Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)

2005-02-05 / 29. szám, szombat

Családi kör 13 ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 5. A fájdalmas kudarcot hamar elfeledjük, és készülünk a következő találkozásra, tavasszal, ősszel, ki tudja... * A titokzatos ellenfél A januárnak vége, közepén tartunk a „holtszezon­nak”. Már akinek az. Akad­nak megszállottak, akik té­len sem teszik félre a bo­tot, és nem csak a karban­tartással foglalkoznak (egyébként igazuk van, azt egész évben kell végezni), hanem aktívan horgász­nak. A többség azonban nem ilyen. A legtöbb hor­gász epekedve várja a ta­vaszt, amikor beindul az idény. KÖVESDI KÁROLY Untam már a tétlenséget, a mun­ka hajszájából is ki kellett kapcso­lódni, így szombat lévén, fogtam egy pergetőbotot, és irány a Kis-Du­na egyik holtága. Mást nem is vit­tem magammal, mint pergetéshez szükséges kis táskát, benne vagy féltucatnyi villantót és néhány rapalát. Bár a holtágban nem sok szerencsére van kilátásom, gondol­tam, hiszen a halak a mélyebb vi­zekbe vonultak, azért egy-egy elté­vedt balinnal talán összefuthatok, így volt ez tavaly is, amikor három­kilós ont sikerült fognom, alig húsz méterrel a holtág befolyása alatt. Van itt egy bedőlt fa, szinte a fo­lyó közepéig terpeszkedik, ez alatt, a kavargó vízben szoktak bandázni a küszök. Most is itt kezdtem, egy kisebb támolygó kanállal. Küszök- nek, kishalaknak nyomát se láttam, a víz lomhán folyt, talán túl tiszta volt kissé, és szokatlanul magas volt a vízállás. A nap is sütött, nem volt éppen ideális az idő, tudtam, kivételes szerencse kéne, hogy va­Egy szép téli csuka Akadnak megszállottak, akik télen sem teszik félre a botot lamit fogjak. Csukázni már nem szabad, a süllők aligha mozognak ilyen napsütésben, talán valami kó­bor domolykóval vagy balinnal hozhatna össze a szerencse. Ezután kettes Balzer körforgót akasztot­tam a karabinerbe, azzal próbál­koztam közvedenül a fa alsó ágai mentén. Szépen veretett a kis blinker, éreztem, hogyan remeg a finom bot spicce. Sehol semmi. El­indultam felfelé a folyás mentén, elértem a befolyót. Itt is eredmény­telenül dobáltam. Na, akkor néz­zük a holtágat. Először a híd alatt dobtam néhányat, hol a víz köze­pén vezetve a villantót, hol a part mentén, szinte érintve a vízre hajló gallyakat. Majd egyre feljebb men­tem. Vagy negyedik helyen álltam meg éppen, szintén egy bedőlt fa alatt, amely jókora uszadékcsomót tartott magához ölelve. Első dobás, semmi. Második, semmi. A harma­diknál mintha egy jókora mosoga­tórongyba akadtam volna. Húz­tam, húztam, csak nem jött. Aztán egyszer csak elindult lefelé. Te jó ég, ez hal! Ha viszont hal, akkor ha­talmas, hiszen úgy megy, mintha egy cementeszsák motorozna a kis blinkerrel. A fék keményre állítva, gyorsan lazítok rajta kissé, mert a hal egyre nagyobb tempóra kap­csol. Fordul, és indul felfelé. Egye­nesen a bedőlt fát célozza a tenger­nyi uszadékkal. Oda nem szabad, riadok meg, és keményítek kissé a féken. Botom kávába hajlik, a hu- szonkettes, szép, világoszöld zsinór szinte peng a víz fölött. Sikerül visszafordítanom, ismét lefelé veszi az irányt. Komótosan. Se kaszáló mozgás, se kitörés, semmi. Csak a döbbenetes, uszadékfaszerű hú­zás. A fék kiválóan működik, szinte nyüszít az orsó, ahogy adja a zsi­nórt. Mi a fene lehet ez? Ha kígyóz­va haladna, azt hihetném, hogy harcsába akadtam. A csuka sosem ilyen lomha, a balin pláne nem. ■ Süllő kizárva ebben az alig méte­res, másfeles vízben. Vermelő pontyba akadt volna a horog? Amurba? Errefelé nyoma sincs. Rá­adásul itt, ebben a kis vízben? Rej­tély. S a hal csak húz, mintegy tor­pedó, most ismét a fa felé nyomak- szik, miközben majd kitépi a botot a kezemből. Zsinórom teljesen új, a napokban csévéltem fel, teherbírá­sa 5,2 kiló. Elvileg akár tizenöt ki­lós halat is elbír, ha észnél van az ember. És ha szerencséje van ter­mészetesen. Meddig bírja? Megint a fa felé húz, ellenállhatatlanul, amikor - melyik horgász ne ismer­né ezt a fájdalmas érzést? - felcsa­pódik a bot, a blinker meg elzúg a fülem mellett, mint egy kilőtt pus­kagolyó. Azt a kutyafáját! Csak állok, mint akibe a menny­kő vágott, és remegő térddel, zihál­va kapkodom a levegőt. Ez bizony leakadt. Bírta a bot, a zsinór, az egész szerelék, minden finomsága dacára. Hogy így itthagyjon! Ha nem volna január, hideg és sár, leül­nék. így csak ácsorgók, káromko­dom, automatikus mozdulattal vé­gighúzom ujjam a zsinóron, néze­getem a körforgót. Minden ép, min­den jól bírta a küzdelmet, mégis el­ment a hal. Hoppá! A hármas horog egyik ágának hegyén egy pikkely csillan. Nem nagy. Sőt, kicsi. Ami azt jelenti, hogy ez bizony ragadozó volt. Talán egy tíz-tizenöt kilós csu­ka. A húzása alapján kapitális lehe­tett. Láttam itt az ősszel hétkilósat. De ilyenkor? Mit kereshetett itt, ahol kishalnak nyoma sincs? Sétál­ni indult a januári napsütésben? Egész nap, kora délutánig füstöl­gők, járok fel-alá, dobálok, végig-' pásztázom az egész holtágat, visz- sza-visszatérek ugyanoda, termé­szetesen hiába. Elszalasztottam a nagy esélyt. Bár nem szidhatom magam, hiszen mindent jól csinál­tam. Nem rajtam múlott. De azért csak nem bírok napirendre térni a dolog fölött. Estefelé abbahagyom, (Képek: Archívum) csörgők a nejemnek, jöjjön értem. Elmajszolok egy szendvicset, teát iszom, dobok még néhányat, ami­kor a szürkületben feltűnik a kocsi.- Na, mit fogtál? - jön az ominó­zus kérdés.- Semmit - felelem morcosán, majd bedobálom a cuccot a kocsi­ba, s beülök. Hallgatok nagyokat.- Mi az, mi történt? - kérdi a ne­jem. - Mondtam, hogy fölöslege­sen jössz ki, ilyenkor ritkán fogtál errefelé. Jó, tudom, persze. A türel­metlen horgászvér. De legalább le- vegőztél.- Megtépett egy hatalmas csuka - nyögöm ki végül. - Akkora volt, mint egy traktor. Ez lett volna éle­tem legnagyobb fogása. Még este is azon meditálok, va­jon valóban csuka volt-e, vagy vala­mi egyéb. A pikkely alapján hem igen lehetett más. A kapitális csu­kák nem vágnak rá a blinkerre nagy vehemenciával, ez is csak úgy „utánanyúlt”, és valószínűleg nem akadt rendesen. Talán ha még egy­szer belehúztam volna. Ha még egyszer bevágok. Ki tudja? Talán akkor akadt a horogra a pikkely, amikor fordult, és a szájából kiaka­dó horog kitépett az oldalából egy „szerencsepénzt”.- Úgyis visszaengedted volna - mondja nejem -, hiszen januárban tilos csukát fogni.- Persze, hogy visszaengedtem volna. Csak az bánt, hogy nem is láttam. Aztán hamar elmúlik a keserű­ség. Másnap már derűsen gondo­lok a nagy csukára, gondolatban újraélem a rövid küzdelmet, amelyben most én húztam a rövi- debbet. Ahogy múlnak a napok, úgy nő egyre hatalmasabbra a hal. Mert a horgászfantázia nem ismer határt. De hogy nagy volt, az biz­tos, mint ahogyan az is, hogy nyá­ron megkeresem. Vagy ősszel. Valamikor csak összehoz vele a sors és a jó szerencse... MONOLOG I Vazekám I NAGY ILONA í Végre talpra álltam betegsé­gemből. Kimehetek a lakásból, hogy elnézegessem a télbe fordult táj rezdüléseit. Lemegyek a pincé­be, hogy beszívhassam az érett gyümölcsök illatát, megérintek egy óriáskaralábét, és már előre számban érzem a sült tök édes ízét. Önző volnék, máris elfelejt­keztem volna beteg napjaim szó­rakoztatójárói? Ó nem, hiszen az egyik csatornán reggelente sár­gán virító műnapraforgó köszön­tött rózsaszín műlepkével. Hálátlanságom mutatja, én mégis a műszőlő közt siető mű­embert s a légben repülő műma­darakat szerettem, mert ez jelezte az unalomig szajkózott reklámok végét. Mindent tudok Ciniről. Tet­szett, ahogy a két nagykutyával hentergett az ágyban. Láttam, milyen eszes csellel lopták be a börtönbe. Alig vettem levegőt mialatt Ágicának műtöt­ték a mellét, és fel vagyok hábo­rodva, hogy mindössze csak húsz­szor ismételték. A húst is félre toltam, mikor két megbolydult agyú ténsasszony szemem láttára beszélgetett a földönkívüliekkel. De ez még mind semmi! Megismertem a gyilkolás minden formáját, mely hatványozva jelent meg minden­nap. Ha jól belegondolok, tudnék már robbantam is! Te jó ég, meg kell változnom. Olyan rosszmájú lettem, hogy félő a legközelebbi CT-vizsgálat ezt is kimutatja, és akkor..., akkor, Vazekám, jöhet új­ra az ágyban fekvés és a TV. SZÓ MI SZÓ A Tévé Nélküliek Társasága TÓTH FERENC A Tévé Nélküliek Társasága, azaz a Téenté egy tipikusan alsó kezdeményezésre létrejött, teljes mértékben non-profit, sehol sem bejegyzett tár­sulás. Egyelőre két család a tagja, mondjuk, az egyik még nem tud róla. Minden kezdet nehéz. Az úgy volt, hogy nincs tévém. Tudom, nem hiszik el. A postán sem hitték, csak gúnyosan mosolyogtak. Még akkor is, mikor felajánlottam, hogy tessék eljönni megnézni. Bármikor. Ezen is csak gúnyosan mosolyogtak, ami azért nem le­pett meg, mert ezen a postán elég gyakran mosolyognak gúnyosan, ahelyett hogy keresztényi alázattal kiszolgálnának, mint normál fize­tő vevőt. Pedig tényleg nincs, mi több, soha nem is volt. Hogy nem is lesz, arra esküdni nem mernék, mert erős mákony a kék fény. Oly erős, hogy emberek milliói ülnek át hipnotikus transzban egész esté­ket. Tessék kipróbálni: faluhelyen minden házhoz bemehetünk, akár végig az egész lakáson, észre sem vesznek. Kész csoda, hogy ezeket az órákat nem használják ki élelmes betörő polgártársaink. Hát persze, hogy nem, hisz ők sem képesek szabadulni a varázs alól. Jaj, hogy miket kaptam én már ezért. A leggyakoribb kérdés: „És akkor mit csinálsz egész este?” És hozzá még dühös hangon, mond­hatni, számonkérőleg. Sőt gyanakodva! Hogy MER valaki esténként mást csinálni, mint tévézni? Hogy MER egyáltalán a sorból kilógni? És ha nem tévézik, mit csinál? Biztos valami retteneteset. Élve boncol gyerekeket. Lehet, hogy Pándi is így kezdte. Nem volt tévéje, a sze­métnek. Visszakérdezhetek? Míg nem volt tévé, vajon mit csináltak az emberek esténként? Tán... tán csak nem...? Beszélgettek, mond­juk? Azannyát, lehet, hogy azért volt olyan kevés válás? Ebből is lát­szik, hogy őseink primitivizmusa nem ismert határokat. Hogy hogy bírták ki ép ésszel? Bárkit biztosíthatok, ezer más dolgot lehet csinálni, mint guvadt szemmel ülni és hagyni, hogy agysejtjeinket távirányítással pusztít­sák. Ha e kérdés többes számban hangzik el, ti. hogy „Mit csinál­tok...?”, akkor már nem is annyira dühítő, mint inkább szomorú. Ha ugyanis két embernek, aki minden bizonnyal kölcsönös szeretet által vezéreltetve él egymás mellett, doboz nélkül nincs mit csinálnia, ak­kor talán jogos a kérdés: tulajdonképpen minek is vannak együtt? A másik dühítő kijelentés: „De hát így elmaradsz a világ dolgaitól!” Igen?! No, és mi az a fene nagy tájékozottság, ami tévé által állítólag nyerhető? Hogy ablak a világra? Ez egy igen szép kis szóvirág, de: A.) nem szeretném a világot egy ablakból megismerni. Mert, ugye, mi is látható egy ablakban? Jön-megy pár ember, elcsörömpöl egy villa­mos, a szomszéd veri a feleségét, szóval, semmi különös. B.) ha a do­bozt mégiscsak ablakként tárgyiasítjuk, akkor bezony torzít az üvege. Vagy szerinted az ott igazándiból a való világ? A médiasztár úgy él, mint a képernyőn? Na látod! Az emberi faj állítólag legmagasabb rendű képessége az az asszoci­ációs folyamat, melynek során pici grafikus jelek egymásutánjából képeket, hangokat, illatokat, érzelmeket - tehát egy egész világot - képes megjeleníteni. Ezt röviden amúgy olvasásnak nevezik. Aztán van a második legmagasabb rendű folyamat, amikor is a hallott han­gokból képes ugyanerre a csodára. Mondják az okosok, ezért jó me­sélni egy kisgyereknek, mikor még nem tud olvasni. Esetleg rádiózni, az még mindig viszonylag közvetlen kapcsolat. A sor végén áll az asz- szociációs képességek harmadik fajtája, amikor is a képeket csupán passzívan befogadjuk. Mélán, tátott szájjal, csipszet roppintgatva, kó­lát szörtyintgetve. Persze, nem tiltható. Akinek tetszik, ám tegye. De elég sokszor hallani: „Már nem is tudom, miért nézem... Ha megné- ■ zem az első részt, muszáj végignéznem...” Dobozt nem tartani otthon, merthogy nem tudnánk neki ellenáll­ni: ez hasonlatos az alkoholista magatartásához, aki nem tart otthon italt, mert tudja: úgyis meginná. Gyáva magatartás? Az. De eredmé­nyes? Igen. Akkor meg? Egy tetovált, ennek ellenére gondolkodó em­ber nyilatkozta: „Tudod, mi a különbség a tetovált meg a nem tetovált között? A tetováltat nem zavarja, hogy te nem vagy tetovált.” Szóval, ne piszkáljanak. Ha a doboznézők továbbra is ellentétes magatartást tanúsítanak velünk, téentésekkel szemben, akkor kard ki kard. A legagresszívebbeket elkapjuk, egy székhez láncoljuk és kínoz­ni fogjuk. Egy nap tévé nélkül. Két nap tévé nélkül. Az áldozat ordít kínjában. Elolvasod a Háború és békét, teee...! Leülsz beszélgetni csa­ládtagjaiddal? Min...? Lesznek áldozatok. De ahogy a norvégok mondják: ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Éljen a Téenté! (Várjuk a további őrülteket.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents