Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-08 / 5. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. JANUÁR 8. Családi kör 13 Néhány gondolat a horgászelőírások értelmetlenségéről és hasznáról írott és íratlan szabályok Második éve van érvényben az új horgászati törvény Szlovákiában, amely végre kemény kézzel bánik a rabsicokkal. Most már nemcsak kihágásnak, hanem bűnténynek számít az orvhalászat. Az évtizedekig morgolódó horgászok megnyugodhatnak kissé: nem azért fizetnek magas árat szeretett hobbijukért, hogy mások mázsaszám lopják a halat, és vendéglőket lássanak el. KÖVESDI KÁROLY Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy csapásra mindenki betartja a törvényt, és azonnal megtanult „viselkedni” a vízparton. De azért tapasztalható némi javulás. Megszaporodtak az ellenőrök, kibővült a rendőrök hatásköre. Egyik dolog azonban a törvény betűje, másik dolog, hogy milyen rendeletek vannak továbbra is érvényben. Mert az előírások olykor mellőznek minden logikát. Mindez akkor jutott újra eszembe, amikor nemrég kedves levelet kaptam Komáromból, Jakab István tanár úrtól, aki figyelmeztetett a november végén megjelent, a pergetésről írt cikkemben előforduló „tévedésre”. Abban egyetért velem, hogy perge- téssel könnyebb megtalálni a harcsát, ám, mint írja, eközben nem lehet bedobva másik szerelék. Természetesen én sem állítottam, hogy egyidejűleg horgászhatunk fenekező vagy úszós szerelékkel, és közben pergethetünk, csak az eredményességet vetettem össze. Az új rendelet ugyanis valóban tiltja az „üldögélős” és a pergetőhorgászat egyidejű művelését. Ezzel valószínűleg mindenki tisztában van, bár nem biztos, hogy mindenki egyetért vele. Szerintem az előírás értelmetlen, hiszen ha jól rögzítjük, nincs az a hal, amely elvinné a cajgot, miközben távolabb bóklászunk. Ha pedig valaki ellopja a szereléket, nem a természet vagy a halállomány látja kárát, hanem mi. Túlzott tilalmak Talán a legértelmetlenebb, a rab- lóhalazó horgászok számára a legfájdalmasabb előírás az éjszakai horgászat tilalma. Szlovákiában csak két nyári hónapban (július, augusztus) engedélyezett az egész éjszakai horgászat, márpedig a legtöbb rablóhal - a csuka kivételével - elsősorban éjszaka táplálkozik, nem beszélve például a menyhalról, amely kimondottan éjszakai hal, ráadásul télen ívik és táplálkozik. Vagyis, mondjuk, november végén, délután hatkor, amikor éppen beindulnak a menyusok, a horgász kénytelen összecsomagolni a cuccot, és elhagyni a terepet. Hogy a júniusi, kora őszi süllőzést ne is említsük. A túl hosszú védelem (január 1-től június 1-ig) a csuka esetében is elég logikádan; januárban még nyugodtan lehetne fogni, jégveszte után pedig már általában leívott, fölösleges tehát nyár elejéig kímélni. Merítőháló nélkül, sportosan... A legfaramucibb az az előírás, amely szerint csukára, mondjuk, májusban sem pergetéssel, sem csalihallal nem horgászhatunk, ugyanakkor, ha horogra akad, megtarthatjuk. Rejtély, hogy mire fogjuk. Talán esőgüisztára? A furcsa előírásokat sokáig lehetne sorolni. Ilyen például a merítőháló (szák) kötelező használata. Sőt, annak ott kell lennie a horgász mellett! Holott nagyon sokan nem azzal merítik ki a csukát, a süllőt, hanem egyszerűen nyakon ragadják. így nem gabalyodik bele fölöslegesen a hálóba, meg aztán „sportosabb” is. Arról nem szólva, hogy nem kell hurcolászni. Egy majdnem jó szabály Viharos veszekedések tárgya volt horgászgyűléseken, hogy egyes húshorgászok évente háromszáznégyszáz pontyot voltak képesek hazavinni egy-egy halastóból egy horgászszezon alatt. Ami azt jelenti, hogy aki csak hétvégéken, évi harminc-negyven alkalommal, vagy a nyári szabadsága idején jutott ki ugyanahhoz a vízhez, esélye sem volt azokkal szemben, akik a szezon nagy részét itt töltik. Ennyi halat megenni sem lehet, érvelt az egyik oldal, csak szétosztogatni rokonnak, szomszédnak. Márpedig nem azért fizetjük a drága engedélyt, hogy alig fogjunk, míg mások szétosztogatják a helyi szervezet által telepített halat! Savanyú a szőlő, állította a másik oldal, hiszen az esélyek mindenki számára egyenlőek. Ennek tett pontot a végére az a rendelet, amely évi 50 pontyban szabja meg a kifogható mennyiséget minden horgász számára. Ez a szabály már majdnem jó, de mégsem az. Nem pótolja ugyanis az ellenőrzést. Amíg a tavaszi évadnyitás első egy-két hetében - amikor köztudottan nagyon eszik a ponty - némelyik horgász kétszer, háromszor fordulva, „futószalagon” hordja haza a halat, anélkül hogy bárki ellenőrizné, érdemben semmi nem változik. (Más kérdés persze, hogy miért nézik szótlanul a többiek az ilyen szabadrablást?) Maga az ellenőrzés tehát sok kívánnivalót hagy maga után. Tavalyi fogási naplóm a legbeszédesebb: egyetlen ellenőrző bejegyzést sem tartalmaz! így aztán nyugodtan horgászhat az a társaság is, amely az egyik fővárosi kis tó egyetlen szigetén ver rendszeresen tanyát, holott a halastavak szigeteiről tilos a horgászat. Sátoroznak, tüzelnek, részegen ordibálnak, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga. Etetni minden áron A törvény szigora mellett érthetetlen, miért engedik a nyakló (Képek: Archívum) nélküli etetést. Nincs elrettentőbb annál, mint amikor néhány hektáros kis tavon leveri a sátrát egy népes társaság, és szezonnyitástól őszig etet. Naponta, vödörszámra. A társaság tagjai cserélődnek, ki-ki idejének megfelelően horgászik néhány napig, de mindig van valaki az etetésen. És főleg: mindig etet valaki. Aztán nem csoda, hogy a tó egész pontyállománya az ő helyükön „legelészik”, a többi horgász pedig káromkodhat, vagy legfeljebb a vak véletlenben bízhat. Én személy szerint - a kis tavakon mindenképpen - betiltanám az etetést. De meg lehet kérdezni, mondjuk, a balatoni horgásztanyák gazdáit, mi a véleményük a mázsaszámra vízbe szórt bojliról. Pedig a Balaton, ugye, elég nagy pocsolya, sok mindent képes elnyelni. Az előírások, rendeletek olyanok, amilyenek; mi nem tudunk rajtuk változtatni. A cinkosság vétségében azonban mi is ludasok vagyunk, ha hagyjuk, hogy egyes „sporttársaink” lopják a halat (ami a miénk is), vagy szeméthegyeket hagyjanak maguk után. Hiszen a horgászat éppen attól szép, hogy a pihenés mellett megtanítja az embert a természet ismeretére és szeretetére. SZÓ MI SZÓ Az ügynök is kétszer csönget TÓTH FERENC Giling-galang, szól a harang, azazhogy a bejárati ajtó csöngője. Hát ez meg ki a rosseb ilyenkor, újév napján, kérdezzük a költővel együtt jogosan. Nini, egy túláradó életörömmel kipárnázott, erősen nyakken- dőszagú úriember. Pirospozsgás arcában huncut kék szemek csillognak, míg mutatóujját nekem szegezve felteszi a dermesztő kérdést: mi lesz, ha meghalsz.- Hát, izé... így negyvenévesen még nem is annyira...- A legjobb lesz, ha... - mosolyog, mit mosolyog, kacag tudatlansá- gomon, s mire magamhoz térek, a nappali minden négyzetcentiméterét színes papírlapokkal borítja be. Tejó ég, biztosítási ügynök.- Izé... igazából most nem is annyira van énnékem pénzem... Legyint, hanyagul, mintha a pénz, ez a mocskos, olyasmi volna, amire igazából szükség sincs ebben a keserves életben. (Noha nem így van). - Halál - néz a szemembe bátorítóan, mintha az Elmúlás elegáns utazó ügynöke volna, akinek egyedüli feladata támasz, valamint segítség nyújtása a nehéz időkben. Ez okból rajzol egy tortát. Van két nyíl is az oldalán, ami nem azt jelenti, hogy a tortára nyíllal vadászunk, mint ahogyan azt az ember logikusan gondolná. Hanem azt - őszerinte -, hogy ha megöregszem, kapok egy rakás lóvét.- Ha meg netántán meghalna - suttogja, s a nappali levegőjén az elmúlás dermesztő lehelete süvít keresztül -, akkor ennyit kap a legközelebbi hozzátartozó - takar le egy óriási szeletet a tortából. (Micsoda öröm.) - Megtörténhet, hogy csak az egyik lábát veszti el - enyhít egy kissé a dolgon. - Akkor viszont... Jézusom, ennyi pénz! Ha csak a fele igaz, már érdemes. Vehetnék egy yachtot... Meg egynéhány yachtnőt...- Meg is vakulhat - teszi hozzá biztatóan. - Ebben az esetben... (Fan-tasz-tikus. Ha elvesztem összes végtagjaimat, valamint halló-, látó-, tapintó- és szaglószervemet, halálom napjáig gondtalanul élhetek. Ilyenkor úgy elábrándozik az ember... Mondjuk, ha százlábú lehetnék...) - Lepra, tébécé, bubópestis - próbálkozik tovább, és gyorsan rajzol egy lánchidat. Ebből - szerinte - nyomban kiviláglik, hogy volt ifjúságom - hajh! -, melynek során iskolába jártam. Majd munkás évek következtek, és végül, ha van egy csepp eszem és rá hallgatok: jól megérdemelt, gondtalan pihenés, fényűző kényelemben. - íme! - emel ki diadalmasan egy színes prospektust. (Jé! Hát ez tényleg kiköpött én vagyok. Hogy a szakállam szénfekete, hajam meg ezüsttel tar- kázott lobogó sörény, az részletkérdés. Tudhatom is én, hogy fogok kinézni annyi év után... Nocsak, itt van mellettem hűséges, ragyogó kék szemű hitvesem is... elég jó karban. Talán nemsokára meg kéne nősülnöm.) - Azt a pár évet, ami magának még hátravan - kap elő diadalmasan egy újabb szórólapot -, így is eltöltheti! (Pazar. Pipacspiros búvárruhában vagyok épp rajta azúr tenger partján, amelyet hófehér habok taréjoznak - vagy karéjoznak, ez nem látszik teljesen tisztán -, kezemben feketén csillogó cápaszigony - amire már oly régen vágyom -, s a lábam! Akár Schwartzeneggeré suhanckorában.) - Nem mindegy, mikor lesz magatehetetlen - oktat, és rajzol egy hernyót, majd rá néhány különböző színű csomagocskát. - Látja, itt már béna - mutatja. - Ami történt, megtörtént, de legalább az utódai anyagi biztonsága... Jut eszembe, nemzenem kell néhány ivadékot is. Talán a jövő héten lesz egy kis időm. Én szerencsétlen, hogyan is élhettem ily sötét tudatlanságban ez idáig. Én nem tudtam, hogy ez a világ két részre oszlik. Az egyikben fickós, ezüstös szakállú, piros búvárruhás dédnagypapók álldogálnak pazar tengerparton kék szörfdeszkával a hónuk alatt. Van boldog családjuk is természetesen, csupa jó izmú menyecske még öregkorában is, akik nem félnek semmitől, mert VAN biztosításuk. És egy másik világ, ahol biztosítás nélküli élőhalottak vonszolják végtagok és érzékszervek - esetleg bőr - nélküli testüket, és még annyit sem tudnak ezek a szerencsétlenek, hogy mikor a legjobb elhalálozni. Vagyis ismét csak bebizonyosodott, hogy az emberiség fele teljesen hüle. Karnyújtásnyira a megvalósult Kánaán, ahol milliós összegek várnak ránk. És képzeljék, vannak, akik egy üyen alkalmat képesek kihagyni... Én ugyan nem. Átnyálazom az összes prospektust, amit a halálmadár - pardon: biztosítási ügynök - itt hagyott. Egy dolog azonban már most is világosan látszik. A legeslegjobb, a legeslegjövedelmezőbb megoldás, ha a biztosítás megkötése után nyomban földobom a talpam. De addig még gyorsan népes családot is kell alapítanom. SORSOK Mozaik NAGY ILONA A zokogó öregasszonyt szomszédasszonya vigasztalja. „Erzsiké no, kérlek, hiszen nem vagy te egyedül, vasárnap elmegyünk a nyugdíjasklubba.” De Erzsiké csak arra tud gondolni, hogy most nem jönnek a lányáék az unokákkal. S hogy nem jönnek, annak két oka is van. A rablók és a multinacionális cég. A rablók csekély vagyonukat veszélyeztetik, a cég minden idejüket. Pedig hogy örültek, mikor munkát kaptak végre. Egy óra út oda, egy vissza. Csak arra nem számítottak, hogy majdnem mindig 12 órát kell majd robotolni. Hogy lábuk s szemük tűz égette testrészként fog fájni. S arra végképp nem, hogy egymásra s a családra sem idejük, sem erejük nem marad. Még szombaton sem. Ha hazaérnek, bekapnak valamit, s lecsukódik a szemük. S ez még nem elég. A háztömbjükben fényes nappal székhez kötöztek egy idős házaspárt, s a szemük láttára vitték el az utolsót is. A lakótelep körül állandó ődöngőket látni, akik kifigyelik a lakók mozgását. Erzsiké sosem volt templomba járó. Élettapasztalatából tudja, nem hozhat jobb sorsot az, ha vetés nélkül aratnak, egyre csak aratnak.
