Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-25 / 19. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2005. JANUÁR 25. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ WASHINGTON POST Norman Mailer amerikai író követeli, hogy a gyermekek érdekében szüntessék meg a televíziós reklámokat. „Úgy vélem, hogy a televíziós reklámoknak el kell tűnniük a képernyőről” - írta a 81 éves Mailer a Washington Post vasárnapi számának mellékletében. Szerinte a gyerekek jobban tudnának koncentrálni, többet olvasnának és ritkább lenne a hiperaktivitás. Az író nem a televíziót, mint olyant bírálta, hanem a véleménye szerint agresszív reklámokat, amelyeknek mennyisége az 1991-2003 közötti időszakban 36 százalékkal nőtt, ami oda vezet, hogy sok gyerek hiperaktíwá vált, mások pedig passzív életmódot folytatnak és elhíznak. A románok nem franciák, de mi, magyarok sem vagyunk németek A politikai alku nem megbékélés Lesz gyökeres fordulat a román-magyar kapcsolatban? Várható-e olyan típusú megbékélési folyamat, amely a franciák és a németek között olyannyira irigyelhető eredménnyel járt? A várakozás óriási. De vajon csak a politikán múlik, hogy miként formálódik a két nemzet jövője? E. FEHÉR PÁL A második világháború után közvetlenül, csaknem hatvan esztendeje a magyar értelmiség fontos személyiségei, hogy mást se említsek, mint Bibó Istvánt, úgy gondolták, hogy súlyos és tragikus korszak zárult le a románok és a magyarok közös történelmében. Lehetett okuk erre, hiszen - elsőrendűen Petru Groza miniszterelnök gesztusainak és személyes példaadásának következményeként - a román-magyar kapcsolatok döntően különböztek attól, ami 1945 után akár Csehszlovákiában, akár Jugoszláviában történt. A két győztesnek számító középhatalom irgalmatlan volt Magyarországgal szemben ugya- úgy, mint a területén élő magyar nemzetiséggel. Mintha a két vesztes viszont összefogott volna. Érdemes felidézni, hogy három könyv is napvilágot látott akkortájt, 1946 és 1948 között, amely történelmi távlatokban elemezte a két nemzet életének egymással érintkező pontjait. Groza szellemében fogalmazott a kolozsvári román tudós publicista, Victor Cherestesiu, a Romäni si Unguri címmel megjelent művében, amelyet a későbbiekben a szerző igyekezett elfelejteni, sőt egykori „bűnét” .jóvátenni”. Cherestesiu a híres baloldali kolozsvári folyóirat, a Korunk munkatársa volt Szenczei Lászlóval együtt, akinek könyve, A román-magyar kérdés a párizsi békeszerződés aláírása előtt íródott. Tehát még a székely területi autonómia esélyeit mérlegeli, például. Két mondatát idézem: „Ha az áldatlan viszály magyarok és románok között tovább tart és az új korszakot is megmérgezi, azért elsősorban Romániát fogják hátrányosan emlegetni... De kötelessége Magyarországnak is, hogy bármilyen fejlemény elé kerüljön, soha egy pillanatra se térjen le a jog és az erkölcs útjairól, még a legcsábítóbb nacionalista ábrándért se.” Szenczei könyve ma már bibliográfiai ritkaság, de bizonyos jövőlátás erényét meg nem tagadhatjuk a méltatlanul elfelejtett írótól. Viszont arra feltétlenül figyelnünk kell, hogy a mai megbékélési plánumok akarása lényegében és elvi alapját tekintve a régi óhajok valóra váltási ígérete. Megtoldva az Európai Unió igényeire való jogos hivatkozással. Meg célként lebeg szemünk előtt a második világháború utáni francia-német megbékélés sikere, amely voltaképpen az EU alapja. A politikai szándék bizonnyal a jó akarása. Annyi tanulsága azonban lehet a régi szándékok elemzésének, hogy a jóakarat kevés. Még a politikai döntés is kevés. Megdöbbentően kevés. Schöpflin Györgynek a rendszerváltás előtt megfogalmazott tétele azonban, sajnos, egyáltalán nem vesztette el érvényességét: „a nacionalizmus nem fog eltűnni Közép-Európából, és egyebek között azért nem, mert ez volt a térség eredeti tömegideológiája. Sőt, ez az örökség új erőre kapott a kommunista időszakban. A kommunisták azzal, hogy gyakorlatilag kiöltek minden más politikai tradíciót és értéket, kívülről erőltetett forradalmak során, szabadon hagyták a terepet az uralmukat egyedül túlélni képes nacionalizmus számára”. Mi több - egészítem ki ezt a megállapítást - pártideológiává tették Romániában és Szlovákiában, Lengyelországban, Bulgáriában, sőt még Tito Jugoszláviájában is. (Ebben a vonatkozásban is bizonyos kivételt jelentett a kádárizmus, amely - talán éppen a szomszédos országokban élő magyarok kényes problémája miatt - határozottan nacionalistaellenes volt ideológiájában.) Ezért érdekes ebben a térségben mindenütt, hogy mi lesz a román-magyar viszonnyal. És ezért lényeges, hogy észleljük a francia-német kiegyezés feltételeinek mély különbségét a román-magyar megbékélés várható feltételeitől. A német-francia reláció megváltozásának egyik feltétele volt, hogy mindkét nemzet alaposan ismerte egymást, például kulturálisan. Ez őszintén szólva nem mondható el sem a románokról, sem a magyarokról. Súlyos érv volt mind a németek, mind a franciák számára, hogy felismerték egymásrautaltságukat. A németek a vesztett háború után akartak egyenrangú európaiak lenni. Ehhez nem volt elég az amerikai segítség, kevésnek bizonyult az angol támogatás, a szárazföldi Európa vezető hatalma, Franciaország megkerülhetetlen volt. A franciák pedig a második világháború után a győztes nagyhatalmak sorában csak a negyedik helyen voltak, és ebből a számukra elfogadhatatlan helyzetből egyedül a német stratégiai szövetséggel lehetett kikerülni: Európa sajátos érdekeinek képviseletét közösen vállalták. A románok azonban nem franciák, és mi sem vagyunk németek. Való igaz, Bukarest érdeke az EU-csatlakozás és ehhez megkerülhetetlen, sőt elsőrangú fontosságú lett Budapest támogatása. Budapestnek szüksége van Romániára, mindenekelőtt az erdélyi helyzet stabil rendezésének lehetőségét látja ebben. Viszont Erdély nem azonos Romániával. Átfogó érdekek egyelőre kevéssé észlelhetők. Politikai haszna mindenképpen van a mostani román-magyar közeledésnek. És ebben a vonatkozásban a szlovák-magyar, az ukrán-magyar, a horvát-magyar ügyekben találhatunk fontos hasonlóságokat. Ám a politikai alku önmagában törékeny és változékony eredményeket hozhat. A folyamatot kezdeményezheti a politika, de a kultúra és a nemzeti érdekek teljes tartalékának felhasználása viszont még egy hosszúhosszú folyamat eredménye lehet csupán. Hogy a térség eredeti tömegideológiája, a nacionalizmus legyőzhető legyen. A szerbek választási részvétele alig érte el a fél százalékot, de alanyi jogon jutott be a parlamentbe tíz képviselő Dönteniük kell a koszovói szerbeknek MTI-HÁTTÉR A koszovói szerbeknek hamarosan dönteniük kell arról, hogy részt kívánnak-e vermi a hatalmi intézmények munkájában. A Zeri című pristinai napüap szerint a koszovói kormány álláspontja szerint a szer- bek nem húzhatják a végtelenségig az időt, s dűlőre kell jutniuk. Különben a kormány a hatalomban való részvételre fogja felszólítani azokat a szerbeket, akik erre hajlandóságot mutatnak. A Zeri szerint az ENSZ tartományi kormányzója, Sörén Jessen-Petersen még nem döntötte el, hogy a szerbeknek meddig kell választ adniuk, de az ENSZ szóvivője közölte a lappal, hogy „hamarosan elmegy a vonat”. Az október 23-i választás bojkottja miatt a koszovói szerbeknek nincs képviselőjük a parlamentben, aki kellő legitimitással lenne felruházva ahhoz, hogy a nevükben részt vegyen a törvényhozás és a kormány munkájában. Noha a koszovói szerbek választási részvétele alig érte el a fél százalékot, két választási listáról alanyi jogon jutott be a parlamentbe tíz képviselő, akik azonban eddig nem vettek részt a törvényhozás munkájában. Az egyik, Polgári Kezdeményezés nevet viselő lista jelöltjei hajlandóságot mutatnak a Pristi- nával való együttműködésre, de ők a tízből csak két helyet kaptak a parlamentben. A Lyme című hetilap úgy tudja, hogy a misszióvezető szerdát szabta meg határidőnek, s ha addig a szerbek nem döntenek, a Polgári Kezdeményezés jelöltjei foglalják el mind a tíz helyet a parlamentben. A listavezető, Szlavisa Petkovics megerősítette, hogy Ra- musz Haradinaj már fel is kínálta számára a miniszteri széket. A választási bojkott és a képviselet hiánya előnytelen helyzetbe hozta a koszovói szerbeket és Belg- rádot: nincs egyáltalán beleszólásuk a tartományban zajló dolgokba, nem vesznek részt az önkormányzati reformmal és a tartomány decentralizációjával foglalkozó munkacsoport tárgyalásain. Idén nyáron ráadásul megkezdődhetnek a tárgyalások Koszovó végleges státusáról, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa úgy dönt, hogy a tartomány elérte a demokratizálódás megfelelő fokát. KOMMENTÁR Baloldali belbecs KOCUR LÁSZLÓ 2004. december 31-én, mikor az óra elütötte az éjfélt, az emberek boldog új évet kívántak egymásnak. Gondolom, a puritán, már-már aszkétikus politikus imázsát építő Robert Fico, a Smer elnöke is megengedett magának egy pohár gyöngyöző italt, miközben párttársai boldog új pártot kívántak neki. Ugyanis 2005. január 1-jei dátummal csatlakoztak ténylegesen a legnépszerűbb politikus pártjához az egykor erős(ebb) szlovákiai baloldal még megmaradt, komolynak nem mondható fragmentumai: a Demokratikus Baloldal Pártja (SDĽ), Szlovákia Szociáldemokrata Pártja (SDSS) és a Szociáldemokrata Alternatíva (SDA). A csatlakozás óta eltelt csaknem egy hónap, ám a három egykori párt tagjai valahogy nem igyekeznek smeres tagsági igazolványért folyamodni. A hazai politikai élet olykor félrelépő megmondóembere a három kis párt bekebelezését a baloldal egységesítésével indokolta. Az integráció azonban - mely a befogadó pártnak nem csekély vagyont jelentett, s tagságot a Szocialista Internaci- onáléban - nem teremtett egységet a hazai baloldalon. A három párt ugyanis nem képviselt valós politikai erőt. A legutóbbi parlamenti választások során az SDĽ 1,36, az SDA pedig 1,79 százalékot szerzett, azaz a tagságon felül legfeljebb azok sógorai és komái szavaztak rájuk. Ami a hazai baloldali pártok fejlődéstörténetét szemlélve nem furcsállható. Az SDĽ az egykori állampárt romjain alakult, részben annak tagságából építkezve; az 1992-es választások után a második legerősebb parlamenti erő lett. A Mečiar-garnitúrát 1998-ban leváltó első Dzurinda-kormányban is ott voltak, minisztereik sorozatos faux pas-i, és Fico kiválása ekkor indította el őket a lejtőn lefelé. Az egykori kommunista csi- novnyikokat aztán elhagyta egy szűk baloldali értelmiségi réteg is, ők alapították meg az SDA-t, megásva ezzel saját politikai sírjukat. Az SDSS - melynek történelmi gyökerei voltak - eleinte Alexander Dubček személyéből próbált profitálni, Mečiar leváltásához ugyan szükség volt rájuk, de 2002 óta már ők is csak kívülről nézhetik a törvényhozás épületét. Fico - akinek a hazai baloldali dezintegrációjában nem kis szerepe van -, miután a politikai érdekházasság megköttetett, többé-kevésbé érthetően megmondta az egykori szociáldemokrata vezetőknek, többségükkel nem számol pártjában. Névházasság köttetett csupán, de ágyába már nem ereszti a kényszerű arákat. Ebben vélhetően Pavol Rusko volt a tanítómestere, aki gazdasági érdekcsoportok számára sem közömbös pártjába meginvitált néhány szalonliberálist, hogy a külcsín meglegyen. A belbecs meg kit érdekel. JEGYZET Mit csinálunk a gyerekkel? SZÁSZI ZOLTÁN Kesernyés vicc jutott eszembe. Két úrinő kutyát sétáltat a korzón. Az egyik negédesen szólva a másikhoz ennyit mond: Tudod drágám, hogy megint a gyerek van divatban? Mire a másik: Tudom, csak mit csinálunk a gyerekkel, ha változik a divat és megint a kutya lesz divatban?! Hát mostanság mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy divatban van a gyerek. Kutyát, fajtisztát és tisztavérű utcai keveréket annál többet látok és hallok kisvárosi életem hétköznapjain. Behatások ideje van, mindenki buzgón hirdeti, magyar gyereket magyar iskolába, csak éppen... Csak éppen nincs gyerek. Okát sokan a nehéz gazdasági helyzetben látják. Az ám, ez igaz is, de meglátásom és saját tapasztalataim alapján ennek még egy másik oka is lehet. Múltkoriban arról beszélgettem jó barátommal utazás közben, mi újság is van az én szülővárosomban. Festő barátom keseregve mesélte, hogy saját számlálása alapján több mint félszáz 25 és 35 év közötti fiatal hagyta ott a várost, hogy a nagyvilágban, főleg annak tőlünk nyugatabbra eső részében keressen boldogulást. Meg főleg pénzt, mert hiába van ugyan egyetemi vagy főiskolai végzettsége, itthon vagy nem kapott képesítésének megfelelő munkát, vagy az ajánlott munka olyan gyalázatosán keveset fizet, hogy abból se megélni, se éhen halni nem lehet, de családot alapítani, netán gyereket nevelni meg egyáltalán nem. Mert hát miből? Egy gyermekét egyedül nevelő tanárnő ismerősünk a rázuhant terhek miatt inkább elment betanított munkásnak egy ablakkeretgyártó nyugati üzembe. Azon egyszerű ok miatt, hogy ott havi keresete itthoni pedagógusi fizetésének jópárszo- rosa. Fogcsikorgatva, sírva, de ezt kellett tennie. Miért nincs hát gyerek se óvodában, se iskolában? Nem divat kérdése, nem múló szeszélyé, egy szorító kényszer miatti szomorú tény következménye. Azé a tényé, hogy megélni, élni kell, csak miből!? A javulás jelei látszanak. Az alagút végét sejteni lehet, csak addig megy az idő, a ma produktív korban lévők megszokják a szingli életmódot, amit nem biztos, hogy maguk választottak. A gyermek felelősség. Egy is, nem még több. Sorvadunk lélekben. Létszámban is. Jól élni álom, a jelenleginél kicsit jobban élni éppen a realitás. Lehúzta az elmúlt másfél évtized örvénye a magyarságot majdnem az önmegtagadás határáig. Családalapító kedv meg akkor lesz, ha a test és lélek igényeire lényegesen több pénze jut ennek a ma idegenbe szakadt korosztálynak. Hogy európaiként éljen, de itthon, hogy magyarként, de nem nyomorogva. Sem szellemben, sem fiSlotát hallgatom, ne zavarj, jobb mint a szilveszteri műsor! (Peter Gossányi rajza
