Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-18 / 40. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 18. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ STERN A magazin szerint lényegesen több amerikai atomfegyvert tárolnak német földön, mint hitték. Csak a ramsteini amerikai légi bázison 130 atomfegyvert tárolnak, míg eddig azt feltételezték, hogy számuk egész Németországban összesen 65. Az Egyesült Államok nem közli, hogy mennyi atomfegyvere van Németországban. A hamburgi magazin egy atomfegyver-kutató intézmény, a Natural Resources Defense Council tanulmányára hivatkozik. A Stern szerint a Németországban tárolt atomfegyvereket a NATO illetékességi területén kívüli eseüeges bevetéseknél is számításba vennék, például közép-keleti tömegpusztító fegyverek ellen.- Hajói emlékszem, szlovák kistigrisről volt szó, nem macskáról..! (Süléi Gábor rajza) A Vladimir Popoviccsal készült tévéinterjú-sorozat megdöntött minden eddigi szerb nézettségi rekordot Kitálal egy hívatlan tanú Két dolgot nem tudni ma Szerbiában. Az egyik: mi történt Belgrádban 2000. október 6-án? Egy nappal korábban a választási csalás, továbbá a téves háborús politika és az általános anyagi romlás miatt feldühödött tömegek megostromolták a parlamentet, valamint az állami televíziót. Ez Milosevics több mint egy évtizedes uralmának a végét jelentette. SINKOVITS PÉTER Másnap azonban titkos tárgyalásra került sor, a volt diktátorral való megbeszélésen részt vett Vojiszlav Kostunica, Jugoszlávia új államfője, a katonaság részéről Nebojsza Pavkovics tábornok, Aco Tomics, a Beta hírügynökség újságírója és Igor Ivanov orosz külügyminiszter. Máig rejtély, miben állapodtak meg, tény viszont, hogy a vértelen forradalom eufóriájában örvendező polgárok még jó ideig abban a hiszemben éltek, a milosevicsi rendszer ezennel végleg megdőlt. Az eltelt esztendők történései azonban mást látszanak bizonyítani. Mindezek részleteiről beszélt több ízben a B92 Televíziónak adott interjújában az a Vladimir Popovics, aki a szerbiai kormány tájékoztatási irodájának korábbi vezetőjeként a meggyilkolt Zoran Djindjics miniszterelnök egyik legközelebbi munkatársa volt. Maga Popovics kissé ellentmondásos figurája a szerbiai politikának, a negyvenöt éves közgazdász viszonylag későn lépett be a közéletbe, s a sajtó általában előszeretettel közli, hogy nőtlen, ruháit Milánóban varratja, a fontos személyeket pedig előkelő belgrádi szórakozóhelyek pincéreként ismerte meg. Az utóbbi két esztendőben alig hallatott magáról. Most viszont beszélni kezdett, ami összefüggésben állhat azzal, hogy a belgrádi bíróságon igencsak akadozik Djindjics gyilkosai perének lefolytatása. Popovics bizonyára sok mindent tud. Most kereken kimondja, hogy a néha miniszterelnök gyilkosait a katonaság, a szerb pravoszláv egyház, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, valamint az orosz titkosszolgálat egy része támogatta, hovatovább a valódi reformokra törekvő Djindjics likvidálását Kostunica politikai védőernyője alatt szervezték meg. „Az igazság az - állítja Popovics -, hogy október 5-e után Kostunica megvédte Milosevics komplett állami gépezetét, tehát a katonaságot is, Milosevics médiáit, intézményeit, családtagjait és mindenki mást.” Popovics lajstroma igen hosszú, azzal vádolja például Rade Bulatovicsot, a Biztonsági Információs Ügynökség egykori főnökét, hogy amerikai látogatása során CD-n vitte magával a titkosszolgálat irattárát, Amfilohije Radovics püspököt azzal, hogy védelmezi a hágai nemzetközi bíróság által keresett Karadzsicsot és Mladi- csot, Branko Krga (időközben nyugdíjazott) vezérezredest azzal, hogy az ő asszisztálásával alakult át a katonai biztonsági szolgálat Milosevics szervizévé, Milorad Vucselics magas rangú szocialista tisztségviselőt pedig azzal gyanúsítja, hogy az állambiztonságtól 40 millió márkát lopott el. Megemlíti egyszersmind, hogy Vojiszlav Seseljnek szintén köze van az egészhez. (Tegyük hozzá: a radikálisok vezére alig három héttel a merénylet előtt távozott- akkor általános meglepetésre - önként Hágába.) A Vladimir Popoviccsal készült tévéinterjú-sorozat megdöntött minden eddigi nézettségi rekordot, egy legújabb felmérés pedig azt jelzi, hogy a polgárok több mint fele hitelesnek véli közléseit. Ezt alátámasztja, hogy a megvádolt tucatnyi személy szinte mindegyike mélyen hallgat, s még egyikük sem fordult bírósághoz. Mindezek után a másik nagy talány Szerbiában: a megadott határidőig, március végéig kiszolgáltatnak-e újabb személyeket Hágának? Ettől függ ugyanis, elkezdhetne Szerbia és Montenegró az uniós csatlakozási tárgyalásokat. Egyelőre pusztán Tadics szerb államfő, Labusz miniszterelnök-helyettes és Draskovics, az államközösség külügyminisztere hajlik erre, a többiek elzárkóznak, hiszen a szerb közállapotok ismerői számára világos, hogy tetemesen veszíthet támogatottságából az a párt, amely hozzájárul újabb tábornokok kiadatásához. A kivárásra berendezkedő Kostunica miniszterelnök mintha továbbra is abban bízna, a kliensek majd önként feladják magukat, hiszen ez lenne a fájdalommentes megoldás. Elfogatóparancsok kiadása esetén a szocialisták valószínűleg beszüntetnék a kabinet háttértámogatását, ami a jelenlegi kormány bukását eredményezné, egy újabb választásokon viszont már valószínűsíthetően a radikálisok kaparintanák meg a hatalmat. így most Szerbiában minden leállt, csak az idő múlik. Fölöttébb haszontalanul. LEVÉLBONTÁS Besúgó volt vagy nem? A napokban már a második szlovákiai kerület ügynöklistája került az internetre. Akik a listákon szerepelnek, azok több mint valószínű, hogy a volt titkos- rendőrség, az ŠtB ügynökei voltak és sokan közülük „hangya- szorgalommal gyűjtötték az információkat, és írták jelentéseiket a szocializmus ellenségeiről. Csak az olvasótársaim kedvéért akarok ebbe az ún. ügynök-ügybe egy kis fényt vinni. Nem dicsekvésként említek meg egy dolgot, ami ebben az esetben fontos, hanem azért, hogy elhiggyék, ebben a kérdésben meglehetősen „otthon vagyok”. A rendszerváltás előtt jó pár évig a bűnügyi rendőrség gazdasági osztályán dolgoztam, amelynek fő feladata a szocialista vagyon védelme volt. Ezt csak említem, hogy lássák, e sorokat nem laikus írta. A minap a televízióban Ján Langoš ezzel az üggyel kapcsolatban kijelentette, aki az ügynöklistán szerepel mint ügynök (más szóval agent), az csak a saját beleegyezésével kerülhetett annak idején oda. Ebben a dologban Ján Langošnak teljesen igazat adok. No és most jön a magyarázat, hogy ki is volt valójában ŠtB-s ügynök?! Azt a személy, akit az ŠtB kinézett magának abból a célból, hogy rajta keresztül fontos információkhoz jusson, azt kétféle módon igyekezett beszervezni. Az egyik az volt, hogy az illetőt behívta, és igyekezett őt meggyőzni. Ha beleegyezett, akkor saját kezűleg aláírta az együttműködést, és elkezdődött egy folyamat, amit „beszervezésnek” lehet definiálni. E folyamat alatt ezekre az iratokra rákerült az irányító tiszt aláírása, a járásié, a kerületié, majd a végén a belügyminisztérium tette fel az i-re a pontot. A másik módja a beszervezésnek az volt, hogy a kiszemelt személyre találtak valamilyen valós, vagy nem igazán valós terhelő dolgot, és zsarolással igyekeztek rábírni az együttműködésre. Ez a dolog úgy működött, hogy a kiszemelt személyt kapcsolatba hozták valamilyen bűnténnyel, és persze börtönnel fenyegették, ha nem írja alá az együttműködést. Az esetek legtöbbjében az illető megtört és aláírta. Mindkét esetben a leendő ügynök saját kezűleg írta alá a beszervezést. Más kategóriába tartoztak a bizalmi emberek, akiknek nem kellett semmit aláírniuk, és sok esetben nem is tudtak róla, hogy vezetve vannak az ŠtB-nél. Sem az államrendőrség, sem pedig a bűnügyi ügynökök, vagyis besúgók nélkül nem működhetett akkor és most sem működhet az ország, csak a jelentések tartalma változott azóta. Ezekkel a sorokkal arra akarok rámutatni, hogy akinek a neve szerepel ezeken a listákon az ún. Agent megjelöléssel, az kérem, tetszik neki vagy sem, de tudatosan együttműködött a volt pártállam piszkos praktikákat űző rendőrségével. Tudomásom van arról is, hogy sajnos az egyházak képviselői között is számos ilyen besúgó akadt, aki alattomos és sok esetben valótlan dolgokat írt és adott át az ŠtB- nek. Megjegyzem, hogy ezek a besúgók a „munkájukért” honorálva, vagyis fizetve voltak. Az írással arra akartam rámutatni, hogy az a személy, aki köz- szolgálati funkciót tölt be, netalán a minisztériumban dolgozik, ha van lelkiismerete, azonnal távozik a közéletből, mindenféle magyarázkodás nélkül. Benyovszky László Léva KOMMENTÁR Oktatásügyi zongora TÓTH MIHÁLY Zajlik a nagy elosztási rendszerek reformja. Már a törvényhozás asztalán van a felsőfokú oktatás ingyenességének tényleges felszámolása. A politikacsinálók érzik, hogy vékony jég az egyetemi képzés megfizettetése. A választói magatartásban kiszámíthatatlan lehet az eredménye. Mert a lakosság többsége különösebb érzelmi megnyilvánulások nélkül tudomásul vette a privatizálási otrombaságokat. Azt is, hogy a parizert ugyanúgy 19 százalékkal adóztatják, miként a kaviárt. De az érintettek vajon hogyan reagálnak a felsőoktatási tandíj bevezetésére? Az ingyenesség megszüntetését szorgalmazó jobboldali politikusok csak abban bízhatnak, hogy a kárvallottak teljesen szervezetlenek. Legfeljebb lázadni tudnak, ami rendőrségi üggyé nyilvánítható... Úgy tudom, hogy az iskolaügyi miniszter humán értelmiségi, így elképzelhető, hogy dolgozószobájában ott áll az a képzeletbeli zongora, amelyről hajdanában az a hír járta, hogy a gazdag, illetve a jómódú családok a tanulni nem akaródzó gyermekeiket kergették körülötte. A szorgalomban és tehetségben jeleskedő szegény sorsú fiatalokról - per analogiam - viszont így beszéltek a nekik szurkolók: Ezeket bezzeg nem kellett zongora körül kergetni. Nos, feltételezem, hogy Martin Frone miniszter ha minisz- terkedés közben nem is, de reggel, midőn a fürdőszobában a sza- kállát ápolja, felteszi magának a kérdést, hogy az egyetemi tandíj bevezetése miatt vajon hány frissen (vagy régebben) érettségizett fiatal szülei mondanak le gyermekük taníttatásáról. Egy kis statisztika. Az életszínvonal nyilvántartásával foglalkozók kimutatása szerint Szlovákiában 30 százalék körüli a létminimum körüli bevételből élők aránya. Az egyetemi hallgatók nagyjából ekkora részének helyeznek kilátásba Ösztöndíjat. Kérdés, hogyan döntsön az a szülő, az a fiatal, akinek a családjában valamivel magasabb az életszínvonal, mint amit a statisztikusok létminimumnak neveznek, de csak annyival magasabb, hogy egyik napról a másikra éppen megélnek. Úgy tudom, az iskolaügyi miniszter humánértelmiségi, és ahogy a fényképét nézem, feltételezem róla, hogy egyetemi tanulmányainak időszaka az 1950 és 1990 közötti éra valamelyik évtizedére esik. Amikor, ugye, természetes volt, hogy sem a leendő miniszter, sem a leendő vidéki pedagógus, vagy szövetkezeti agronómus nem fizetett tandíjat., Mondjuk már ki végre, hogy az egyetemi tandíj- mentességet még ma is olyan szerzett jognak illene tekinteni, amelyhez senkinek nem szabad hozzányúlnia. A miniszter sza- kállnyírás közben vajon gondol-e arra, hogy a szegénység miatt képzetlenül maradtak között hány lángész kallódik el. A magyar pártnak - választói döntő többségének szociális helyzetét figyelembe véve - e tekintetben meg kellene magát makacsolnia. JEGYZET Államfők a kirakatban BUCHLOVICS PÉTER A jövő héten még a csapból is Bush és Putyin folyik majd, lesz vég nélküli oh, dear president, meg daragíje druzjá, lezárunk mindent és mindenkit, mi leszünk a világ legjobb vendéglátói, orrba-szájba nyomat bennünket a CNN, a Reuters, az AFP, a BBC. Lehet majd dül- lesztett mellel vigyorogni a kamerákba, miniszterelnökünk ezt a napot tán még a nagypapája imakönyvébe is beírja, ha van ilyen neki, külügyminiszterünk pedig legott megdicső- ül, azannya, nem semmi, amit itt nekünk sikerül összehozni! Legfeljebb a várbéli találkozón odasúgjuk az egyik pincérnek: ugyan már, lesz szíves rögvest eltakarni azt a málló vakolat- darabot a teremben, amit innen, a tószt mellől térképnek néztünk. Utána pedig hónapokig profitálgatunk majd ebből, mert egy politikusnak, ugye, mindig választási időszak van... Szép is lesz ez, meg jó is, a kérdés csak az, hogy a találkozó után a politikusokon és a pártokon kívül az ország tud-e majd ebből hasznot húzni a gyakorlatban is. Mert demagógia ide vagy oda: Mari nénit vagy Pista bácsit nem különösebben lelkesíti az ügy, afféle kirakatakciónak tartják, s majd jól megnézik a tévében, mint a Mónikát meg a Balázst meg a Győzikét és egyebeket, lelkesedni meg valahogy nem tudnak. Nem fogják fel az istenadták, hogy hosszú távon, píári- lag, menedzsmentileg, kapcsolatokban, így, úgy, amúgy, megéri nekünk ez a pár száz milliócska. Ők inkább azt tartják: ne csinálj már luxus vendégfogadást, ha a feneked kilóg a nadrágból. Persze, mondják a szaktekintélyek: erre egy önmagára valamit is adó államnak mindig kell, hogy legyen. Hát legyen. Sőt a nagyobb biztonság érdekében javaslok egy bevált módszert: amíg a Nagyok itt vannak, legyen államünnep, a köztévé végtelenített szalagon adja az Angelikát, a buszok végképp ne járjanak, mert azok már hétköznap se nagyon mozognak, egyáltalán az egész országban legyen amolyan kihalt falusi vasárnap. A határon jól szívassák meg még a szemben lakó Feri bácsit is a kockás szatyrával, és hivatkozzanak a biztonsági intézkedésekre. Továbbá egy emberként, lélegzetvisszafojtva lessük, vajon az a rengeteg vadászgépünk lelövi- e a terroristák gépét? Ha pedig már megérkeztek a vendégek, jól jönne még egy sűrű, mindent beborító hóesés, már csak azért is: Tisztán, szépen, fehéren lássanak mindent... Nagy diplomáciai siker, hogy épp e két férfiút látjuk vendégül, csak ne érezne az ember ebben az egészben afféle jótanulósan hajbókolós megfeleléskényszert, na meg jókora szerepzavart a már most beindult öncsillogtatásban.