Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)
2004-12-23 / 296. szám, csütörtök
16 Karácsony ÚJ SZÓ 2004. DECEMBER 23. Harangszó helyett csak a fegyverek dörögtek Szilveszteri alkonyat Illusztrációs felvétel „Mire a falusi cigányok az ablak alá értek, és felhangzott a Mennyből az angyal, már a dunyha alatt álmodtam” „Nagyi mesélj! De igazat mesélj!” OLVASÓI LEVÉL December közepe felé jártunk 1944-ben, amikor egy késő esti órában hatalmas robbanás re- megtette meg Szódót. Másnap reggel mindenki egymástól kérdezte: „Hallottátok?!” Hallottuk. Délfelé járt az idő, amikor megtudtuk, hogy a német katonák felrobbantották a zselízi Garam-hidat. A front egyre közelebb került hozzánk. Közeledtét jelezték az éjszakai villogó fények és a mind erősebben hallható ágyúk dörgése. Falvaink felett napközben légi csatát vívtak a német és az orosz repülőgépek. Nagy volt a zűrzavar. Az országúton egymást követték a visszavonuló német csapatok leponyvá- zott teherautói. Egyre feszültebbé vált a helyzet. Hajszálon múlott, hogy nem vittek el bennünket, leventéket. Minden 16 éven felülinek jelentkeznie kellett a községházán. Fejetlenség vagy az oroszok gyors előrenyomulása miatt a felsőbb hatósági rendeletet nem hajtották végre. December 20-án az orosz csapatok elérték a Garam vonalát. Nagypeszek és a tergenyei szőlőhegyek irányából hallatszott az orosz ágyúk lövése és a gépfegyverek ropogása. A Garam jobb oldalának távolabbi térségéből németek tüzérségi ágyúi lőtték az orosz állásokat. Két tűz közé kerültek falvaink. Nagysáróból járt mindennap többször egy német páncélozott terepjáró járőrözni az országúton Zselízig és vissza, a faluvégekről gépfegyversorozatot küldve a Garam túloldalára. A karácsony úgy ért véget, hogy még csak egy harangkondítás sem jelezte a szeretet ünnepét. Harangszó helyett öldöklő fegyverek hallatták hangjukat. Fagyos, szomorú, fekete karácsony volt. Mindenki bezárkózva otthon a házban vagy a dohos pincében keresett magának menedéket. Félelmek közt múltak napjaink. Még a szomszédhoz is kockázatos volt átmenni. December utolsó napja volt, alkonyodon már, mikor nálunk járt barátomat kísértem ki a házból. Alig hogy az ajtót becsuktuk magunk mögött, furcsa, suhogó hangra lettünk figyelmesek. Egy villanó, éles fényt hatalmas robbanás kísért koromfekete füsttel. Közelünkben csapódott be az első orosz akna. A robbanás és a légnyomás erejétől a földre estünk. Aknatűz alá vették Szódót. Föl akartunk ugrani, de visszarogytunk, hánykolódtunk, vérünktől áztatva a frissen hullott hóban. Én súlyos, a barátom halálosan sebesülve búcsúztunk az óévtől. Amíg élek, ez a gyásszal végződő szilveszteri alkonyat mindig előttem lesz. És a temetőben egy sírkő a gesztenyefák alatt ezzel a felirattal: „Itt nyugszik Farkas Károly, élt 17 évet”. Borka Tibor, Szódó Unokáimtól hallott, oly kedves mondat ösztönzött arra, hogy tollat ragadjak és ne csak a saját unokáimnak meséljek, hanem minden olyan gyermeknek, aki kíváncsi a múltra. OLVASÓI LEVÉL Hogy megosszak velük valamit abból a gyönyörűségből, amit ötven évvel ezelőtt mi, gyermekek éltünk át kis falunkban. Meséltem a gyermekeimnek, az unokáimnak, a gyerekeknek az óvodában, s közben rájöttem, menynyire érdekli őket, ha magunkról mesélünk, igazi történeteket osztunk meg velük. íme egy a sok közül: A karácsony Régen a karácsonyi ünnep bűvölete csak néhány nappal a szent ünnep előtt költözött az emberek szívébe. Mi, gyermekek a hólapátolás, a szánkózás örömeinek hódolva döbbentünk rá, hogy nemsokára itt a karácsony. Édesapánk egy kis fenyőfácskát hozott a közeli városból, amelyet úgy mentett meg a korai „lomb- hullástól”, hogy az udvarban egy hókupacba szúrva tartósította az ünnepekre. Minden reggel megnéztem, megvan-e még. Olykor a fagy lehelt rá ezüstös csillogást, máskor a hó takarta be fehér pamacsokkal, és volt, amikor csak zölden tündökölt a téli napsütésben, de minden formájában szép volt. Mire bekerült a szobába, megszerettük. Édesanyám, mint minden falubeli asszony, mintegy belső késztetésre hallgatva, alapos nagytakarításba kezdett. Mi ebből sem értettünk sokat, csak annyit, hogy ha netán édesanyám a portörlés, takarítás közben elfelejtett volna ebédet főzni, végignyargaltunk a falun - nagyanyámnál, nagyné- némnél biztosan akadt egy tányér leves. A házikó kitakarítva, az ágynemű frissen vasalva, a padló tisztán várta, mikor jön el az ünnep. Végre elérkezett Ádám és Éva napja. Ezt sem a tudatomban rögzítettem először, hanem éreztem. A szoba, ahol aludtam, a konyhába nyílt, de hiába volt zárva az ajtaja, hogy a felnőttek kora reggeli szöszmötölése ne zavarja az alvó gyerekeket, a frissen sült kalács illata belopózott az ajtó alatt és felébresztett. A szívem nagyot dobbant, mert rájöttem, hogy itt van végre a karácsony, és nagyon sok öröm vár ma rám. A még pirosló kalács az asztalon illatozott. Volt mákos patkó, diós hajtvány és túrós lepény, amelyet csak a zoboralji falvakban tudnak olyan finomra sütni az asszonyok. A karácsonyi kalács és a meleg tej után következett a nap másik nagy pillanata - a kis fenyőfa a hókupacból bekerült a szobába. Illata, összekeveredve a kalácséval, betöltötte az egész házat, és mennyei karácsonyi hangulatot tudott varázsolni. S míg édesanyám hozzálátott a sütemény, majd a vacsora készítéséhez, mi édesapámmal a legszebb munkához kezdtünk, a fenyőfácska feldíszítéséhez. Előkerült a szekrény fiókjából néhány karácsonyi dísz (máig őrzöm, mint egy kincset gyermekkorom karácsonyi díszeit), az akkor még ritkaságszámba menő szaloncukor és a narancs, melyet oly nagy becsben tartottunk, hogy átszúrva a héját, cérnával a fenyőfa ágainak tövére kötöttük. Csak karácsony után ehettük meg, ahogy a csokoládét. De édesapánk ezt is megoldotta. Maga az ünnep, a feldíszített szoba, az ünnepi vacsora volt az ajándék. Mennyire örültünk! Minden elkészült: a karácsonyfa mellett az asztal szépen megterítve, az asztalon a gyertya meggyújtva, a fácskán szintén valódi gyertyák égtek, és mi ünnepi ruhába öltözve vártuk, hogy „megkezdődjön” a szenteste. Édesanyánk figyelmeztetett, legyünk csendben, mert apu kiment és majd a kis Jézussal jön vissza, s amíg a Jézuska nálunk lesz, nagyon jó gyerekeknek kell lennünk. Kopogtak. A pillanat izgalmától a szívünk is hangosan dobogott. Belépett édesapánk, kezében szalmacsomóval. „Dicsértessék. „Adjon Isten” - mondta karácsonyi köszöntőjét. A szalmát, amelyben a „Jézuska volt”, a karácsonyfa alá tette. Mi köré térdeltünk, imádkoztunk és egymást megölelve kellemes ünnepeket kívántunk. Csak ezután jött a vacsora. Azt hiszem, máig is sok családban őrzik az ostya, az alma, a dió, a méz közös elfogyasztásának hagyományát. Majd következett a lencseleves, a mákos guba és a kalács. Mi gyerekek a sok élménytől a vacsora végére úgy elfáradtunk, hogy mire a falusi cigányok az ablakunk alá jöttek és felhangzott a „Mennyből az angyal”, már a dunyha alatt álmodtam, hogy a Jézuskát keresem a szalmában, hogy az ágyamba vihessem, mert féltem, hogy a szalmában fázni fog. Az ilyen gyönyörű napok szép álmokat hoztak, szeretetről, boldogságról és békességről. Csernák Katalin, Ipolyság Szép álmokat hoztak, szeretetről, boldogságról és békességről. TÁRCA Valami édes szomorúság SZÁSZI ZOLTÁN Mikor a csendet puha hóesés bugyolálja be, mikor az estébe hajló délutánon végigzörgető szélfuvallat elül, jó kicsit egyedül. Tán meglátom az angyalt, tán ma végre megláthatom. így gondoltam akkor is, gyerekkoromban, mikor félve és aprón húzódtam magamba, készítget- ve apró lelkem a Jézuskával való találkozásra. Mindig azt mondták, hajó leszel, ma láthatod, ma eljön hozzád is a Jézuska. így hát jó voltam, csendes, s vártam, magam sem tudom mit, talán a csodát. Vártam azt, hogy hirtelen béke lesz mindenütt. Vártam, hogy tényleg eljön hozzám a Jézuska, álmodtam a magam kívánságait teljesülni, s milyen csalódott voltam, hogy nem valósultak meg. Nem tudtam még akkor, hogy nem az anyagon, csak az anyagiakon múlik a boldogság. Nem az ezerszer megbámult ldrakatban kerengő kisvo- naton érkezik az, nem a kirakós játékban van eldugva, hanem a világ általam legjobban ismert és leginkább nem ismert részében, bennem található. Ott soha nem kerestem kicsi koromban. Mindig csillogásra vágytam, a bőségre, a sokra, s nem a megfo- galmazhatatlan nyugalmra, a felismerésre, hogy a világ múlandó, a test csak por, s abba a másik dimenzióba tán csak az érzések és hangulatok lenyomatáról készült valamit viszem magammal majd egyszer. S még tán ez se biztos. Sokáig úgy éltem, hogy nem szerettem az ünnepet. Ma már csak a külsőségeit nem szeretem. Az időkben való utazás ajándékát éppen az idő múlásától tanultam meg. Megtanultam, hogy aki nincs itt testben e világon, az bennem még mindig élhet. Beszélhet hozzám és én válaszolhatok neki. Találkozhatunk és megmutathatom neki, mi minden maradt még utána ebben a térben és időben. Megkereshetjük együtt a gondoktól szabadítót, aki nem bottal ver, aki nem tesz szemrehányást, aki nem panaszkodik, nem bánt és nem tesz se értem, se ellenem. Csak lehetőséget ad a szabad választásra. Egyszer kisded alakjában, másszor szenvedő testű férfiként, majd megint máskor mindenek fölött uralkodó bíróként és királyként. Most éppen kisded alakjában látom. Úgy, mint kicsi koromban képzeltem el. Pufók, rózsaszín, mosolygó angyalokkal körülvett fázós újszülöttként. Csodálkoztam is, hogyan lehet egy gyerek az Isten? Hogyan lehet Isten benne egy gyerekben? Nem tudtam még akkor, hogy a gyermeki állapot a legközelebbi az istenihez. Az az állapot, amelyben a fantázia, a képzelet utazni és reptetni tud, amikor semmi nem lehetetlen, amikor minden azzá változik, amivé éppen csak akarom. Beszélgessünk, jó?! Te, aki már születésedkor tudod, milyen sors vár rád, hogyan tudsz mosolyogni? Tudsz-e valamit mondani arról, miért vagyunk ilyen méltatlanok hozzád? Miért is szeretsz Te minket ennyire? Van értelme? Megérdemeljük? Születésed napja biznisz lett. Agyfárasztó, lezsibbasztó roham mindenféle üzletekben. Sorban állunk és tülekedünk és nem igazán hiszem, hogy ezekben a sorban állásokban mindenkinek keresztényi gondolatok forognának éppen a fejében. Csak a pénz, csak a pénz, a „hol mi olcsóbb?”, a „mit is lehet venni?” kérdései hajtják az embert. Mi értelme van még így ünnepelni? Hiszen semmi más nem kell, csak a csendet bebugyoláló hóesés, szeretet, hallgatás, belső egyensúlyok megtalálása, a gyermekké változás képességének megőrzése. Csodák kellenek. Nem arannyal és hideg anyaggal teli csomagok, hanem egyetlen tiszta pillanat kellene. Valami olyan tudat, hogy most, legalább egy napig béke van, nincs éhezés a földön, nem ugat bele fegyver az éjszakába, nem sír fel fájdalomtól gyermek és öreg, nem didereg felnőtt férfi és nő a holnaptól való félelemtől. A Te mindenható békédre áhítozva egy pillanatra szeretnék megint gyerek lenni, és úgy várni Téged, mint régen. Semmit sem akarva és minden után vágyva, tisztán, befogadóan, békével telve, valami édes szomorúságot vigyázva bent a szívemben. Illusztrációs felvétel
