Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)

2005-01-15 / 11. szám, szombat

„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermek társaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (AranyJános) CSALÁDI KÖR „A gazda pedig mond égj'szivesjó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével. ” (AranyJános) 2005. január 15., szombat 9. évfolyam 2. szám A mostani karácsonyi látogatás romániai résztvevői, a dévai gyermekotthon lakói bizonyára elviszik a hírét annak, hogy felénk is élnek jó szándékú, segítőkész emberek Családtalan, gondozott gyerekek az ünnepeikről A dévai gyerekek Deákiban a Szent István-emlékmű előtt (Szőcs Hajnalka felvételei) Évente rengeteg látogató, turista megfordul a méltán híres deáki római katolikus templomban, olyat azon­ban ritkán látni, hogy tizen­éves gyerekek térdepelve, imába mélyükén beszélges­senek a Jóistennel. A kará­csony után néhány nappal ide látogató romániai csoport tagjai, a dévai Szent Ferenc Alapítvány által tá­mogatott gyermekotthon lakói között voltak ilyenek. GAÁL LÁSZLÓ A december 23-ától egy héten keresztül a Mátyusföldön vendégül látott gyerekek sűrű időbeosztásá­nak egyik állomása volt a műem­léktemplom megtekintése, itt talál­koztam velük és vezetőjükkel, Csire Ferenccel. Hadd ne részletezzem most az egész egyhetes programot, de annyit illő megjegyezni, hogy az itt tartózkodásukat a Márton há­zaspárnak, a vezekényi Vén Diófa panzió tulajdonosainak köszönhe­tik. Az pedig Mézes Rudolfnak, a Csemadok galántai szervezete tit­kárának munkáját dicséri, hogy a karácsonyi ünnepek alatt végül hú­szán élvezhették ezt a vendégsze­retetet. Volt közöttük 19 éves fiatal­ember, aki maga tíz éve a gyermek- otthon lakója, és most már nevelő­ként segíti a munkát, meg volt olyan kisfiú is, Norbika, akinek őszinte gyermeki érdeklődését sok­kal inkább lekötötte a helyi önkor­mányzattól kapott kis ajándékcso­mag, mint Bukovský János polgár- mesternek a falu történetét és ter­vezett jövőjét ecsetelő rövid beszá­molója. Norbika a templomlátoga­tás során sem vált meg kedvenc já­tékától, és az oltár előtti szőnyegen játszadozott a színes kis kotrógép­pel, de azt a világért sem volt haj­landó elárulni, hogy Déváról hoz­ta-e magával, vagy a vezekényi ka­rácsonyfa alá tette neki a Jézuska. Tervek és emlékek Az idősebbekkel könnyebb volt szót váltani. Elsőként a már emlí­tett 19 éves fiút, Ádit, Radu Adriánt szólítottam meg, aki elárulta, an­nak idején hat testvérével együtt került a dévai gyermekotthonba. Nyolcán vannak egyébként, de ket­ten otthon maradtak a szüleikkel, merthogy az apa csekély jövedel­méből ennyit tudnak tisztessége­sen felnevelni. „Édesapám bá­nyász, édesanyámnak abban az időben nem volt munkahelye, és egy fizetésből nem lehetett eltarta­ni egy tíztagú családot.” Ádi jelen­leg az állami gimnázium végzős di­ákja, és Kolozsváron szeretne to­vábbtanulni, építészmérnök akar lenni. A karácsonyokat általában otthon, a családban töltötte, de ta­valy hetedmagával a Komáromhoz közeli Szímőn, az onnan származó nevelőnőjüknél karácsonyozott. A mostani, mátyusföldi látogatásban az tetszett neki a legjobban, hogy sok új emberrel ismerkedhettek meg, s hogy vendéglátóik egyen­rangú partnerként beszélgettek ve­lük, nem kezelték őket gyerekként. Az ő szavait idézve: „A polgármes­terek is lealacsonyították magukat mihozzánk.” A karácsonyestét Vezekényben, a Vén Diófában töltötték, ahol az ünnepi vacsora után a karácsonyfa, alatt mindenki talált ajándékcso­magot, könyveket, édességet ho­zott nekik a Jézuska. A 13 éves Kovács Dalma a szé­kelyföldi Homoród-karácsonyfalvá­ról került a dévai gyermekotthon­ba. Elmondása szerint „mert otthon nem voltak megfelelők a körülmé­nyek”. Amúgy heten vannak testvé­rek, öten Déván, és a mátyusföldi karácsonyi kirándulásra kistestvé­re, Lajcsika is vele jött. Hetedik éve élnek a gyermekotthonban, Dalma most hetedikes, de már elhatározta, hogy „törcsitanár” lesz. Eddigi kará­csonyait néha otthon, néha az ala­pítványnál töltötte. Főleg arra vol­tam kíváncsi, hogy az otthoni kará­csony hogyan zajlik. „Karácsonyfa mindig van, azt a tesóim szokták feldíszítem - mondja, de amikor azt kérdezem, hogy mit szokott hozni a Jézuska, szinte restelkedve vála­szol: - Hát, otthon semmit, ott ne­hezen. Az alapítványnál szoktunk kapni ajándékokat.” Egy másik lány, a 18 esztendős Lukács Giulia szintén történelemtanár szeretne lenni. Hogy miért kapott ilyen ola­szos nevet, azt nem tudja. A szülei­től meg sem kérdezheti, már egyi­kük sem él, Giulia árvaként került az otthonba. A Mátyusföldről leg­szebb emlékként a taksonyi Toldi- pincében töltött estét viszi magával. „Nagyon jól éreztük ott magunkat, remek volt a hangulat, az emberek közvetlenek, kedvesek, és nagyon jó volt érezni, hogy fontosak va­gyunk és szeretnek itt bennünket.” Giulia elárulta, mióta a szülei meg­haltak, mindig másutt tölti a kará­csonyokat, vagy rokonoknál, vagy táborokban. Amikor megkérdez­tem, melyik volt eddig a legszebb karácsonya, elérzékenyült. „A leg­szebbek még otthon voltak, úgy hétéves koromig, amíg éltek a szü­leim.” Tavaly a dévai kolostorban töltötte a karácsonyt: „Ott reggel misére megyünk, délután ünnepi vacsora van, utána megint mise, azután pedig Csaba testvér meghív magához, ott videózunk, beszélge­tünk, bulizunk, és mindig van vala­milyen ajándék is.” Tavalyelőtt egy amerikai házaspárral karácsonyo­zott Déván. A férj magyar, a feleség amerikai, és nevelőként dolgoztak az alapítványnál. Egy másik lány, Oana most nyol­cadikos, és a Déva melletti Sóly­mosról került az otthonba még óvo­dás korában. „Emlékszem rá, ami­kor kicsi voltam, Csaba testvér kijött hozzánk, és megkérdezte anyuká­mat, mit szólna hozzá, ha elvinne magával az óvodába. Anyukám ezt elfogadta, mert otthon nagy sze­génység volt.” Oanáék ketten van­nak, de a testvére nincs az otthon­ban, nem akart oda menni. Mivel szüleik elváltak, ő most az édesap­jával él Sólymoson, és a karácsonyt Oana is velük szokta tölteni. Gyermekvédelmi központok Déván 350 gyereket nevelnek, itt 1993 szeptemberében a helyi kolos­torban alakult meg gyermekotthon Böjté Csaba kezdeményezésére, de a Szent Ferenc-Alapítvány ma már Románia-szerte 8 gyermekotthont működtet, összesen közel félezer gyerekkel. Van olyan, például a torockói, ahol mindössze 8-10 gye­reket nevelnek. Csire Ferenc elárul­ta, nem szereti, ha ezeket az intéz­ményeket árvaházaknak nevezik. „Gyermekvédelmi központok ezek, ahová nemcsak árva gyerekek ke­rülnek, hanem olyanok is, akiknek szükségük van arra, hogy befogad­juk valami miatt - magyarázza. — Valakit azért, mert a településükön nincs magyaroktatás. Hunyad me­gyében csak Déván van magyar gimnázium. Emiatt körülbelül nyolcvan olyan diákunk van, aki kollégista. Ezeknek a fele nem fizet kollégiumi díjat, mert nincs miből.” Csire Ferenc azt is elmondta, ezek­nek a gyerekeknek a többsége a Zsü völgyéből, Románia egyik legelma­radottabb régiójából jött. Ez az a bányavidék, ahol a rendszer össze­omlásával összeomlott az ipar, óriá­si a munkanélküliség. Az itt élő ma­gyarok közül, aki tehette, vissza­ment a Székelyföldre vagy a Partiumba, a magyar határ menti területre, de aki itt maradt, az igen ínséges körülmények között él. A kolostorban két óvodai csoport, és egy nyolcosztályos alapiskola mű­ködik. Az itt végzők eddig a helyi ál­lami magyar gimnáziumban foly­tathatták tanulmányaikat, de újab­ban már szakmát is tanulhatnak, hi­szen a gyermekotthon mellett 2004 szeptemberétől asztalosipari szak­iskolát is indítottak. A gyermekvé­delmi központ neveltjeinek nagy ré­sze szociális családokban él, ami azt jelenti, hogy tíz-tizenkét gyerek egy nevelővel vagy nevelő házaspárral lakik egy lakásban. A kolostortól 20 méterre van egy négyemeletes húszlakásos tömbház, amelynek 19 lakása az alapítványé, de további családi házakban is laknak hasonló körülmények között. Hogy ezek a körülmények jobbak, mintáz ottho­niak, azt a jó szándékú emberek se­gítségének köszönhetik. A mostani karácsonyi látogatás résztvevői bi­zonyára elviszik a hírét annak, hogy a Mátyusföldön is élnek jó szándé­kú, segítőkész emberek, akik szívü­kön viselik azoknak a sorsát, kiknek a gondviselés szűkösen méri a földi örömöket. Ha elszakadtak is a családtól, a testvéri szeretet megmaradt bennük A „törcsitanárnak” készülő Dalmát a régi misekönyv is érdekelte ÍRÓ OLVASÓK Az utolsó ajándék MÉRI MAGDOLNA Jeges szél söpört végig az utcá­kon. A kisváros elég kihalt volt, noha csak öt óra múlt. Az ünne­pek elmúltával, ilyenkor, január­ban már az üzletekben is jóval kevesebb a vásárló. A középkorú férfi éppen zárás előtt lépett be a divatáru boltba. A fiatal eladónő kicsit ingerülten fordult hozzá: - Segíthetek vala­miben? - A férfi a táskájából egy díszes papírba csomagolt dobozt vett ki. A csomagban világoskék férfiing volt, az egyik legdivato­sabb márkajelzéssel. - Elnézést kérek, nem lehetne ezt az inget feketére, esetleg valami sötétre cserélni? - Az eladónő kicsit cso­dálkozva nézte a darabot: - Em­lékszem, hogy a kedves felesége milyen örömmel vásárolta, alig egy hónapja, tudom azt is, hogy karácsonyi ajándéknak szánta. Nem tetszik a színe? - A férfi le­hajtott fejjel válaszolt: - A felesé­gemet pár napja eltemettük. Az eladónő alig talált szava­kat.-... annyira egészségesnek lát­szott, teli volt kedvvel, élettel...- Igazából nagyon súlyos be­tegséggel küszködött. Próbálta, ameddig lehetett, eltitkolni még a rokonság előtt is, de nem bírt megbirkózni vele.- Természetesen az inget kicserélem, ha óhajtja.- Nagyon kedves - köszönte a férfi. - A feleségem sem bánná ezt, tudom, ha már így történt. Tudja, kedves, engem Ádámnak hívnak, és karácsonykor ünne­peltük a névnapomat is. Majd pá­rás szemmel folytatta: - Több mint huszonöt éve éltünk már együtt, sok mindent végigcsinál­tunk, de azért boldogok voltunk. És most mindennek vége... A fiatal nő nem tudta, mit mondjon, mivel lehet ilyenkor vi­gasztalni.- Talán..., talán majd az idő begyógyít ja az sebeket. - A hang­ja tompán koppant.- Lehetséges - válaszolta a fér­fi fáradtan. - Viszontlátásra, és köszönöm - csukódott be utána az ajtó. A fiatal eladónő állt pár percig a pult mögött, elgondolkodott, majd kitette a zárva táblát. Fel­vette a kabátját, s egy hirtelen öt­lettel elővette a mobilját. A férjét hívta. Az kicsit csodálkozva kér­dezte:- Csak nincs valami baj?- Nincsen semmi, igazán, a hangodat akartam csak hallani. Ne haragudj, hogy reggel olyan utálatosan viselkedtem, bocsáss meg! Elrakta a készüléket, majd ki­lépett az utcára. Sietve indult a buszmegálló felé. Csendes téli este volt. Felnézett az égboltra, a sötétben biztatóan felragyogtak a csillagok.

Next

/
Thumbnails
Contents