Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-21 / 42. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 21. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 TALLÓZÓ SZERB LAPOK Mivel a horgosi családirtás nyomozásának fejleményeiről továbbra is teljes a hírzárlat, ezért a belgrádi sajtó kénytelen találgatni, igaz, az illetékesek ezeket nem is cáfolják. A Blič szerint a szerb rendőrség előállított két gyanúsítottat. Szinte biztos, hogy a szervezett bűnözéssel összefüggő ügyről van szó. A belgrádi lapok hetek óta közölnek információkat, meg nem erősített forrásokból. A belgrádi belügyminisztérium nem kíván reagálni a lapértesülésekre. Szóvivője csak annyit mondott, minden egyes nyilatkozat hátráltatja a nyomozást. Ne az legyen a döntő, hogy mennyi van a pénztárcában ma, hanem hogy mennyi lesz az egyetem elvégzése után Alaptalan félelmek a tandíj miatt A felsőoktatási reformot illetően, a tandíj bevezetésével kapcsolatban számtalan tévhit kering a köztudatban. A tandíjat ellenző érvek sokrétűek. Egy a közös bennük: alaptalan félelmeket keltenek. HORVÁTH MIHÁLY Mindeközben a tényleges veszélyről kevés szó esik. Márpedig a helyzet úgy fest, hogy ha nem következik be érdemi változás, a szlovák felsőoktatás lassú, de biztos enyészetre van ítélve. Több mint 30 ezer diák, a teljes létszám több mint egyharmada fizet ma közvetlenül vagy közvetve, hivatalosan vágy félhivatalosan állami egyetemeken (!) tandíjat, amely elérheti az évi 40 ezer koronát is. Azért fizetik, mert más lehetőségük nincs. Az úgynevezett ingyenes nappali tagozaton nincs több hely. Ha tanulni akarnak, fizetniük kell, mégpedig azonnal, mert a mai diáktámogatási rendszer velük nem számol. Levelező tagozaton tanítják őket; kérdéses, hogy amit a temérdek pénzért cserébe kapnak, egyáltalán lehet-e oktatásnak nevezni. És ők még a szerencsésebbek közé tartoznak. Az ingyenes, minőségi oktatáshoz való jog nekik és még sok más, a mai rendszeren kívül rekedt tehetséges fiatalnak csak álom. Ezért rendet kell teremteni. Több pénz kellene, hogy az egyetemek több diákot tudjanak felvenni nappali tagozatra. De nem csak pénz kellene, hogy a minőség javuljon, mert ugyebár fájó szívvel, de ki kell mondani, a szlovák diploma az esetek döntő többségében nemzetközi szinten lassan nem ér semmit! Sikeres eredmények inkább kivételnek számítanak, és akkor is a rendszer ellenére születnek, nem pedig a rendszernek köszönhetően. De ki adja a több pénzt? Csak az állam? És elég lesz, ha több pénzt kapnak az egyetemek? Mindkettőre a válasz nemleges. Minden negatív példa ellenére (szűkölködő kezdő középiskolai tanár) és a vitathatatlan társadalmi haszon mellett az egyetemi diploma pénzt hoz a házhoz, és ez egyre inkább így lesz. Ezért indokolt és igazságos, hogy a Pozsonyban villamosmérnöki diplomáért tanuló diák tanulmányi költségeit ne csak az általánosan (beleértve az alistáli nyugdíjas trafikos néni béréből vagy a kassai vasmű éjjeliőrének cigarettafogyasztásából) begyűjtött adóból fizessék, hanem legalább részben a jövőbeni keresetéből maga a végzett villamosmérnök is „megköszönje” egyetemének a magasabb keresetéhez vezető oktatást. A rendszer lényege tehát, hogy csak az egyetem elvégzése után esedékes a tandíj tényleges fizetése, és aki keveset keres, az kevesebbet is fizet, és akinek nincs jövedelme, nem fizet. Ellentétben a mai rendszerrel a tervezettben nem az a döntő, hogy mennyi van a pénztárcában ma, hanem hogy mennyi lesz az iskola elvégzése után. Ehhez hasonló rendszerek működnek Nagy Britanniában, Ausztráliában, de Magyarországon is, ahol minden populizmus ellenére a hallgatók nagy része ma is fizet, és az előző kormány idején is fizetett tandíjat. A kapacitás növelése mellett fontos a gyors minőségi felzárkózás. Az egyetemi „piacot” - főleg ha lebontjuk a képet az egyes szakok szintjére, - egy vagy néhány intézmény uralja. Az elmúlt években nagy lehetőségek nyíltak meg az egyetemek előtt. Függetlenné váltak, lehetőségük nyílt a sokszor, átkozott, alacsony béreket megállapító bértáblázattól eltérni, így is neves szakemberekkel gazdagítani az tanári gárdát. Nem mellékes, hogy 25 százalékkal kaptak több pénzt egyetemeink az elmúlt négy-öt évben. Változást az egyetemek hozzáállásában azonban aligha fedezhetnénk fel. A diák még mindig nem áll a fontossági sorrend tetején, ami egyébként sem pénzkérdés. A béreket ugyanúgy a régi bértáblázat szerint állapítják meg minden egyetemen (!), nehogy többet kapjon az, aki többet, jobban dolgozik, mert még egy tárgyilagos értékeléskor véledenül kiderülne, kinek nincs semmi keresnivalója a tanári karban. Mindez azért van, mert nincs semmi kényszer a változtatásra. A nyugati egyetemek még mindig nem veszélyeztetik a hazai „versenytársakat” azzal, hogy tömegesen elcsábítják klienseiket, és a hazai magánegyetemek a rendszernek köszönhetően csak egy szűk, gazdag réteg kegyeit keresik. Ilyen körülmények között, még ha több pénz lesz is, majd talán lassan fejlődünk valamerre, és közben figyelhetjük, ahogy már a harmadik világ országainak egyetemei is bekerülnek a világ élvonalába, ugyanakkor Szlovákiát az élbolyban nem képviseli senki. A gyorsabb minőségi javulást az egyenlő és szabad verseny feltételeinek kialakítása hozhatja meg. Ez fontosabb a pénznél is. Sokan félnek a rendszertől, csehországi és lengyelországi tapasztalatok alapján, ahol sok kétes minőségű magán- egyetem működik. A konkurencia azonban attól függ, milyen teret hagyunk neki. Egy vonalra kell állítani mindenkit, az állami támogatást minden diákra egyformán kiutalni, függetlenül az egyetem tulajdonosától. Hogy (külföldi) magánegyetemek is beléphessenek a tág hazai középréteg piacára. Hogy végre mindenkinek legyen választása, és minőségért ne kelljen külföldre menni. Aztán majd a gyakorlatban elválik, ki nyújt jobb minőséget, jobb lehetőséget a (nemzetközi) munkapiacon való helytállásra. Nyíljon meg a tér, hogy Szlovákiának is lehessen legalább egy, de inkább több életképes Közép-európai Egyeteme anélkül, hogy egy milliárdos jóakarata állna mögötte. Nem kell bedőlni az ijesztgetésnek, hogy állami pénz magánzsebekbe fog vándorolni, amikor kerülhetne állami egyetemek büdzséjébe is. A lényeg, hogy minőségi oktatásra fordítsák. Miről szól tehát a reform? Nem egy megszerzett jogtól való megfosztásról, hanem a szocializmus hazugságai közül egy újabbnak a leleplezéséről, egy kulcsfontosságú társadalmi és gazdasági pillér megmentéséről és fejlesztéséről. Igazságos teherviselésről és egyenlő versenyről szól, amelyek alappillérei egy hozzáférhető, minőségi és fenntartható oktatási rendszernek. A szerző közgazdász Több pénz kellene, hogy az egyetemek több diákot tudjanak felvenni. VISSZHANG Ki a hunyó ügynökügyben? Senki, sőt, ha valaki az volt is, egyszeriben mostanra mintha kihagyna az emlékezete. Juhász Katalin Várady Bélával készült interjúja a sokadik olyan cikk, amelyben az egykori ügynökök, besúgók magyarázzák ŠtB-s múltjukat. Állítják, amit tettek, csupán a közös cél és érdek javára tették. Senki nem tudta róluk, hogy ők a Júdások, és erről senkinek nem szóltak, nehogy megzavarják őket az alkotómunkában... Ez aztán a magyarázat! Aki ezt a temérdek hazugságot elhiszi, az nem tudja, mit művelt az ŠtB. Esedeg meg lehetne kérdezni azoktól, akik az ilyen önkéntesek miatt kényszerültek otthagyni munkahelyüket - például a színházat is -, repültek ki főiskolákról vagy esélyük sem volt oda bekerülni, mentek börtönökbe vagy menekültek külföldre csak azért, mert nem bírták elviselni a rájuk tapadt besúgókat, az állandó megaláztatást és hatalmi önkény- uralmat, és nem álltak be a nagy vörös hatalom céljainak szolgálatába, hanem megpróbáltak elveikhez hűek maradni. És meg lehet kérdezni mindezek családtagjait is, akiket megbélyegeztek, és évtizedeken keresztül figyelték őket valakik, és mindent tudtak róluk... És milyen célról és érdekről beszélünk, kérem: a kommunista hatalom mindent és mindenkit elsöprő céljairól és érdekeiről. Ezeket segítették a besúgók. Mind egytől egyig. Baráti hangulatban, vállveregetve, poha- razgatva döntöttek emberi sorsok felett. Nem igaz, hogy nem tudtak róla, mit művelnek, hiszen az együttműködésre felkérték vagy kényszerítették őket. Parancs volt az is, hogy ne szóljanak a kollégáknak, mert ez államtitok és, ugye, az a jó titkos, aki titokban marad, ezt a gyerek is tudja. Nem számított se jó barát, se kolléga. És az volt a megfelelő, hűséges munkatárs, aki ezt a parancsot is hűséggel teljesítette - a cél érdekében. És hálából mászhatott felfelé a tyúklétrán. Ez igen. Nagy és szép munka volt, az biztos, de talán nem eléggé tökéletes, ugyanis az oly hűséggel kiszolgált rendszer egyszer csak összeomlott. A nagy cél pedig a romok alatt lehelte ki koszos, sötét lelkét. És maradtak a túlélők, akik magyarázzák bizonyítványukat, s kicsit kényelmetlen lett számukra a vörös nyakkendő, s maradtak azok, akik csöndben emlékeznek, felidézve ezt a szennyes és szégyenletes korszakot. Molnár László Ipolyfödémes KOMMENTÁR Kikerülni a kelepcéből SZILVÁSSY JÓZSEF Kihátrált a határon túli magyar nemzeti közösségek témaköréből a két legnagyobb anyaországi párt. Orbán Viktor országértékelő beszédében belpolitikai, elsősorban szociális gondok kerültek előtérbe. Jóval halkabb ígéretpatronokat pufogtat Gyurcsány Ferenc. Novemberben még külhoni magyar útlevelekkel kampányolt, ma már csak nemzeti vízumokról beszél, ám erről is egyre halkabban. Az újabb nemzeti csodafegyverként kikiáltott Szülőföld Program csak lózungokban létezik, a Szülőföld Alapot pedig úgy hagyták jóvá, hogy a Magyar Koalíció Pártja szakértőinek egyetlen javaslatát sem vették figyelembe. Ezekre egyébként a magyarországi ellenzék sem volt túlságosan kíváncsi, ők ezúttal is megelégedtek a kormányjavaslatok éles kritikájával. Helyénvaló hát az MKP Országos Tanácsának bírálata. A dokumentum remélhetően úgy is értelmezhető, hogy a szlovákiai párt is kievickél abból a kelepcéből, amelyet a Magyarok Világszövetsége állított fel, de amelybe saját hibájából is belerángatta önmagát. Vagyis nem marad a magyarországi belpolitikai csatározások túsza, hanem újra hazai feladatokra összpontosít: leginkább az idei megyei és a jövő évi parlamenti választásokra. Több okból. Az elmúlt másfél évtizedben többször bebizonyosodott, hogy a Szlovák Nemzeti Pártot mostanság leginkább a budapesti és a kisebbségi magyar politikusok meggondolatlan megnyilvánulásai erősíthetik. S erről a jövő évi kiélezett választási csata előtt - amikor néhány százalék dönthet merőben más értékrendű koalíció megalakulásáról - nem szabadna megfeledkezni. Nyilvánvaló, hogy az MKP pozícióját és politikai erejét nem a budapesti tiszteletkörök, hanem kizárólag a választók adják: őket kell hát újra megszólítani. És megnyerni. Budapesten mától tüntetnek a magyar gazdák és a vidék képviselői. Egyebek között a késlekedő uniós kifizetések miatt, amelyek döntő része Szlovákiában az agrárminisztérium, más esetekben a regionális és fejlesztési tárca Brüsszelben is elismert munkája révén már eljutott a hazai címzettekhez. A Selye János Egyetem megalapítását megfontolt stratégiával és a szlovák politikai szövetségesek támogató szavazataival érte el a Magyar Koalíció Pártja. Egyéb járható út ezután sem látszik. Márpedig tovább kell lépni, hiszen főleg az SDKÚ politikai akaratának híján nincs megoldva a kisebbségi kultúrák törvényben szavatolt támogatása, késik azoknak a végrehajtó rendelkezéseknek az elfogadása is, amelyek a kisebbségi nyelvek chartájának elveit végre meghonosítanák, s amelyek ismét közelebb visznek a kulturális önkormányzathoz. Brüsszeli és budapesti hátszél sokat segíthet egyéb, távlatos céljaink elérésében is, de a döntő politikai küzdelmeket továbbra is idehaza kell megvívni. Jó programokkal és rátermett képviselőkkel. JEGYZET kor kérek és kiszolgálnak, fizetek és távozom. De nem! Eleve nem üzletbe mentem be, hanem valamilyen XXL-es marketbe. Ott bent elindultam felderíteni, hol az a bizonyos részleg, ahol egy konkrét elektronikai cikket meg tudok venni. A részlegen szakadoztak a polcok, de nem találtam azt a márkát, amelyiket az akciós vásárlási lehetőségeket hirdető reklámújságból kinéztem, és meg akartam venni. Nagy nehezen ráleltem egy névcédulát viselő illetékesre, aki megmutatta, hol az áru. Mondtam, jó, viszem és fizetem. Előbb kiírom a vásárlásigazoló okmányt, mondta ő. Ez egy A4- es méretű háromlapos irat, amelyet hosszú percekig töltögetett az áruismertető eladóreferens, majd elém nyomta, hogy írjam alá. Nehezen látom már az apró betűket, de valami olyasmit kellett kézjegyemmel igazolnom, hogy tisztában vagyok azzal, mit tartalmaz az okmány. Ezzel az igazolással el kellett mennem egy formatervezett pulthoz, ott elolvasták, az adatok számítógépes egyeztetése után pecséttel látták el, majd az egyik lapot letépték és megtartották, kettőt nekem adtak. És mehettem kiszolgálni magam, levehettem a pultról az árut. Majd miután kisétáltam a korlátkapun, egy biztonsági munkatárs az irat szerint ellenőrizte, a megfelelő árut tartom- e a kezemben. Újabb pecsét került a dokumentumra: az égjük lapja maradt ott, a másikat megkaptam én. És már be is vásároltam. Még jó, hogy az okmányt nem nekem kellett kitöltenem. Nem volt nálam a pápaszemem. Mindenhova szemüveggel TALLÓSI BÉLA Attól kezdve, hogy katonakötelessé válásomkor rossz helyre iktattak, tudtam, egész életemen át gondom lesz az adminisztratív ügyekkel és ügyintézéssel. Harmadikos gimnazista koromban pszichológiai teszten voltam köteles megjelenni. Ott is voltam időre, ahogy kell, ám a velem együtt várakozók között ugyancsak kakukktojásnak éreztem magam. Hogyan is mondjam: én sem vagyok egy reggeltől estig vakeráló showműsor-moderátor, de hogy azok mennyire nem voltak kommunikatívak! A foglalkozás azzal kezdődött, hogy közölték, mivel (szépen kifejezve) tanulmányainkat igencsak alapszinten fejeztük be, megpróbálnak velünk alapvető jártasságokat elsajátíttatni. Például levélcímzést, hogy könnyebben tudjunk majd közlekedni a katonai lét és a két évre elhagyott otthonunk között. Aztán kérdezték: van-e közöttünk valaki, aki a nevét le tudja írni? Én le tudtam! El is mehettem rögtön. Eme incidens óta keményen szeretnék nem bekerülni az adminisztráció labirintusába (- saiba), de nem mindig sikerül. A minap is azt hittem, vásárolni megyek. Tehát olyasmit csinálni, hogy bemegyek egy üzletbe, ott, ha önkiszolgáló, leveszek a polcról valamilyen árut, a kosaramba teszem, fizetek és távozom. Ha nem önkiszolgáló, ak
