Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-04 / 2. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2005. JANUÁR 4. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Szöveg nélkül (Ľubomír Kotrha karikatúrája) Rudolf főherceg realista politikus volt és nem romantikus hősszerelmes Meyerling és Trianon TALLÓZÓ MAGYAR NEMZET ONLINE Ötvenöt éve, 1950. január elsején hozta létre Kádár János belügyminiszter az AVO (Államvédelmi Osztály) helyett az ÁVH-t (Államvédelmi Hivatalt), hihetetlen mértékben megnövelve a testület hatáskörét. A szervezetet, melyet történészi munkájában Kiszely Gábor „terrorszervezeť-ként emleget, Kádár példátlan jogkörökkel ruházta fel. A BM ÁVH és Honvéd Határőrség összevonásával létrejött szervezet elődje a Magyar Államrendőrség 1946-ban alakult Államvédelmi Osztálya, majd 1948-tól a Péter Gábor vezette BM ÁVH volt. (A politikai rendőrséget már 1945 elején kisajátította a kommunista párt.) A teljes hatalom megszerzéséig az ÁVH a kommunista párt egyik legfontosabb „eszköze” volt: már a koalíciós időszakban megkezdődött az ellenzék és az egyház terrorizálása. Az ÁVH-t 1956. október 29-én Nagy Imre koalíciós kormánya oszlatta fel. Ennek ellenére az ÁVH-sok már feloszlatott, így a kommunista korszakjogrendszere szerint is teljesen törvénytelenül működő, fegyveres csoportjai több pártszékházban elbarikádozták magukat, provokatív magatartásukkal vérontást idézve elő. Az ÁVH terrorlegényei közül sokan az új, törvénytelen fegyveres hatalom, az úgynevezett karhatalom soraiban (a népnyelv által pufajkásoknak nevezett fegyveres erők tagjaiként) részt vettek a forradalom eltiprásában. Az ÁVH-t a forradalom leverése után nem alakították újjá, ám annak számos volt tisztje a Kádár-rendszerben fontos posztokat töltött be, közülük sokan jelentős vagyonokat harácsoltak össze, és komoly befolyásra tettek szert a gazdasági, politikai, kulturális életben, illetve a magyar médiában, sőt még a szórakoztatóiparban is. Az 1989-es rendszer- változás után egyetlen volt ÁVH-st sem ítéltek letöltendő börtönbüntetésre. Nem került sor az állami terrorszervezetet vezető, a rendszerváltást évekkel túlélő Péter Gábor felelősségre vonására sem. NÉPSZABADSÁG Rendhagyó módon kívánt boldog új esztendőt a románoknak Traian Basescu. A sablonos, merev szilveszteri televíziós beszéd helyett az új román államfő a bukaresti Egyetem térre ment, és az óesztendő utolsó perceiben ott mondta el cseppet sem szokványos beszédét, saját megfogalmazása szerint „azoknak, akiknek sorából vétetett”. Az Egyetem téren mulatták át ugyanis szilveszter éjszakáját a bukaresti fiatalok tízezrei, akiknek Basescu megválasztását nagymértékben köszönheti. Az elnök a koncertező zenekaroknak fenntartott színpadra lépett, és csupán zakóban, felszabadultan, rögtönzött beszédet tartott. Basescu pezsgőt bontott, és a Forma-les futamok győzteseihez hasonlóan azzal locsolta le a hallgatóságot. Aztán kortyolt egyet az üvegből, és átadta azt lelkes ünneplőinek. A közszolgálati televízió által közvetített képsorok azokra, akik ünnepélyesebb, kimértebb államfőt szeremének, sokkolóan hatottak. Egy francia történész, Jean Des Cars új dokumentumokra hivatkozva megerősítve látja azt a korábbi hipotézist, amely szerint Rudolf trónörökös nem önkezével vetett véget életének a meyerlingi vadászkastélyban, hanem politikai indítékú gyilkosság áldozata lett. E. FEHÉR PÁL A felbujtók (feltehetően a német császári udvar táján keresendő személyük) és a végrehajtók (kilétükről még sejtése sincsen senkinek) Rudolf főhercegnek és politikai barátainak azt a tervét kívánták megakadályozni, amely a monarchia számára oly végzetes berlini szövetség helyett francia-orosz orientációt tartott hasznosnak. Rudolf állítólag a spanyol etikett szorítása ellen lázadt fel; apja, I. Ferenc József vaskalapos magatartása ellen, valójában pedig határozottan szembeszegült politikájával, valamint szükségesnek tartotta a Habsburg-birodalom belső átalakítását és külpolitikai irányváltását. Rudolf igen messzire ment: közvetítők útján kapcsolatba lépett a Tigrissel - így nevezték Clemenceau-t, a francia politika egyik vezéregyéniségét, aki helyeselte terveit, és sokat remélt megvalósulásuktól. Természetesen az akkor még hagyományosan rossz német-francia viszony végleges megoldását remélte, ha Berlint egyetlen fontos európai szövetségese, a bécsi udvar magára hagyja, és persze ez felgyorsíthatta volna az 1871-es vereség miatt szükségesnek tartott francia reváns folyamatát. Rudolf még egy röpiratot is kiadott Julius Felix álnéven Párizsban Ferenc Józsefnek címezve, amelynek irányát lehetetlen volt félreérteni, és nem volt nehéz következtetni az álnév mögé rejtőző szerző kilétére sem. Ilyesmiket olvashattak az érdeklődők, akik számosán voltak az európai politikai csinálói között, noha a címzett - amennyire ezt tudni lehet - nem olvasta az opust: „Kö- nyörgök, Felséged szakítson Németországgal, amíg még ideje van rá. Keresse a megegyezést Oroszországgal! Európában csak egyetlenegy szövetségnek van értelme, és ez a szövetség Ausztriának Oroszországgal és Franciaországgal való megegyezésén alapulna...” A Párizsban élő idős magyar hírlapíró, történész, Fejtő Ferenc évtizedek óta foglalkozik a monarchiával, s 1988-ban franciául megjelent és 1990-ben magyarra, majd cseh- re is lefordított könyve, a Requiem egy hajdanvolt birodalomért élénk vitákat váltott ki. Ugyanis Fejtő valószínűsíti Des Cars elméletét. Fejtő Ferenc szerint Rudolf ugyanúgy politikai merénylet áldozata volt, mint 1914-ben Szarajevóban Ferenc Ferdinánd, aki Rudolfot követően lett a trón várományosa. Mindkét esetben a német érdekek kerültek veszélybe, a brutális akciókra ez késztette Vilmos császárt és a pángermán érzelmű osztrákokat. Egyelőre inkább csak közvetett bizonyítékok szólnak e teória mellett. Kétségtelen, hogy kinek, kiknek az érdeke volt, hogy Rudolf, valamint Ferenc Ferdinánd plánu- mait meghiúsítsák, noha természetesen az is kétséges, hogy ha trónra léphettek volna, a monarchia apparátusa mennyire engedte volna meg az uralkodó szándékainak valóra váltását. Ugyanakkor hiányoznak - és örökre eltűntek, ha voltak ilyenek egyáltalán - a közvetlen bizonyítékok. Érdemes azonban Fejtő következtetését idézni: „Az egész horrortörténetből főleg azt emelhetjük ki, hogy azoknak a magyar politikusoknak, akik, mint Károlyi Mihály, a Franciaországgal való szövetséggel szerették volna helyettesíteni a német imperializmussal való Ferenc József-i összefonódást, magában az uralkodóházban is voltak szövetségeseik, és elsősorban Rudolf, akinek Clemen- ceau-val együtt kidolgozott tervének megvalósulása valószínűleg elkerülhetővé tette volna az első világháborút is.” Hatmillió halott - ennyi volt az első világháború embervesztesége, és a Párizs környéki békeszerződésektől egyenesen vezetett az út Hitler hatalomra jutásához, a második világégéshez. Rudolf főherceget Rezsőként emlegették életében magyar hívei, s talán ebben annak is szerepe lehetett, hogy a Habs- burg-házban mindig kötelező magyar nyelvleckéket Jókai Mórtól vette. És Ferenc József ágya felett haláláig az aradi tábornokok kivégzését ábrázoló festmény függött, Rudolf pedig inkább édesanyjának, Erzsébet királynőnek magyarbarát érzelmeit követte. Úgy tetszik, hogy ezek az érzelmek nem maradtak a magánszférában, hanem politikai reformokra ösztönözték volna a főherceget. Talán. Manapság sok illúzióval idézik azt a hajdanvolt monarchiát,-a „régi, szép békeidőket”. Némelyek hozzáteszik, hogy ezek a békeidők „Ferenc József-iek” voltak. Nincsen sok okunk ennek az illúziónak a táplálására. Hiszen éppen a legnagyobb urak érezték ennek az épületnek a korszerűtlenségét. Okulni azonban lehet és kell. És ne csalja meg látásunkat, hogy mindaz, ami utána következett: összehasonlíthatatlanul rosszabb, tragikusabb volt. Ezt akarta volna Rudolf elkerülni? Az első világháború alapjaiban változtatta meg a világot. Valóban elkerülhető lett volna? A kérdésnek nincsen politikai értéke és érdeke, a múlt nem változtatható meg, bár sokan próbálkoznak ilyesmivel. Ám megbecsülésünk jár azoknak, akik tenni akartak, hogy a történelem folyása más irányt vegyen. Fejtő szerint Rudolf főhercegnek is, akiről alig szoktunk beszélni, és Károlyi Mihálynak is, akit viszont sokan hazaárulóként aposztrofálnak napjainkban. Tisza István szobra pedig háborítatlanul áll Debrecenben, Károlyiét pedig meggyalázni szokták. Rudolf trónörökös - Ligeti Miklós alkotása (Képarchívum) A mindig kötelező magyar nyelvleckéket Jókai Mórtól vette. KOMMENTÁR Hurný eddig húzta NAGYANDRÁS Lemondott tegnap posztjáról Ján Hurný, az építésügyi és régiófejlesztési minisztérium államtitkára. A gyakorlatban ez azt jelenti majd, hogy a kormány január 12-én saját kérésére meneszteni fogja a tárcavezető helyettesét. Az ügyet sem a távozó államtitkár, sem a kormányfő nem volt hajlandó kommentálni, egyelőre csak annyit tudhatunk, hogy Mikuláš Dzurinda elfogadta párttársa lemondását. Ha egyébként valaki elfelejtette volna, nem egy egyszerű lemondásról van szó, Ugyanis Hurný volt az első tagja ennek a kormánynak, akiről a Nemzeti Emlékezet Hivatala által kiadott hivatalos iratok alapján derült ki, hogy a nyolcvanas években a kommunista titkosszolgálat aktív besúgója volt. Az ügy kirobbanása után sokan rögtön arra számítottak, hogy vagy azonnal lemond az államtitkár, vagy a kormányfő me- neszti. Ehelyett az egyik hazugsággal vádolta meg a Nemzeti Emlékezet Hivatalát, s jelezte, esze ágában sincs lemondani, sőt hajlandó akár bíróság elé is vinni az ügyet, hogy ott tisztázza magát. A másik meg arról kezdett el beszélni mindenhol, hogy a múltat, mármint az ŠtB-set nem kell feltétlenül úgy értékelni, ahogy még korábban értékeltük, s ha mondjuk, egy pártban demokratikus választási rendszer útján jut valaki komoly poszthoz, akkor azt megérdemli, akár ŠtB-s volt, akár nem. A lényeg a lényeg, a miniszterelnök egyszerűen kiállt az ügynökmúlttal rendelkező államtitkár mellett. Természetesen minden oldalról elkezdődtek a spekulációk, egyesek szerint Dzurinda csak azért védett ilyen vehemenciával egy kishalat, mert a kormányban ennél sokkal fontosabb emberek is sárosak, s ezzel csak előkészítik a talajt. Maga a kormányfő meg egyszerűen azt találta mondani, hogy azzal, hogy nem egyszerre, az egész ország területét érintő titkosszolgálati iratokat, hanem először csak a keletieket hozták nyilvánosságra, egyesek az SDKÚ-nak akartak ártani. Már megint csoportocskaszag kezdett el terjengeni, de szerencsére senki sem kapta fel a fejét. Legyen bármelyiknek is komolyabb igazságtartalma, hamarosan mindenre fény kellene derüljön. Az viszont minden valószínűség szerint már nem derül ki, hogy is volt valójában Ján Hurnýval. Elég kicsi a valószínűsége annak, hogy újra visszakerülne az államtitkári bársonyszékébe. Hiszen a korábban bejelentett sajtótájékoztatóra sem került sor, ahol tisztázta volna magát. Sajnos. Kapaszkodó pártvezérek SZILVÁSSY JÓZSEF Aki még hitelt adott Mikuláš Dzurinda bizonygatásainak arról, hogy nincs semmiféle háttéralku az SDKÚ és a Vladimír Mečiar vezette HZDS között, annak az Állami Számvevőszék elnökének és helyettesének a megválasztása remélhetően végre felnyitotta a szemét. Néhány szlovák politikus a két párt közötti paktumot azzal igyekszik mentegetni, hogy ezt a cinkos összekacsintást leginkább bíráló politikai erő, a Magyar Koalíció Pártja a Besztercebánya megyei önkormányzatban évek óta együttműködik a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalommal. Ami tény, de micsoda különbséggel! Ugyanis Közép-Szlovákiában a legutóbbi regionális választási eredmények kényszerítették ki az ottani furcsa koalíciót. Emiatt kellett kivajúdni a helyi modus vivendit, amely működőképes modellt eredményezett. Kiemelkedő példaként az Ipoly-hidak újraépítésére szánt jelentős összeg megszavazását említem. A Mečiar-párti megyei képviselők többsége is felismerte: a bussai vagy a zsélyi szlovák és magyar nemzetiségű vállalkozónak éppúgy érdeke, hogy ne nagy kerülőkkel jusson a túlsó parti vagy távolabbi településekre, hanem a lehető legrövidebb úton. Akár csak egy vagy több évszázaddal ezelőtt. A Dzurinda-Mečiar-alku viszont a két pártvezér kapaszkodásának a bizonyítéka. A kormányfő-pártelnök szeretne harmadszor is megkapaszkodni a hatalomban, a volt miniszterelnök pedig két pirruszi választási győzelem után szeretne visszakapaszkodni, ha nem is egyeduralkodóként. Másfél évre előre tekintve, az esélyek latolgatásából adódó parlamenti matematika szerint szükségük lehet egymásra. Mečiar saját, kissé megtépázott, de még mindig létező karizmáját és híveinek továbbra is számottevő voksait hozná a politikai érdekházasságba. Dzurinda pedig az SDKÚ jelentős gazdasági holdudvarát és az életszínvonal remélt növekedéséből fakadó, reményei szerint a választási eredményekben is megnyilvánuló, derűsebb társadalmi közérzetet. Nagy kérdés, hogy mit szól majd ehhez a választópolgár. Nincs könnyű helyzetben az MKP, hiszen legközelebbi szövetségesével, a szlovák kereszténydemokratákkal - lásd: uniós alkotmánytervezet elfogadása körüli és egyéb gáncsoskodásuk - sem felhőtlen a viszonya. Reális kitörési pontja csak a lakosság húsbavágó gondjainak céltudatosabb és erőteljesebb képviselete lehet. Azért is, mert következnek a megyei választások. S másfél év múlva leginkább így lehet tekintélyes számú magyar és nem magyar vok- sot szerezni. Ezáltal a leendő koalíciós tárgyalásokból kihagyhatatlan pozícióba kerülni.
