Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)

2005-02-19 / 41. szám, szombat

9 ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 19. _________________________________________________________Szombati vendég Hajós András sosem irigyelte azokat, akik pár hónap alatt elértek a csúcsra, mert erről mindig az jut az eszébe, hogy innen már csak lecsúszni lehet Nem tévésztárként akarok nyugdíjba menni „Az egyetlen nagyobb gondom az, hogy kordában tartsam magam, mert ha elkezdek beszélni, pont nélkül mondom” (Somogyi Tibor felvétele) Hajós Andrást láttuk már többféle műsorban és többféle tévécsatornán, olyan helyzetekben, ame­lyekben mindenki irigyelte és olyanokban is, amelye­ket kevesen vállalnának. Ma már egyike a legtöbbet foglalkoztatott magyar showmaneknek, de még­sem olyan, mint a többiek. VRABEC MÁRIA A világra gyermekien rácsodál­kozó humora teszi mássá és az az apróság, hogy ezt az egész szóra­koztatóipari karriert nem veszi túl komolyan. Aki látja őt szinte leve­gővétel nélkül anekdotázni, kapás­ból rímet faragni, dalt szerezni bármilyen témára és gúnyt űzni önmagából, az nem is gondolná, hogy nem olyan régen még felelős beosztású hivatalnok és milliós üz­letekről döntő menedzser is volt. Most pedig ismét műsort vezet majd, „Benne leszek a tévében” címmel. Az előzetesek a jelentke­zőknek ígérnek tizenöt percnyi hírnevet, de a főszereplő, gondo­lom, mégiscsak ön lesz. Hát persze, ez a tizenöt perc el­sősorban nekem jár és ha nem jár­na, akkor is eldumálnám. Az ele­jén lesz egy bevezető monológom, aztán lesz helyem és időm a saját történeteim elmondására, reagál­ni fogok a produkciókra és folya­matosan kommunikálok majd a zsűrivel is. Kik lesznek a zsűriben? Az még titok, de két lényeges szempontot vettünk figyelembe, amikor megszólítottuk őket. Az egyik az, hogy ne legyenek hipersztárok, akik már a puszta je­lenlétükkel elnyomják az egész produkciót. Még az sem feltétlenül szükséges, hogy nagyon ismertek legyenek, inkább arra van szüksé­günk, hogy nagyon keményen és őszintén megmondják a vélemé­nyüket, anélkül, hogy bárkit meg­bántanának vagy megaláznának. Hajói sejtem, ez nem az a mű­sor lesz, ahonnan művészi pá­lyák indulhatnak el. Az egész egy nagy baromkodás lesz, semmiképp se számítsanak a nézők tehetségkutatásra. Tehetsé­gesek is bekerülhetnek, de a hang­súly az egyediségen van. Találtunk valakit, aki teljesen értelmetlen dolgot csinál - már olyan értelem­ben, hogy szerintem ez még em­bernek nem jutott eszébe. Nagyon érdekes lesz. Hogy aztán ennek van-e helye a médiában, a varieté­ben vagy bárhol, az nem a mi dol­gunk eldönteni, de ő boldog, hogy megmutathatja, nem bánja, hogy röhögünk rajta, mi pedig jól fo­gunk szórakozni. Szóval ez a típus a mintapéldánya annak, amit mi kerestünk, olyan embereket, akik hobbiszinten, kedvtelésből űznek valami furcsa, különös, érdekes dolgot, de emellett élik a saját éle­tüket, és eddig, talán eszükbe sem jutott nyilvánosan szerepelni. Valóban azt akarják sugallni ezzel a műsorral, hogy nincs ha­tár, a kereskedelmi tévékbe bár­ki bármivel bekerülhet ? Egy bizonyos határon belül. Per­sze, mindig valami új, meglepő és szórakoztató kell, de ez nem lehet bántó, ízléstelen, megalázó és nem is törekedhet arra, hogy tanítsa a népet. Ez egyszerűen nem a keres­kedelmi televíziózás feladata, mint ahogy az sem, hogy feltéúenül új dolgokat találjon ki. A show műfa­jában mindent kitaláltak már a vi­lágon, és nekünk bőven elég, ha a meglevő dolgokat jól csináljuk. Én sem tervezem, hogy életem végéig ez lesz a műsorom, de most érde­kel, mert pont azt a kérdést járja körbe, amely, azt hiszem, vala­mennyiünket érdekel. Mármint, hogy mi a siker titka. Aki erre tud­ná a választ, az a világ leggazda­gabb embere lehetne, de nincs vá­lasz, mert sose tudni, mire hogyan reagál a közönség. Én a válogatá­sok folyamán is minden produkci­ót úgy nézek, hogy ki tudja, miből lesz a cserebogár, hiszen magam is hasonló helyzetben vagyok és ma­gam sem tudom, vajon tehetséges vagyok-e. Ha igen, akkor miben és ha nem, akkor mitől vagyok sike­res, ha egyáltalán az vagyok? Ed­dig arra jöttem rá, hogy a legtöbb jelentkezőnél semmivel sem tudok többet vagy kevesebbet, vagyis kell lennie még valaminek, amitől az egyiknek sikerül, a másiknak nem, és ezt keresgetni nagyon izgalmas játék. Nem a személyes kisugárzás­ban keresendő a titok, abban, hogy az ember mit képes elhitet­ni másokkal? A személyes kisugárzást sokszor esetben összekeveredik a belénk kódolt előítéletekkel. Őszülő hajú, két méter magas, 36 éves férfiak­nak általában könnyebben tulajdo­nítunk személyes kisugárzást, mint egy kopaszodó, pocakos, alacsony palinak, pedig a külsőnek és a ka­rizmának az égvilágon semmi köze egymáshoz. Az már más kérdés, hogy az ember azt a bőr- és szőrta- sakot, amelyben a személyisége van, hogyan viseli és hogyan tud vele kommunikálni. Mi sem fogjuk ebben a műsorban megfejteni a si­ker titkát, és ha egyáltalán lesz az egésznek komolyabb üzenete, ak­kor csupán annyi, hogy nem is olyan nagy dolog a tévébe kerülni. Volt már saját próbálkozása két másik kereskedelmi csator­nán is. Ezeknek miért lett vé­gük? Hiszen ott is azt nyújtotta, amivel most tetszést arat. Azt hiszem, kicsit türelmetle­nek voltunk mi is és a TV2 csapata is. Mi egy kicsit joggal, hiszen az egész a saját találmányunk volt, kész kazettát vittünk be a tévébe, de azért naivitás volt azt hinnünk, hogy innen kezdve a határ a csil­lagos ég. A kereskedelmi televízi­ók között óriási verseny folyik, s nem számoltunk azzal, hogy nincs idő kivárni, amíg egy pro­dukció befut, arra meg pláne nincs, hogy valaki menet közben tanulgassa a szakmát. Azt tudtuk, hogy ma már a televíziók is port­folióban gondolkoznak, tehát nem törekednek minden nap, minden órában nézettségi csú­csokra és ezért abban reményked- tük, hogy hátha mi leszünk az a bizonyos rétegműsor, ami még megéri. Csakhogy ez soha nem derült ki. Nem is derülhetett ki, mert a 8 adásból 7 különböző na­pon és időpontban indult, így az­tán nem is érhetett el akkora né­zettséget, hogy fantáziát lássanak a folytatásban. És a másik próbálkozás? Az három este volt egy héten, de szintén előbb lett vége, mint hogy meg lehetett volna állapíta­ni, sok-e ez vagy kevés a nézők­nek. Nagyon kis költségvetésből, kis stábbal próbáltunk szinte napi aktualitású műsort csinálni, és egy bizonyos idő után kiderült, hogy ez nem megy. Nem is biztos, hogy egy ekkora országban, ennyi néző elbír egy ilyen típusú napi show-műsort, de egy dologra na­gyon jó volt: a negyven adás alatt be tudtam hozni a műsorvezetői lemaradásomat. Közben nagyon sokat szerepeltem céges rendez­vényeken is - ezekről sokan leki­csinylőén beszélnek, de én na­gyon szeretem, mert élő kapcso­latban vagyok a közönséggel, konkrét helyzeteket kell megolda­nom, és egy pillanatra sem enged­hetem meg magamnak, hogy le­engedjek, mert igenis, azért va­gyok ott, hogy szórakoztassak. Amikor ennek is vége lett, elég nagy feneket kerített annak, hogy ön most bukott műsorve­zető. Szándékos volt ez az ellen­reklám? Nagyon sokan letoltak érte, hogy ezzel viccelődöm, mert hogy ez egy önbeteljesítő jóslat és egy­szer majd tényleg megvalósul. De én úgy gondoltam, hogy még min­dig jobb, ha én mondom, mint ha mások pusmogják a hátam mö­gött. Ráadásul azt hiszem, hogy amíg a tévében beszélek arról, hogy megbuktam, addig nem buk­tam meg. Majd ha a kocsmában beszélek róla, akkor lehet kezdeni sajnálni. Nem is volt olyan bizonytalan időszaka, amikor nem tudta vol­na, hogy most hogyan, merre to­vább? Volt, de nagyon rövid, és nem nagyon emésztettem magam emi­att. Időközben megnyílt Budapes­ten az első komolyabb stand up kávéház, a Godot, ahol olykor fel­léptem, az Emil Rulezl-zel is ze- nélgettünk. Kicsit azért bíztam ab­ban, talán mutattam annyit ennek a szakmának, hogy előbb-utóbb valakinek eszébe fogok jutni, és lám, egyszer csak felhívtak az RTL Klubtól. Először a Heti Hetest vagy a saját műsort ajánlották fel? Mindkettőt, azzal, hogy a Heti Hetesben tudok tanulni és hozha-' tok egy fiatalabb nézőréteget is, aztán, majd ha ez oké, akkor jöhet a többi. Nem gondoltunk olyasmi­re, hogy megcsináljuk a Hajós András nagy műsorát, kezdetnek épp elég, hogy műsorvezető le­szek, és majd szépen lépegetünk előre. Majd ha jobban megismer­nek a nézők és kialakul a saját imidzsem, akkor esetleg beszélhe­tünk egy saját talkshow-ról, de még abban sem vagyok biztos, akarok-e ilyet csinálni, mert a ven­dégekkel való beszélgetés nekem mindig nehezen ment. Meg aztán az is benne van a dologban, hogy Magyarországon minden műsor­ban ugyanaz a 20 ember adja egy­másnak a kilincset, és már min­dent tudunk róluk. Mi a fenét lehet még kérdezni valakitől, akit na­ponta látunk az újságokban, is­merjük az étkezési szokásait, a sze­relmi életét és a gyerekkori beteg­ségeit is, ráadásul úgy, hogy az mulatságos és jópofa legyen?! Sze­rintem semmit, esetleg mímelni le­het, hogy nahát, itt van ez a nagy sztár, csak velünk, csak önöknek és kizárólag most fogja elmondani hányat kölykezett a macskája, mi­közben tudjuk, hogy ez a fenét sem érdekli, és nem is olyan nagy sztár az illető. Egy ekkora országban nem is lehetnek igazi sztárok, mert az igazi sztár lényege, az hogy lát­hatatlan. Amíg Friderikusz Sán­dort vagy Cserhalmi Györgyöt le­het látni az Andrássy úton, ahogy bemennek a pékségbe, addig nem lehet őket távoli eszményképként csodálni. Az egészből hiányzik az a titokzatosság, amely lehetővé te­hetné a valódi gyermeteg, már- már infantilis rajongást. Megnéz­tem egyszer egy Jay Leno show-t, amelyben George Cloony szere­pelt, és azon vettem észre magam, hogy én, aki otthon már műsoro­kat vezettem és a zenekarral is át­éltem valamit a sikerből - nyilván jelentős mennyiségbeli különbség­gel -, úgy néztem őt, hogy még az is érdekelt, mikor fordítja el a fejét és hogy néz ki oldalról. Azért, mert ő teljesen távoli számomra, és már a puszta tény, hogy ott van a tévé­ben, információértékkel bír. Meg lehet ezt Magyarorszá­gon egyáltalán csinálni? Hiszen akik befutottak, azok rettegnek attól, hogy ha egy nap nincsenek címlapon vagy valamelyik lo- csifecsi műsorban, már elfelejt­jük őket. Ők maguk sem bírnák ki, hogy egy kis visszafogottság­gal fokozzák az igényt, az isme­retlen tehetségeknek meg alig van esélyük kitörni. Ez az oka annak, hogy előbb- utóbb mindenkire ráununk, mert kevés az igazán érdekes és az ilyen műsorokban jól használható alany. A sztárokat csinálni kell, és ha en­nek a gépezetnek a sztár az üzem­anyaga, akkor időnként bizony be kell vállalni, hogy kvázi második, harmadik vonalból veszünk elő va­lakit, és megcsináljuk. Aztán egy­két hónap múlva már más műso­rokban is szerepeltetjük, és mire igazán nagy sztár lesz, akkor anél­kül hozhatja a nézettséget, hogy százezres gázsikat kellene fizet­nünk neki. Nálunk ez, sajnos nem így működik még, mert erre sincs türelem, de az egyik angol tévécsa­tornánál például szándékosan al­kalmaznak olyan fejvadászokat, akik járják az országot és a külön­böző klubokban kutatják a tehet­ségeket. A Heti Hetes csapatába meny­nyire sikerült beilleszkednie? Nem volt semmi gond, mert tisz­telettudóan, de nem megilletődve ültem be közéjük. Tudom, mit en­gedhetek meg magamnak, és van egy jó taktikám, hogy először ha­gyom magam kicikizni, lebarmol- ni, aztán én is visszaadom. Az egyetlen nagyobb gondom az, hogy kordában tartsam magam, mert ha elkezdek beszélni pont, nélkül mondom. Egyébként meg ahhoz tartom magam, hogy a mű­sorban abszolút egyenrangúak va­gyunk, de az öltözőben nem. Könyvet még nem ír? Értem a célzást, de nem is fogok, pedig már jelentkezett nálam né­hány kiadó. Könyvet szerintem az írók írnak, és a dolog természetes rendje az, hogy a keresletre való tekintet nélkül megszületik a mű, aztán keresnek egy kiadót. Nem pedig fordítva, hogy a kiadók úgy döntenek, ezzel a névvel bármit el lehet adni, aztán a megszólított összebrusztol valamit. Volt egy nagyon vegyes fogad­tatású szereplése a Szólás sza­badsága című Friderikusz- műsor népszavazási kiadásában is. A visszajelzések tudatában is úgy gondolja, hogy ez jó volt, ezt vállalni kellett? Abszolút azt gondolom, bár le­het, hogy még nem volt itt az ideje az ilyen próbálkozásnak a magyar televíziózásban. A világban ma már megszokott dolog, hogy az élő tévéközvetítésekben az üresjárato­kat ilyen humoros helyszíni mono­lógokkal töltik ki, és ezen senki nem háborodik fel, mert külön tudja választani magától az ese­ménytől és a politikusok nyilatko­zataitól. Ha őszinte nemzeti érzel­meiben sértettem meg valakit, at­tól elnézést kérek, de aki figyelt, az tudja, hogy magáról a népszava­zásról én egy szót sem szóltam. Az a baj nálunk, hogy nem a lényeges dolgokra figyelünk és nem azokat jegyezzük meg, kérjük számon, hanem mindig a mellékesen oda­dobott csontokon rágódunk. Az or­szág kétharmada pontosan tudja, hogy melyik valóságshow-ban mi­kor smárolta le Smucika Mucikát, de arra már nem emlékeznek, me­lyik politikus mit mondott egy hó­napja, egy éve és hogy most nem állítja-e ennek az ellenkezőjét. Az igazi tragédia pedig az, hogy ilyen gyatra felvértezettséggel a többség véresen komolyan veszi a politikát. Szerencsére, én sosem hittem el, hogy amit a választóknak monda­nak, az a valóság, mindig is tud­tam, ez is egy nagy, a saját szabá­lyai szerint működő, pontosan megszerkesztett show-műsor. A tévés karrierjét mennyire veszi komolyan? Csak annyira amennyire sza­bad. Ebben szerintem maximum öt év van, és nem is várok tőle töb­bet. Amikor elkezdtem, tettem magamnak egy fogadalmat, és ma is ehhez tartom magam - minden áldott héten foglalkozom azzal, mit fogok majd csinálni akkor, amikor ez már nem lesz. Gyűjtöm az állásajánlatokat, figyelem mer­re tart a világ, és mindig azon va­gyok, hogy legyen hátul egy kiska­pu, mert én nem erre tettem fel az életem. Jól akarom csinálni, amíg csinálom, de nem vagyok a rabja és nem is akarok az lenni. Az exhi­bicionizmusomat meg a siker utá­ni vágyamat az Emil Rulez! zene­karral is kiélem, és az is marad számomra az igazi szerelem. A többi érdekes, szórakoztató, de fő­ként azért csinálom, hogy pénzt keressek és azt tehessem, amit iga­zán szeretek. Nincsenek olyan cél­jaim, hogy az enyém legyen a leg­nézettebb műsor és tévésztárként menjek nyugdíjba, mert számom­ra nem is a cél a fontos, hanem az oda vezető út. Addig jó, amíg hét­ről hétre alakul a dolog és mindig van mit várni. Sosem irigyeltem azokat, akiknek hirtelen szakadt a nyakukba a siker és pár hónap alatt elértek a csúcsra, mert erről mindig azt jutott eszembe, hogy innen már csak lecsúszni lehet. Hát, nem jobb fokozatosan ara­szolni, élvezni minden apró sikert és közben arra gondolni, hogy a legszebb szakasz még csak most következik?

Next

/
Thumbnails
Contents