Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-23 / 44. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 23. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 FIGYELŐ MTI/AFP Szíria libanoni jelenlétét, amelyet Rafik Hariri volt libanoni kormányfő meggyilkolása óta egyre hangosabban ítél el a nemzetközi közösség és a libanoni ellenzék, az 1989-ben kötött táifi megállapodás törvényesítette. Az utóbbi években Damaszkusz fokozatosan csökkentette csapatait, amelyek létszámát jelenleg 14 ezer főre becsülik, de továbbra is gyámkodik a libanoni belügyek felett. Volt olyan időszak, amikor a Libanonba hivatalosan 1976- ban bevonult szíriai hadsereg 40 ezer katonát is számlált. Azóta mindenekelőtt a Bekaa- fennsíkon, Libanon északi részén és a stratégiai hegyvidéki magaslatokon van jelen. A nemzeti megbékélési megállapodás, amelyet 1989-ben kötöttek meg a szaúd-arábiai Tá- ifban, egy évvel később véget vetett az 1975-ben kitört és 15 éven át pusztító polgárháborúnak. Egyeztetést írt elő a bejrúti és a damaszkuszi hatóságok között arról, hogy 1992-ben Kelet-Libanonban átcsoportosítják a szíriai csapatokat, az országból való teljes kivonulásuk időpontját azonban nem rögzítette. Egy évvel azután, hogy 2000 májusában az izraeli katonák 22 évi megszállás után elhagyták Dél-Libanont, Szíria 2001 júniusában átcsoportosította Libanonban állomásozó csapatait, hasonlóképpen járt el 2002 áprilisában is, ezután már két szakaszban hajtott végre csapatáthelyezést 2003-ban. A következő évben Damaszkusz ugyancsak két átcsoportosítást végzett: szeptemberben mintegy 3000 katona hazahívásával, később, decemberben pedig a felderítőegységek felszámolásával. A nemzetközi közösség és a libanoni ellenzék fokozódó nyomása ellenére a Szíria-barát bejrúti kormány - akárcsak Damaszkusz - továbbra is szükségesnek tartja a szíriai katonai jelenlétet a két ország ellen irányuló, állandó izraeli fenyegetésre hivatkozva. A szíriai erők segítenek a legitim libanoni kormány csapatainak fennhatóságuk kiterjesztésében a politikai reformok elfogadása után”. Bush mosolya Pozsonyban kevésbé lesz őszinte, mint a korábbi csúcsokon Washington és Moszkva új hidegháború felé tart? Vlagyimir Krjucskov egykori szovjet biztonsági főnök szerint az Egyesült államok és Oroszország új hidegháború felé tart, volt amerikai kollégájának pedig Benito Mussolini olasz fasiszta diktátor politikája jutott eszébe az orosz belpolitikai lépésekről. PALOTÁS LÁSZLÓ „Fokozatosan minden egy új hidegháború felé halad” - nyilatkozta Vlagyimir Krjucskov volt KGB-főnök a Komszomolszkaja Pravda tegnapi számában megjelent interjújában, nagyon kellemetlen partnernek minősítve az Egyesült Államokat, mert kizárólag a saját érdekeit követi: ezek most a Kaukázushoz és Közép-Azsiához fűződnek, vagyis azokhoz a zónákhoz, amelyek nemrég még Moszkva érdekszférájába tartoztak. Krjucskov szerint az Egyesült Államok a pozsonyi csúcson új szakaszt nyithat Oroszországhoz fűződő viszonyában: ezentúl élesen bírálhatja Moszkvát, és további engedményeket követelhet tőle (akadályozva kapcsolatai fejlesztését Törökországgal, gátolva visszatérését Irakba, elszigetelve őt az arab világtól, még inkább el- ragadya tőle a szovjet utódállamokat; mert Ukrajna és Grúzia csak az első fecskék). „Ha feladjuk ezeket a mezsgyéket, akkor Oroszország is szét fog esni, mint ahogy a Szovjetunió” - kongatta meg a vészharangot. Bár Krjucskov külsőségekben sok mosolyt és hangos bejelentéseket vár a holnapi pozsonyi orosz-amerikai csúcstól, feltételezi: George Bush amerikai elnök fel fogja vetni orosz kollégájának, Vlagyimir Pu- tyinnak a kellemetlen belpolitikai kérdéseket is. James Woolsey, a CIA volt igazgatója úgy látja, hogy Bush mosolya Pozsonyban kevésbé lesz őszinte, mint a korábbi csúcsokon, mert nem hagyhatja figyelmen kívül az amerikai közvélemény Putyin számára határozottan hátrányos változását. „Az orosz hatóságok intézkedései máris egyre jobban emlékeztetnek Mussolininak az 1920-30- as években tett lépéseire” - véli Woolsey, aki a tekintélyuralmi rendszer felé való veszedelmes közeledés világos tüneteit látja az oroszországi kormányzóválasztások eltörlésében, az olajperekben, a média állami ellenőrzésében és a civil társadalom más elemeivel szembeni támadásokban. „Mindez rontja Putyin renoméját, aki szabad nemzet építését ígérte” - fejtegette a volt CIA-igazga- tó az orosz bulvárlap washingtoni tudósítójának. A szerző az MTI moszkvai tudósítója Oroszország is szét fog esni, mint ahogy a Szovjetunió. VISSZHANG Kiküszöböljük a korábbi hibákat Az elmúlt időszakban több olyan állítás jelent meg, amely Komárom gazdasági fejlesztésének jelenlegi irányvonalát negatívan minősíti. Ezek közé tartozik a korábbi polgármesternek, Pásztor Istvánnak a Dunatáj hasábjain megjelent nyilatkozata is. Az előző választási ciklus végén a város folyószámláin 20 674 907,35 korona szerepelt, a város kimutatott tartozásainak összege 10 172 000 korona volt. A város elkülönített számláin szereplő 9 403 632,38 korona a város és a városi iskolák alkalmazottainak 2002. december havi bérét, az ezzel összefüggő kötelező járulékokat, a szociális alapot és egyéb célirányos pénzeket, például a ki nem merített állami dotációt tartalmazta. A város tartalékalapjain csupán a könyvelésben kimutatott összeg 27 418 000 korona szerepelt, valós pénzügyi fedezet nélkül. Ezzel egy időben a város ki nem mutatott „elfelejtett” tartozásainak összege meghaladta az 1,5 millió koronát. A város akkori helyzetének bemutatása céljából feltétlenül fontosnak tartom a teljesség igénye nélkül megemlíteni néhány súlyosabb megoldatlan problémát és rendezetlen tartozást:- 1991-től nem történt meg a városi vagyon szabályszerű tételes fizikai és írásos nyilvántartásba vétele, a leltározás csak formálisan, papíron történt meg;- az előző években felhalmozott, jelentős részében behajthatatlan kinnlevőségek több mint 100 millió korona értékben;- a megszüntetett városi cégek, valamint utódcégek (Civitas) le nem zárt felszámolása és az ebből várható többmilliós veszteség;- a karbantartási alapok esetében nem rendezett adósságok 6,9 millió korona összegben;- a hőszolgáltató cég után átvett, gyakorlatilag behajthatatlan követelések többmilliós tétele;- határidőben ki nem merített, elvesztett állami támogatás a nyugdíjasotthon és -panzió részére 300 000 korona összegben;- lezáratlan, bírósági eljárás alatt álló ügyek (az Orgo Kft. többmilliós követelése, a színház melletti telek ügye);- a Csallóközi Városok és Falvak Társulása 1999-2002-ből elmaradt tagsági díja: mintegy 300 ezer korona;- elvesztett bírósági ügyek rendezetlen ügyvédi költségei. Az így átadott, jócskán mínu- szos „örökségnek” méltó betetőzését képezik azok a város nevében 2002 decemberében testületi jóváhagyás nélkül megkötött szerződések, amelyek gazdasági- lúg az elkövetkező 5-7 évre meghatározóak, tehát az elkövetkező időszak új pénzügyi irányvonalának kerékkötői. A képviselő-testület 75/2003. számú határozatával nem szentesítette az elmúlt időszak gazdálkodását és „eredményeit”, törvényes kötelezettsége értelmében döntött az éves zárásról, rámutatva a nem teljesített feladatokra az akkor ismert adatok tükrében. A terhes örökség ellenére a 2003-ban és 2004-ben elvégzett munka eredményeként 2004. december 31-én a város folyószámláin 83 749 510,08 korona és az egyéb, elkülönített számlákon 17 327 417,87 korona szerepelt. Ennek tükrében igazán meglepő és nagy merészségre vall az a minden valós és erkölcsi alapot nélkülöző igyekezet, amely megkérdőjelezi a jelenlegi képviselő- testület és városvezetés cselekedeteit. Ők a város lakosságának érdekeit szem előtt tartva igyekeznek kiküszöbölni a múltban elkövetett hibákat és hiányosságokat, új lehetőségeket, forrásokat keresve a továbblépéshez és a város hosszú távú, valódi európai szintű fejlődéséhez. Papp Tibor, a városi hivatal megbízott vezetője KOMMENTÁR Rokkantak a mázsán TÓTH MIHÁLY Újsághír, első oldalon, öt hasáb teljedelemben: az elmúlt hónapokban revízióra rendelték be a rokkantnyugdíjasokat, aminek eredményeként számukat 6252-vel csökkentették. Hónapokkal ezelőtt, az akció beindításakor felhorkantam, és egy írásomban azt tanácsoltam az érintetteknek, hogy fogjanak ösz- sze, szervezzenek tömegtüntetést, vonuljanak a kormánypalota elé, így adva nyomatékot felháborodásuknak. Ma belátom, hogy életem egyik nagy tévedése volt ez az újságcikk. Ma már tudom, hogy egészségtől kicsattanó makkegészséges munkavállalók se merészelnek tiltakozni, ha úgy érzik, hogy méltatlanul bántak velük. Nemhogy minisztérium elé nem merészelnek vonulni, hanem műhelyvezetőiknek még azt se merészelik megmondani, hogy orvoshoz kellene menniük, mert sajog a zápfoguk, mert (a munkahely elvesztésének lehetősége miatti idegességükben) attól tartanak, menten kilyukad a gyomruk, mert... A Szociális Biztosító statisztikája szerint eddig közel 50 ezer rokkantnyugdíjast vontak revízió alá, és csaknem 13 százalékukat munkára alkalmasnak nyilvánítottak. Az átértékelést tovább folytatják, még több mint 130 ezer rokkant állapotát vizsgálják felül. Most tekintsünk el azoktól a hírhedtté vált esetektől, amikor a társadalombiztosító revizorai végtagjukat elveszített bányászoknál colstokkal méricskélték, hogy annak idején hány centiméternyit kellett a lábból amputálni. Legyünk jóhi- szeműek, és abból induljunk ki, hogy a világ összes társadalom- biztosítója éberen ügyel a biztosítási csalások meggátlására. Ezt azonban minden civilizált országban diszkréten teszik, nem úgy, mint nálunk. A rokkantnyugdíjasok „lusztrálása” - éppen tömegessége miatt - inkább rendőrségi razziára, mintsem egészség- ügyi akcióra emlékeztet. Mintha az egészségügyi és szociális kormányzat minden orvost, aki az illetőt rokkanttá minősítette és minden alkalmazottat, aki rokkantállományba került, potenciális csalónak tartana. Egyre megalapozottabbnak tűnik az a feltételezés, hogy ez az országvezetés éberen ügyel arra, hogy a kiszolgáltatottak - márpedig a rokkantnyugdíjasok ezek között is a legrosszabb helyzetűek közé tartoznak - az államot nehogy megkárosítsák néhány krajcárral, miközben képtelen a milliárdos kárt előidézők megfékezésére. Vajon hány rokkant munkás lenne képes biztosítási csalással akkora kárt okozni, mint egyetlen pénzügyminiszter, mondjuk, azzal, hogy elhanyagolta a Csehszlovák Kereskedelmi Bank iránti milliárdos kötelezettségek rendezésének kezelését? Kedvenc olvasmányom Karl Kraus (1874-1936) osztrák író Az emberiség utolsó napjai című dramatizált szatírája. Arról szól, hogy az első világháború alatt hogyan dőzsöltek a vezérkariak, és a katonakórházakból hogyan vezényelték lövészárokba a kezüket, lábukat, szemük világukat vesztett közembereket. Karl Kraus ha élne, halhatatlan szatírát írhatna a szlovákiai viszonyokról. JEGYZET Leves helyett PÉTERFI SZONYA A villamosban előttem ülők hangos beszédébe hallgattam bele a minap. Tudom, nem illő dolog, de a korosabb hölgyek olyan hangosan apre- hendáltak valakit, hogy nem lehetett nem oda figyelni. Ráadásul az elhangzottak alapján rádöbbentem, hogy az illetőt - némi túlzással - én is ismerem. Az illető az a magas, tisztán öltözött, ápolt fiatalember, aki lakótelepünkön árulja a hajléktalanok lapját, s én majd két éve rendszeresen és kizárólag nála vásárolom. Kezdetben 50 koronát nyújtottam át a fele annyiba kerülő újságért, de később, a drágulásra gondolva, egy százasból nem fogadtam el a visszajáró pénzt. Talán azért, mert az árus megszégyenítő szerénységgel azt hangsúlyozta, túl sok, amit adok. Nem tagadom, többször elhatároztam, ki fogom faggatni arról, miként alakult így az élete, miért nem próbál a fővárosban „normálisan” elhelyezkedni, de akárhányszor nekiduráltam magam, az alkalmas pillanatban alábbhagyott a bátorságom. Eszembe jutott ugyanis egy régebbi történet. Prágában összefutottam egy barátommal, aki elismert orvosként hajnalok hajnalán kiszökött alvó barátnője mellől, s órákig a Vencel téri utcaseprőket nézte irigykedve és sóvárogva szabad életük miatt. Nos, az előttem ülők nem tudtak napirendre térni afelett, hogy az újságárusnak marok- telefonja van. Megfigyelték, nemcsak hívják, hanem ő is telefonálgat. Sőt, rengeteget esemesezik is. Leguggol az aluljáró falánál és szórakozik. A hölgyek egymást győzködték arról, hogy a mobilhasználat biztosan nem olcsó mulatság, s azon szörnyülködtek, miképp engedheti meg magának ezt olyan, aki a hajléktalanok lapját árusítja. Megjegyezték azt is, hogy bezzeg ők még soha, egy árustól sem vettek újságot... Felháborodásukat nem nagyon értem. A fiatalember nem kéregét, nem szólítja le a járókelőket, hogy éhes, fázik, könyörüljenek meg rajta. Tulajdonképpen dolgozik. Igaz, nem segédmunkásként, nem utcaseprőként. Kabátja hajtókájára tűzött névkártyával, hóban, fagyban, hőségben vagy esőben újságárusként keresi meg a megélhetésre valót. Meglehet, számára a mobiltelefon, a kapcsolattartás modern eszköze többet ér, mint egy tányér meleg leves. Akik soha nem támogatták a fiatalembert, talán mégse szidják, s ne kérjék számon, mire költi keresetét?!
