyanis háborús filmjébe is becsempész néhány bensőséges képet (ilyen például az elítéltnek felkínált kakaó és vajas kenyér mézzel - ne feledjék, hogy a lövészárokban, a háború kellős közepén járunk), továbbá láthatunk mágikus poétikát, kedves abszurditásokat, a zsánereket - háborús film, krimitörténet, szerelmi románc - pedig kedve szerint keveri. A Hosszú jegyesség nemcsak tökéletes történetével (mellesleg Sébastian Japrisot kitűnő regényének feldolgozásáról van szó), hanem vizualitásával, stilizált képeivel és színkombinációival is magával ragad. Egyenesen lenyűgöző, ahogy Jeunet és kollégája, Bruno Delbonnel operatőr dolgozik a színárnyalatokkal, a fényekkel és árnyékokkal. Mathilde nevelőszüleinek a háza, a vidéki birtok sárgás fényárban úszik. Ezek a képsorok a sok-sok kedves, humoros jelenettel,kiegészítve a derűlátást, az életvidámságot sugallják. A háborús képek és a katonatársak beszámolói ezzel ellentétben rideg, csúnya szürke színűek, Mathilde visszaemlékezései pedig - akár a régi, megfakult fotók - sárgásbarnák. A Hosszú jegyesség tökéletesen felépített, elgondolkodtató film. Olyan munka, amelyben minden a helyén van, és határozottan érezni, hogy összeszokott alkotógárda áll mögötte. Jeunet azonban egy új munkatársat is megnyert az együttműködésre: David Lynch rendező „udvari” zeneszerzőjét, a kitűnő Angelo Badala- mentit. A filmre és Badalamenti sajátos dallamaira ezúttal is érdemes odafigyelni.