Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)

2005-01-08 / 5. szám, szombat

ÚJ SZŐ 2005. JANUÁR 8. Téma: a szexrabszolgák 17 Kiderült, hogy a prostitúcióra kényszerített lányokat „ellátmány” címszó alatt regisztrálták, az élelmiszer és a muníció között Nem kárpótolják a szexuális rabszolgákat Lee Seung-Yeon koreai színésznő, az 1992-es Miss Korea szépségverseny győztese 2004-ben eroti­kus képsorozatot és videót készített, melyen a kényszerprostituáltak helyzetére utaló pózban lát­ható. A „mű“ hatalmas felháborodást keltett hazájában. A képen a színésznő térden állva kér bo­csánatot egy egykori szexuális rabszolgától. (TASR/AFP-f elvétel) A japán legfelsőbb bíróság decemberben elutasította annak a négy kínai nőnek a kárpótlási keresetét, aki­ket a második világháború alatt a japánok katonai bordélyba hurcoltak és prostitúcióra kényszerítet­tek. A ma 77 és 81 év kö­zötti egykori áldozatok még 1995-ben fordultak a japán bírósághoz. FELDOLGOZÁS A legfelsőbb japán igazságszol­gáltatási intézmény azzal utasította el kárpótlási követelésüket, hogy a mostani kormány nem felelős a ja­pán háborús vezetés által elkövetett gaztettekért. A japán legfelsőbb bí­róság előzőleg elutasította annak a 35 dél-koreai állampolgárnak a ke­resetét is, akik az 1910 és 1945 kö­zötti japán megszállás alatt elszen­vedett sérelmeikért követeltek kár­pótlást. A 13 évig húzódó pert 1991-ben 3 dél-koreai aszszony kezdeményezte, akiket a Koreai-fél­szigetet megszálló japán császári hadsereg prostitúcióra kényszerí­tett A 3 nő 6 évtizedes hallgatást tört meg, amikor a nyilvánosság előtt beszélt a szégyenletesnek és ezért tabutémának minősített szex­rabszolgaságról. Megrendítő vallo­másuk hatására több sorstársuk csatlakozott hozzájuk. Elutasított kereset Osamu Tsuno, a japán leg­felsőbb bíróság elnöke alkotmá­nyos és történelmi érvekre hivat­kozva utasította el keresetüket. „Az ilyen esetek kárpótlását kép­telenség lett volna előrelátni ak­kor, amikor az új japán alkotmány született” - hangoztatta indoklá­sában, hozzátéve: különben is 1947 előtt, azaz Japán amerikai nyomásra létrehozott alkotmánya előtt szenvedték el sérelmeiket. Az ítélet azt is kimondja, hogy a felperesek a Dél-Korea és Japán viszonyát rendező 1965-ös kétol­dalú egyezmény értelmében el­vesztették jogukat arra, hogy kár­pótlásért folyamodjanak. Az egyezményben Tokió kölcsönök folyósítását vállalta Dél-Korea számára. Katonai bordélyokban Több mint 200 ezerre becsülik azoknak a koreai, kínai, tajvani, Fülöp-szigeteki és indonéz nőknek a számát, akiket a múlt század 30- 40-es éveiben katonai bordélyokba kényszerítettek a japán megszál­lók. Többségük már nem él, de a nemrég elutasított kereslet beadói között is voltak olyanok, akik a már elhunyt áldozatok leszármazottai- ként követeltek kárpótlást. A japán hatóságok hosszú évtize­dekig azt állították, hogy a japán katonai bordélyok „kényelmi höl­gyei” - ahogy cinikusan a prostitú­cióra kényszerített, szerencsétlen szexrabszolgákat nevezték - eleve prostituáltak voltak, a különbség csupán annyi volt, hogy a japán hadsereg „szolgálatában” jobb ellá­tásban részesültek, mint régi helye­iken. A kérdés eldöntésére a dél­koreai kormány és az ENSZ Emberi Jogi Főfelügyelősége a 90-es évek­ben vizsgáló bizottságot hozott lét­re, amely megállapította azt, amit végül a japán kormány is kénytelen volt beismerni, és Obuki miniszter- elnök szóvivőjén keresztül nyilvá­nosságra hozni: „Az akkori japán katonai kormányzat aktívan részt vett a családjuktól elszakított lá­nyok internálásában és a japán hadsereg által közvetlenül irányí­tott kéjtáborokban történő elhelye­zésükben. Ezek a lányok nem vol­tak prostituáltak, de kényszerítet­ték őket, hogy azok legyenek.” Egyetlen bocsánatkérő szó sem hangzott el japán részről. Kevesen tértek haza A Japán Hadsereg levéltáraiban kutatva a vizsgáló bizottság kiderí­tette, hogy a lányokat „ellátmány” címszó alatt regisztrálták, az élel­miszer és a muníció között. A kato­nák féken tartása és a nemi beteg­ségek terjedésének meggátolása - ezzel az indoklással az egész japán frontvonal mentén katonai bordé­lyokat állítottak fel. A lányokat gyakran jó munkahely hamis ígére­tével toborozták, még gyakrabban egyszerűen elhurcolták lakóhe­lyükről, és erőszakkal kényszerítet­ték, hogy „a hadsereg prostituált­jai” legyenek. Voltak köztük még szinte gyerekek is. Kevesen tértek vissza a családjukhoz: betegség vagy a katonák általi szadista meg­csonkítás okozta halálukat, sokan öngyilkosok lettek. Megcsonkított testek Akárcsak a németek, a japánok is szenvedélyesen fényképezték az ál­taluk elkövetett borzalmakat. Nemrég Tajvanban könyv alakban jelentették meg azokat a felvétele­ket, amelyek a japán hadsereg ka­tonai bordélyaiban készültek: mez­telen, fejetlen női hulla, mellette vi- gyorgó japán katona mutatja a le­vágott fejet: karóba húzott, borzal­masan megcsonkított, ruhádan női testek, magányosan, egy vagy több katonával, újra és újra, több száz oldalon. Ezeket a rettenetes fény­képeket nem lehet letagadni, (vk) MINDEN RELATÍV A japán jobboldal mindmá­ig tagadja vagy legalábbis mi­nimalizálja Japán felelősségét a második világháború előtt és alatt elkövetett szörnyű gaz­tettekért. Nyugtalanító, hogy a japán gyermekek ismét olyan tan­könyvekből tanulnak, ame­lyek Japán ázsiai expanzióját úgy állítják be, mint a nyugati gyarmatosító hatalmak által veszélyeztetett ázsiai identitás védelmében folytatott harcot. Viszont a Nankingban lát­ható kiállítás, amely a japánok által ott elkövetett vérengzé­sek áldozatainak állít emléket, a bemutatott dokumentumok szegényessége miatt csalódást kelt a látogatóban. Híven tük­rözi a Japánnal szembeni két- kulacsos kínai magatartást, melyet a belpolitikai és gazda­sági helyzet határoz meg: a ja­pán beruházók megnyerésére tett kísérletek időszakában háttérbe szorulnak a japán megszállás miatti, ma is létező ellenérzések. Ha viszont a kínai vezetés a nemzeti vonal megerősítését látja szükségesnek, bátorítja a tömegek Japán-ellenes han­gulatát. Azok a kínai vezetők, akik Japánt ostorozzák, ami­ért soha nem tanúsított valódi megbánást a történtek miatt, mélyen hallgatnak a Mao ve­zényelte Nagy Ugrás 40 millió kínai áldozatáról. Hallgatás övezi az 1979-es, Vietnam el­leni tragikus háborút is. Azok a kínai tankönyvek sem minősíthetők bizalomerő­sítő hatásúaknak, amelyek magasztaló hangon emlékez­nek meg Korea leigázásáról és a régi idők harcairól a szom­szédos népek ellen, (v) Egykori „kényelmi hölgyek“ kínai katonákkal (Képarchívum) Bordélyba kényszerített lány és egy amerikai katona (Képarchívum) A véres mészárlás aránya messze felülmúlta Hirosima második világháborús veszteségeinek mérlegét Iris, Nanking utolsó áldozata HÁTTÉR Nanking utolsó áldozata - így nevezte a nemzetközi sajtó Iris Changot, a hatalmas vitákat kava­ró, számos nyelvre lefordított ta­nulmány, a Nanking meggyalázása (The Rape of Nanking, 1997) szerzőjét, amikor 2004. november 12-én hírül adta a halálát. A már Amerikában született, 36 éves tör­ténésznő a csodával határos mó­don megmenekült nagyszüleitől szerzett tudomást a nankingi vé­rengzésről, ez adta az indíttatást könyvének megírásához. Férje és szűkebb környezete szerint a nan­kingi túlélők vallomásainak hatá­sára rendkívül rossz idegállapotba került, ennek ellenére nem tett le elhatározásáról, hogy megírja a ja­pán koncentrációs táborok borzal­mait leleplező tanulmányát. Halála előtt ehhez gyűjtött anyagot. Az egykori foglyok elbeszélései az el- viselhetetlenségig fokozták már amúgy is súlyos depresszióját, ezértlett öngyilkos. Az Erőszak Nankingban 60 évig tartó hallgatás, ködösítés és hazu- dozás után először tárta fel tudo­mányos alapossággal mindazt, ami a kínai városban történt. Iris Chang a bevezetőben George Santayana szavait idézi: „Aki nem emlékszik a saját múltjára, megis­métlésére van ítélve.” A kötet há­rom részre tagozódik. Az első a ja­pán megszállók szempontjait elem­zi, a második a kínai túlélők vissza­emlékezéseit, a harmadik pedig az akkori Nanking ún. nemzetközi zó­nájában élő nyugatiak beszámolóit tartalmazza. A japánok kegyeden- kedései számos párhuzamot mu­tatnak a nácik által végrehajtott ho- lokauszttal: ilyen a rémtettek ala­pos kiszámítottsága, a hóhérok „normális” volta és faji felsőbbren­dűségük tudata, valamint az a mód, ahogyan elhárítják saját em­bertelenségüknek még a gondola­tát is azáltal, hogy áldozataikat egyszerűen nem veszik ember­számba. Vannak azonban különb­ségek is: akadt egyjapán generális, aki nyíltan ellenezte Nanking pusz­títását és a lakosság öldösését. Ő a megszállás hosszú időtartamára hivatkozva a helyi lakossággal való együttműködést szorgalmazta. A japán hadvezetés végül a „gazdasá­gosabb” megoldás mellett döntött. Ennek megvolt a maga rettenetes logikája: a fő érv az volt, hogy hosszú távon nem tudják megolda­ni az egymilliós város élelmezését. Iris Chang kitért a megszállók sze­xuális magatartására is: a nők ellen elkövetett nemi erőszakra úgy te­kintett, mint a háborús kultúra szerves részére, elmaradhatatlan, szimbolikus jelentést is hordozó, kegyetlen rituáléjára. Iris Chang döbbenetes adatokra bukkant a nankingi amerikai misszionáriusok intézete, a Yale Divinity School le­véltárában, de az amerikai külügy­minisztérium archívumában is. Az utóbbiban talált rá arra az 1938- ban útközben elfogott, Tokióból küldött táviratra, amelyben Hirota Koki akkori japán külügyminiszter a következőket írta: „Hitelt' ér­demlő szemtanúk szóbeli beszá­molói és levelei tanúsítják, hogy hadseregünk Attila hunjaihoz ha­sonló módon viselkedett.” A japán megszállók 1937-ben az 1 millió lakost számláló Nanking­ban 8 hét leforgása alatt vagy 260 ezer kínai polgári személyt öltek halomra rettenetes brutalitással (egyes források csaknem 400 ezer­re becsülik az áldozatok számát), és több mint 20 ezer nőt erőszakol­tak meg. A véres mészárlás aránya messze felülmúlta Drezda vagy Hi­rosima második világháborús vesz­teségeinek mérlegét. Élő embere­ken bajonett-gyakorlatokat végez­tek, kibelezték, leöntötték benzin­nel és felgyújtották őket, szamuráj­karddal egész tömegeket fejeztek le, miközben a tisztek egymással versengtek, ki tud ugyanannyi idő alatt több emberrel végezni. Nem számított ritkaságnak az élve elte­metés sem. A nőket - öregeket és kiskorúakat is - az utcán vagy ott­honukban, a családtagok szeme láttára, csoportosan erőszakolták meg, majd erre kényszerítették a legközelebbi hozzátartozókat. Épp a nankingi szexuális kilen­gések, az erőszakok elképesztő szá­ma adta a japán katonai ve­zetőknek az ötletet, hogy katonai bordélyokat létesítsenek, és azokat a megszállt területek lányaival, asszonyaival népesítsék be. (vk) Tagadók és revizionisták A nankingi mészárlást a japán revizionisták csak úgy emlegetik, mint „úgynevezett nankingi incidenst”, sőt a Sanei c. jobboldali lap tavaly egyenesen kitaláltnak minősítette a nankingi eseményeket. A „mérsékeltebbek” nem tagadják ugyan, hogy az egykori kínai fővá­rosban atrocitásokra került sor a japán hadsereg részéről, de szerin­tük a meggyilkoltak nem lehettek többen 40 ezernél, ami úgymond „a civil áldozatok háborúkban szokásos száma”. Egy francia tanul­mány szerint a nankingi borzalmak tagadói egy az egyben az ausch­witzi gázkamrák létezését tagadók érvrendszerét használják: ♦ japánellenes összeesküvés hangoztatása ♦ a szemtanúk, vallomástevők diszkreditálása ♦ a mészárlás fizikai véghezvihetőségének tagadása ♦ téves részletekre rámutatva az egész elbeszélés hitelességé­nek megkérdőjelezése ♦ az áldozatok számának minimalizálása, (v)

Next

/
Thumbnails
Contents