Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-18 / 40. szám, péntek
GONDOLAT 2005. február 18., péntek 5. évfolyam 4. szám Ma 180 éve született korának legünnepeltebb és a magyar irodalomnak talán még ma is legolvasottabb írója, akinek életműve száznál is több kötetre rúg Jókai Mór élete és kora - A gyermekévek A keresztelő estig tartott, bár a vendégek egy részét kizavarta az a körülmény, hogy Nádasdy főispán nagy estélyt adott. (...) A megyeház minden ablaka ki volt világítva, s nagy tömegek ácsorogtak a hóval borított utcán, hogy az érkezőket nézzék (...) A Kacz-ház ablakai is ki voltak világítva (...) Ki tudhatta volna azt, hogy a két kivilágított ház közül ebben a kicsiben történik a nagyobb esemény? MIKSZÁTH KÁLMÁN A jövevény maga nem csinált sok teketóriát. Életének ebben az öntudatlan szakában sem tudott úr lenni a háznál. Csodálatosan jó csecsemő volt, nem sírt, mint más gyermekek, csendesen, türelmesen feküdt órákig és a kék szemeiben szüntelen mosoly ült. Mindig is ilyen szelíd gyermek maradt, »még az állatnak sem vétett«. (...) Egyébiránt mintha a gyerekkel a szerencse is hozzájuk szegődött volna. Ghyczy Rafaelnek egy nagy perét szintén ebben az évben nyerte meg, mely egész kis vagyont hozott a bár szerényen, de mindég rendezett viszonyok közt élő családnak, úgyhogy a következő év tavaszán végre házat vehettek a Szombati és a Nagy Mihály utca szögletén, tehát a város egyik legélénkebb pontján, Sárközy József és Domonkos Lidiától. A ház, melyért 1600 irtot fizettek, teljesen rozoga állapotban volt, mélyen a földbe süppedve, úgyhogy ablakai egyvonalba estek az utca kövezetével, le kellett hát dönteni és újat építeni helyére, (...) A ház, melynek alapkő-letételénél a kis Móric kezébe is odaadták a kalapácsot, hogy üssön vele egyet, csakugyan fölépült őszre csinos alháznak, polgárias utcaajtóval a középen. A kapu a helyi építkezés szerint csak a nagyuraknak és módos gazdáknak illett, ahol szekér vagy hintó jár be az udvarba. (...) Mihály napján elhurcolkodott a család, ott hagyván szinte nehéz szívvel a közel tizennégy évig lakott hajlékot. De legalább végre a magukéba jöttek és közel vannak az iskolához, a templomhoz. A kis Móric már ekkor beszélni tudott és éppen javában tanult járni. »Hóna alatt áttolt asztalkendővel vezetgették, ő pedig egy zsámolyt vitt maga előtt, lassan, félénken tipegett-topogott végig az újdonatúj padlójú, fehérre meszelt falú nappali szobában, melyet négy széles fekete rámájú, Teli Vilmos életeseményeit ábrázoló kép díszített.« E képek sokat foglalkoztatták gyermeki elméjét és képzelődését később is, az apának százszor és százszor el kellett mondania a hozzájuk fűződő eseményeket. Semmi kétség tehát, hogy az első hős, aki Jókay Móric leikébe bevéste magát és tetteit, e derék svájci volt. (...) Gyorsan, szinte szédítően fejlődött szellemileg s minden érdekelte; az állatok, a bogarak, a virágok, amelyeket szétbontott, összehasít- gatott, hogy lássa, mi van a belsejükben. Mindenen el tudott mulatni. Néha órákig se szólt, csak ült egy helyen és kék szemei üresen látszottak kalandozni a végtelenségben. (...) Legkedvesebb napjait Ógyalán töltötte a nagyszülőknél. A falusi örömök ezernyi változatosságban tárultak itt eléje a juhok, lovak és tyúkok közt. Különösen Konkoly Antaléknál volt a gyerekek Eldorá- dója, kik szintén Gyallán laktak. A nagyszülők kedélye el volt egy kicsit savanyodva, hiszen a nagyapó már a nyolcvan körül járt, hanem Konkolyéknál kényeztették, mulattatták a gyerekeket s a kis Móric itt tudott játszani igazán önfeledten, repeső kedvvel a térés udvaron, a hűs vadgesztenyefák alatt. A Konkolyék tót juhászának apró gyerekei voltak, akikkel különös módon rokonszenvezett s akikről rövid idő alatt annyi sok tót szó ragadt rá, hogy abból harminc-negyven év múlva is jutott Tal- lérossy Zebulonnak. Ha akkor nincs meg a Jankó meg a kis Ancsurka Konkolyéknál, Mindenváró Ádám talán sohase kapta volna azt a sok bohókás vidám levelet az ő furcsán mókázó barátjától. (...) Negyedik éves korában végignéz anyjával egy színi előadást. Valami víg darabot adtak, de még vígabb lett azzal, hogy a kis gyerek, aki egyébként bátortalan volt, a darabban történő események szuggeszti- ója alatt, mint egykor a »peleskei nótárius«, hangosan felkiáltott: »Oh asszonyok, asszonyok!« Ez volt az első nyilvános kijelentése élete elején, bízvást ez lehetett volna az utolsó is élete végén. (...) Jókay az összes megjelenő hazai folyóiratokat járatja, sőt német könyveket is vesz. Különösen a német folyóiratok, melyek remek acél- és fametszetű képeket hoztak, valának várva várt olvasmányok. Sokat tartózkodik a háznál, kiJókai Mór és Laborfalvy Róza életnagyságú kerámiaszobra a csúzi Csúzy-kastélyban (Sebestyén József felvétele) vált télen át hetekig, nővére Jókay Zsuzsánna, Gózon Istvánná, a »fantaszta« (így nevezték a környéken), ki ha jó hangulatban volt, egész naphosszat versben beszélt. Ha különös ihlet szállta meg, éjjel is felkelt költeményt írni. Fiókjai tele voltak gyömöszölve ilyenekkel. A két testvér éjfélig is elbeszélgetett olvasmányairól, Goethéről, Schillerről, a weimari kis udvar liliputi cselszövéseiről s egyéb szellemi mozgalmakról, úgyhogy a szomszéd szobában fekvő Jókayné akárhányszor felkelt, alsó szoknyát vett Mindig is szelíd gyermek maradt, »még az állatnak sem vétett«. A komáromi Jókai-szobor (Képarchívum) és ágyba hajtotta mindkettőjüket. Jókay szintén versifikáit, de leginkább csak névnapokra, különösebb alkalmakra nyergelte meg a Pegazust. Máskor az itteni színi előadásokról írt levelet a magyar folyóiratokba. E fellobbanásai a költői vénának nem bírtak számbavehető értékkel, de mégis jelezték, mint az utas előtt a homokban csillogó arany porszemek, hogy valahol a közelben nagy aranyleletre van kilátás. Az árvák atyja egyébként minden művészetért lelkesedett, szerette a zenét, az éneket és ő maga is csinosan rajzolt. A színdarabokat, melyeket lemásolt, egyszersmind ügyes toll-rajzokkal illusztrálta a szöveg között. A szereplő személyek megelevenedtek keze alatt igen csinos kivitelben és eredeti felfogással. Kár, hogy ezek a kedves családi csecsebecsék elégtek az 1849-iki tűzvész alkalmával. Egy szép reggelen kezén fogta apja és elvitte fel a Szombati utcán (tehát az ő utcájukon) egész a negyedik házig egy nagy épületbe, mely szemben áll a református templommal. (...) Az épület felső része a nagy diákoké volt, földszintjén az elemi kisfiúk tanultak. Ide vezette apja Móricot, ki szepeg- ve állt meg első tanítója, a nagy ba- juszú Székely Sándor előtt. (...) De ez az eseménydús első nap fényesen sikerült, mert a rektor úr valóságosan meg volt lepetve, mikor visszatérve, felnyitván a zsoltárt, azt kérdezte Mórictól, hogy ismerie a betűket, az pedig elkezdett folyékonyan olvasni - ahogy a nebulók öregebbje se tudott. (...) A lecke nem volt kellemetlen, az iskolát is megszerette, mert Székely bácsi jól bánt vele, s nehéz lecke után ott is tartotta, adomákat mondva neki Mátyás királyról és a Mária Terézia bolondjáról, hanem az elmenetel és a hazajövetel volt neki borzasztó, pedig alig száz lépés házuktól az iskola. (...) Fantáziájával, melyből egy halandó se kapott annyit, mint ő, különböző veszedelmeket gondolt ki, melyek az úton érhetik. E csodálatos fantázia borzalmas képekkel és eshetőségekkel népesíté be egész életét. Mint rlyolc éves gyermek, egy papírra fölírva szüntelen a derekára kötve hordta végrendeletét, melyben arra kéri édesanyját, hogy halála esetén boncoltassa fel, nehogy élve temessék el. E beteges lelkiállapotért nagy mértékben volt ludas Vörösné is a rémmeséivel. Ámbár e fej, melyből több láto- mány, több kép, több mese fog kihasadni, mint a többi sok millió fejből, melyet egy emberöltő produkált, nem lehetett fantázia dolgában normális Vörösné és az apai, anyai mesélések nélkül sem. Vagy ha az lett volna, akkor talán tárgytalan lenne ez a könyv, amit most papírra vetek és nem született volna meg vagy száz másik könyv, mely a magyar géniusz erejét, báját hirdeti. Különben a fiú nem volt normális egyéb tekintetben sem. Kiérezni rajta valami szokatlant, valami különöset, egyedülállót. Igen sojc jelt fogunk találni erre. De egy már korán mutatkozik: hogy nem voltak barátai; sem ő nem érzett barátságot, a szó valódi értelmében vett baráti érzéseket, sem őiránta mások. Egyéniségéből hiányzott az a bizonyos fluidum, ami az egyeseket vonzaná. Ő a tömegekre volt berendezve. Holott a barátság varázsitalát kis bögrékben főzik, kevesek számára. Anyja már korán észrevette ezt a különös jelenséget s pajtásokat hívogatott neki, de se azok nem érezték magukat jól Móriccal, se Móric ővelük. Csak a testvéreivel tudott játszani. Az egyedüli kivétel a gyallai tót juhász gyerekei voltak. (...) Külön úton járt, kivonta magát mindenünnen. Nem volt bizalmas senkihez, de nem is volt senkivel szemben ellenséges. Azért ha nem szerzett barátokat, ellenségeket sem szedett fel. Egy másik világban élt ő már akkor is. (...) Sokat és sokfélét tanul, mindig a könyveket bújja s mikor a következő két évben mint conjugista és declinista is kitűnő kalkulust hoz haza, az osztálytanára Keresztesi- Barta József nagy szöget üt a szülők fejébe azzal a mondásával: »Nem szeretem a gyerekben, hogy nem volt a verekedők listáján egyszer sem.« Az 183-4—35-iki iskolai évben Sörös Lajos professzorsága alatt lesz grammatista. Ekkor éri el tizedik évét, de termetre még most is igen apró és vézna. (...) A szegény kisfiú tele van szentimentalizmussal, fantáziája buján termi a dudvát, s az időpont is, melyben fejlődése kezdődik, szerencséden. A finom lelkek a »Werther keservein« élde- legnek. A múzsák szomorúfüzek alatt ülnek. A regényhősök és hősnők a temetőben bolyongnak. Az egész irodalom német piacról jön, szinte azt a célt látszik szolgálni, hogy az embereket elképzelt szerencsétíensé- gekkel megríkassa vagy egymásra halmozott rémes szomorúságokkal megrázza. (...) Azért megbecsülhe- teden nekünk e kis köpcös emberkének, e Sörös Lajosnak a közbejötté, aki még a matézis alapelemeit is egy-egy vidám, sokszor pajkos anekdotával vüágítja meg. Magyaros észjárása, egyszerű, de érvtől duzzadó logikája s a derült világnézet úgy hat a kis Jókaira, mint a kinyitott zsalu olyan valakire, aki félig ébren, félig alva a szobai homályban kísérteteket és szörnyeket lát a falakból kilépni. (...) Ebben az időben írt zsengéin természetesen nem látszik még a Sörös befolyása. Sőt ekkor ír meg egy rémdrámát »Hohenheim Fridrik, vagy a meggátolt gyilkosság« címen, amit diáktársaival el is játszottak a kocsiszínben. Minden van ebben, csak a Sörös humorából és egészséges logikájából semmi. A rémdráma kézirata elveszett, a szereplő személyek, Benke Kálmán, Vörös Benő, Goda Sándor és Szikra Ferke mind elhaltak, már senki sem adhat róla felvilágosítást. Sokkal érdekesebb másik kísérlete, melyhez élő alak adja a hangulatot. Élt Komáromban egy bolond, aki fölbokrétázott kalapjával ide-oda köszöngetve, »Urak a papok« felkiáltásokkal bolyongott az utcákon. Móric egy kis poémet ír a bolondról: „Olyan vagyok, mint az oly madársereg, / Amely eltévedvén az ég alatt cseveg, / Én is eltévedtem, elmémben bujdosok, / Szánjatok meg kérlek, jó lelki orvosok!” A versecske kézről kézre járt a Jókayékkal rokon családokban. A professzor urak is tudomást vettek róla és vállon veregették a kis Móricot. De ez mind nem lett volna semmi. A sors azonban úgy intézte a Móricka dolgait, hogy éppen hazajött Pestről Tóth Lőrinc, a csinos, elegáns, fürge Tóth Lőrinc, ki még csak huszonnégy éves és már híres ember, egy költeményével díjat nyert az Akadémiától. Tóth Lőrin- cet figyelmessé tették a csodagyerekre s megmutatták versét, ki is magával vitte azt Pestre és kiadatta a Társalkodóban a kis verselő teljes nevével. Eseményszámba ment ez akkor. A nyomdafesték még akkor nem az a közönséges kulimász volt, ami most, de a szent olaj, mellyel a hivatottak feje kenetik meg a koszorú alá. (...) Most túlságos félénksége és a társaséletben való gyámoltalansága még szembeszökőbbnek látszott a neki szánt szereppel, úgyhogy csak siettette a különben is bekövetkező sorsot, hogy idegen városba adják, idegen házhoz, hadd szokjék el az anyja szoknyájától s bizonyos önállóságra vergődjék. Hadd menjen Pozsonyba német szóra. (...) Műveiben gyakran felcsillan a pozsonyi tartózkodás emléke. Lehetetlenség is lenne, hogy érintetlenül hagyta volna az ős koronázó város nagy nemzeti emlékeivel; az ódon Országház, melyben akkor is ülésezik a diéta, hová panaszkodni Külön úton járt... Egy másik világban élt ő már gyermekkorában is. jár a nemzet, s melynek környékén még a szél is úgy zúg, mintha a nemzetnek sóhajait vinné. (...) Történelmi nevű családok palotái bu- zogányos kapussal. A tivomyázó nagyurak cifra lakájaikkal. A perszonális, Szerencsy uram, tányér- nyalóktól környékezve. A nábobok: Csernovicsok, Komáromyak, Butt- lerek, Ibrányiak, kik lapáttal hányják ki az aranyat. A nagy vezérszónokok, kiket rivalgó lelkesedéssel üdvözöl a jurátus ifjúság, ha megjelennek. A fényes fogatok, amint végigrobognak az utcákon a nádorispán estélyére. A bájos pozsonyi liget ezer és ezer csattogó fülemilé- vel, mivelhogy a városi magisztrátus egy pár évtizeddel ezelőtt, mikor Mária Terézia király itt hált meg a várkastélyban, pénzen fogatott fülemiléket messze Erdélyben, s elereszté itt, hogy a szép királyi asszonynak bűvösen énekeljenek azon az egy éjszakán. Azóta megfogytak kissé, de még Jókainak bizonyára jutott a dalukból. (részletek)
