Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)
2004-12-23 / 296. szám, csütörtök
6 Karácsony ÚJ SZÓ 2004. DECEMBER 23. TÁRCA Karácsonyi legenda DUBA GYULA szélő írhatta a no- He , P vellát, kevésbé is- Jj mert s azóta elfeILk 1 inkább Kóbor Tamás. Tízegynéhány éves lehettem, s mindent elolvastam, ami a kezembe került. Olvasmányélményeim a régi kalendáriumoktól Robinson Crusoe és Dörmögő Dömötör kalandjain át Bánffy Miklós regényfolyamának második kötetéig - És híjával találtattál - terjedtek. Gyereknek számítottam, amikor a novellát olvastam. Arról szólt, hogy december huszonnegyedikén délután egy magányos férfi találkozik egy rokonszenves asszonnyal, és - egyébként mindennapinak mondható - beszélgetést követően a férfi azt mondja: töltse velem a karácsonyestét, nagyságos asszonyom! Emlékezetem nem őriz több részletet, a szereplők kilétét is homály fedi, a történet sorsa a feledés. Az asszony valószínűleg igent mondott, és az írás ezzel befejeződött. De az a mondat egész életemben kísért! Búvópatakként lappang bennem - alkalomra vagy a véletlenre vár? és időnként váratlanul feltör, megérint és emlékeztet valamire, de mire? S ilyenkor mintha rejtélyes hang szólalna meg bennem: töltse velem a karácsonyestét, nagyságos asszonyom! Mi okozza, hogy annyi év után a mondat még mindig bennem él? Az élmény nem, hiszen rég elfelejtettem. A karácsony alkalma tenné...? De miért éppen ez a mondat, amikor a karácsonyról más összefüggésben annyit olvastam? Vagy az elfeledett történetben lenne a titok? A férfi magánya fogott meg, melyet az asszony jelenlétével akart elviselhetővé tenni? Az asszony bizonyára rokonszenvezett vele és a karácsonyeste varázsa mindkettőjüket mélyen megérintette. Valami vágy, az együttlét igénye, valami hatalmas életerő lehet a titok nyitja, amely a világban s persze bennem is él. Talán valami kozmikusán emberi törvény...! A karácsonyi legenda az emberiség egyik legszebb története. Az apostolok, Máté és Lukács, akik Jézus születésének a történetét elbeszélik, igaz, nagy írók voltak. A történetben van valami elemien emberi fenség. S valami mélyen természetes sorsszerűség! Az isten fia egyszerű halandóként, ember anyától, istállói barmok jászlában születik. Az emberiség első „modern” mítosza ez! Megérezzük realizmusát, ha összevetjük az ókori - görög és római - istenmítoszokkal, amelyeket mellette metaforáknak és áttételes világmagyarázatoknak érzünk. Mintha a Megváltó személyében, személye által az első „modern” ember is megszületett volna. A keresztény civilizáció csírája az egyszerűség, az úton-levés és a veszélyeztetettség mozzanatait hordozza. Gáspár, Menyhért és Boldizsár látogatása pedig - akiket a betlehemi csillag vezet el a kisdedhez, hogy leróják előtte tiszteletüket és kegyeletüket - a világ örömét és hódolatát jelképezi. Heródes, aki uralmát féltve legyilkoltatja a betlehemi gyermekeket, a zsarnok hatalom jelképe, mely a tiszta világi jóságra és az emberi reményre tör. A karácsonyi legenda pontosan és érzékletesen szimbolizálja az emberi világ - sors és végzet - alapképletét. Nem lehet véletlen, hogy Jézus életének állomásai közül, a karácsonyi születés, a nagypénteki kínszenvedés és halál, a húsvéti feltámadás és a pünkösdi mennybemenetel közül éppen a karácsonyi ünnep fogta meg leginkább az emberiséget. Ez a legemberibb! Megmozgatja a keresztény világot, meghatja elemi erejével és metafizikus természetével, mint minden születés. Ezért a karácsony az emberiség reményének az ünnepe. Mindebből keveset tudhattam, amikor az ikonná merevült mondat emlékezetem része lett. Néha kedvünk támadna megkérdezni egykori önmagunkat, hogyan s miért történtek úgy a dolgok, ahogy megtörténtek? Ahogy Találkozás egy fiatal emberrel című írásában Karinthy kéri számon egykori önmagától, hová lettek a régi nagy célok, a világhódító tervek, mi lett a fiatalos lelkesedésből és becsvágyból?! Megkérdezhetném magam is az egykori gyereket, vajon miért nem felejtette el a rejtélyes mondatot.- Honnan tudnám... - válaszolná -, talán a karácsonyvárás öröme tette, mert azt már akkor is ismertem...!- Milyennek ismerted hát a ka- rácsonyvárást...?- Nyugalmasnak és reménykedőnek, sütésszagúnak... a házban - a lakószobára mondtuk így - jó meleg volt a sütés-főzéstől. Aztán pedig finom gyanta és fenyőillat a karácsonyfától. Apám készítette fakeresztben állt az asztalon, gyertyák és csillagszórók szikrázták a fényt, mindenki otthon volt. A petróleumlámpa fényétől sokkal világosabb volt, és vacsorára mákos gubát ettünk cukros vízzel. Az ablak alatt cigánygyerekek énekelték, hogy Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, és öregmama kalácsot adott nekik. A fácskán ezüstösen fénylettek a szaloncukrok, és a színes „aranypapírba” csomagolt figurák cérnára kötve himbálóztak. Öreg- attya kiment az istállóba, hogy megnézze a lovakat és lóherét tegyen a saroglyájukba, s ahogy felkelt az asztaltól, nagy árnyak keltek a falakon, de azok is olyan békés, barátságos árnyak voltak, nem keltettek bennem félelmet. Én is kimentem öregattyával, hogy lássam a friss havat, puhán ropogott a talpunk alatt. A lovak nyugodtan ránk néztek, és azonnal ropogtatni kezdték a takarmányt. A tehenek pedig kérődzve feküdtek, és nagy szemmel néztek ránk, és a borjúk is megbámultak, s én a legkisebbnek megsimogattam a fejét. Olyan nyugodt és békés volt minden, s én úgy örültem, Grimm meséit kaptam ajándékul, mindjárt olvasni is kezdtem...- Hát a mondat... a novella, a férfi meg a nagyságos asszony...?- Nem tudom... magányos lehetett - komolyodott -, karácsonykor nem jó egyedül lenni... én sosem voltam akkor egyedül, talán azért is vártam annyira az ünnepet, ahogy azt is vártam, hogy nagy legyek...- De hát... nem mindenkinek szép a karácsonya...!- Olyannal is találkoztam... - meséli a gyerek - egyszer, amikor kezdődött a karácsonyi szünet, én még a városban voltam. Hullott a hó s már eltakarta a járdát, és a közeli fűszeres kifutófiúja, jókedvű suhanc, nagy kosárral a karján vitte a karácsonyi megrendelést, jókedvűen fütyörészett, és csúszkálni kezdett az úton. Vidáman csúszkált, és elesett, üvegek csörrentek a kosarában, összetörtek, s amikor felkelt, nagy vörös folt maradt a havon, mintha a fehér hó véres lenne... akkor valahol messze háború volt, láttam a mozik híradójában és az újságokban is a képeken, s eszembe jutott, hogy ott is véres a hó... a suhanc pedig már nem csúszkált, szomorúan ment vissza az üzletbe, már nem is fü- työrészett, s én arra gondoltam, hogy biztosan nem lesz szép karácsonya! Másnap édesapám eljött értem a kordán, olyan szánon, ami zárt és deszkaülései vannak, és hazavitt. A havas dombok között szép volt az út, édesanyám pokrócokba bugyo- lált, és melegített Garam-követ kaptam a kezembe, meg a lábam alá, hogy ne fázzak. Hiába hogy háború volt valahol messze, az a karácsony is szép volt, mint a többi... A tizennyolc éves fiatalembert nem kérdeztem, nem volt hozzá kedvem. Tudtam, mit mondana! Emlékeztem negyvenhat telére, alig tudtuk, hogy karácsony van, kamrákban és istállókban bujkáltunk, és a lovaknál meg a tehenek jászlában aludtunk, és nem lehettünk nyugodtak. Fülelnem kellett, hogy ha az udvaron lárma támad, apámmal elmenekülhessünk a csendőrök meg a katonák elől. Nem a megbocsátás hatotta át az akkori időt! A karácsonyok is a történelemhez igazodnak, az ember ragaszkodna a szeretet ünnepéhez, de az ünnepet rossz világerők eltorzíthatják. A Megváltó sorsából nem csak a békés életöröm melegségében részesülhetünk, hanem a nagypénteki szenvedés kínjából is! Mégis... így is ragaszkodunk az ünnephez és hazamegyünk diákként, katonaként, messze dolgozó munkásként. Újkori nép- vándorlás kezdődik, felkerekednek a népek, és gépkocsiáradat indul, hogy megostromolja a határokat, haza, csak haza ilyenkor... Karácsonykor az ember jó akar lenni és örömöt okozni, a Megváltó születésének az ünnepnapján az emberiség önmaga akar maradni! Talán az egyetlen legenda, amely kényszeríti az embert, hogy jó legyen! A harmincéves férfit sem kérdezem a rejtélyes mondat felől! Hiszen éppen éli azt, már családfő, nem kell kérnie az asszonyt, hogy töltse vele az ünnepet. Együtt díszítik a karácsonyfát és készítik az ünnepi pontyot, együtt mennek az éjféli misére a puha hóesésben. Aztán hárman lesznek, s még szebbek és boldogabbak a karácsonyok. De fejlődnek is az életerőkkel, a növekvő vágyak és dagadó igények bonyolítják őket, jó előre izgalmat keltenek, és szerteágazó gondokat okoznak, formális vonásokkal párosulnak. Az utolsó napok rohanásban, vásárlási lázban telnek. A modern életforma idegessé és zaklatottá borzolja a várakozást. Iparágak alapulnak az ünnepi szükségletekre, és a vásárlási roham szupermarketekben felhevülten áramló tömegekben sodorja az ünnepvárókat. Az emberiség azonban még mindig arra gondol ilyenkor, hogy a világ megváltható, hiszen egykor megváltották! Olvastam, hogy az első világháború idején a lövészárkokban élő ellenséges katonák átkiabáltak egymásnak az ünnepen, s olyanról is tudunk, hogy a szentestén meglátogatták és megvendégelték egymást. A második világháborúban ez már aligha történhetett meg! Mintha egyre megválthatatlanabb lenne a világ, mintha nem a karácsonyi legenda hangulata felé haladna. Az ember azonban nem könnyen adja meg magát. Makacsul kötődik ünnepeihez. Fenyőt vesz és ajándékoz, tiszta abrosszal asztalt terít, régi szokásaihoz ragaszkodva ünnepel. Ilyenkor az a mondat is eszembe jut még, bár mintha felesleges lenne már! A karácsonyok, a szentesték nem csak a történelmet, hanem az élet ívét is követik. De így sem örömtelenek, a magány sem az. Mert másnap fiatal anyák és férfiak érkeznek, mind hozzám tartoznak, s az ő fiaik és lányaik, még unokák, sőt dédunokák is jönnek majd. Karácsonykor összejön a nagycsalád, találkozik a legenda örök törvénye szerint. Az egykori mondat megfakult és érvényét veszítheti, de az ünnep lényege s a jókívánság él: boldog ünnepeket, kedveseim, kellemes karácsonyt, emberiség! Beszélgetés Németh Ilona installációművésszel arról, hogyan telnek karácsonyai, miért nem illusztrál újabban könyveket, és háziasszonyként miként éli meg az ünnepeket „Olyan ez, mint egy installáció: az összhatás a fontos” HIZSNYAI ZOLTÁN Németh Ilona a budapesti Ipar- művészeti Főiskola Könyvművészet és Tipo-grafika szakán végzett, számos könyvet tervezett és illusztrált, eleinte grafikákat is készített, és sokáig részt vett az érsekújvári stúdió érté munkájában. Ma már több mérvadó kritikus egybehangzó véleménye szerint Közép-Európa egyik legjelentősebb installációművésze. Munkáit Európa-szerte ismerik. Hogyan ünnepeltétek a karácsonyt gyermekkorodban, és hogyan ünnepeltek most? Van- e lényeges különbség a te gyerekkori és a gyermekeid mostani karácsonyai között? Nekem gyermekkoromból csupa jó emlékem maradt a karácsonnyal kapcsolatban, most is az egyik kedvenc ünnepem. Nálunk ünnepeltek a nagyszüleim is, és nagyon meghitt hangulat jellemezte ezeket az együttléteket. Amikor saját családot alapítottam, nem sokat változtattam a régi szokásokon, csak a karácsonyfát díszítettem fel némileg másképp. Az étrend is nagyjából a régi maradt, karácsonyeste természetesen hal kerül az asztalra, bár én tíz évig keményen vegetáriánus voltam, és csak az utóbbi években engedem meg magamnak a halhúst. Persze a ponty agyoncsa- pása elő sem fordulhat nálunk, az ilyesmi gyerekkoromban is az édesanyámra maradt, aki vendég(M. Csepécz Szilvia felvétele) lőscsaládból származott. Aztán miközben szegény a kádban csapkodó pontyot kergette, a többiek ugratásból azt mondogatták, „gyilkos”! No persze a kirántott pontyot mindenki jóízűen majszolta. A karácsony a megváltó születésének, a szeretetnek, megbékélésnek, az emberi szolidaritásnak, a családnak az ünnepe, a pogányok pedig a téli napfordulót ünnepelték ez idő tájt. Hozzád mely jelentései állnak legközelebb? Számomra mindenképpen első helyen áll a család, a szeretet, és persze a szolidaritás - meg a megbékélés, legalábbis erre törekszem. És talán azért is szeretem annyira a karácsonyt, mert már gyermekkoromtól nagyon erősen hat rám a természeti ritmus is, az évszakok váltakozása, a napfordulók. Egyes munkáimban meg is jelennek ezek a motívumok, de mindez azoknak a dolgaimnak a létrehozása során is nyilvánvalóan bennem él, amelyeknek más a témájuk. Több gyönyörű gyermekkönyvet és tankönyvet is illusztráltál. Az utóbbi időben azonban nem láttam ilyen jellegű munkáidat. Miért? Ennek két oka van. Egyrészt nagyon kevés volt az időm az utóbbi években, és választani kényszerültem az egyes szakmák között, másrészt nem is nagyon voltak olyan felkérések, amelyeket nem lehetett volna visszautasítani. Az is közrejátszhat ebben, hogy a gyerekeim már nagyobbak, és nem olvasok annyi mesét, mint korábban, és így az inspiráció sem jön „futószalagon”. A legfontosabb oka azonban az, hogy időközben igencsak megsűrűsödtek a kiállítások, ráadásul elkezdtem újból iskolába járni... Ne viccelj! Hova? Minek? Hát a budapesti Képzőművészeti Egyetemen vettem részt doktori képzésen, tavaly decemberben már a szigorlatot is megcsináltam, és most már csak a doktori disszertáció megvédése van hátra. Úgyhogy „művészdoktor” leszek, ami kicsit talán furcsa. Egyrészt úgy érzem, hogy rám fért a rendszeres, elmélyültebb tanulás, másrészt - bár amikor a tanulást elkezdtem ezt még nem tudhattam - az EU-ban erre van szükség ahhoz, hogy taníthassak. És hát valójában már tanítok is a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán. Illusztrátorként és installációművészként egyaránt egyedit és hiteleset alkottál. A két szemléletmód azonban - úgy tűnik - igencsak eltér egymástól. Ez a különbözőség látszólagos csupán, vagy te vagy képes ennyire különböző aspektusokból szemlélni a világot? Én valahogy nem érzem annyira különállónak ezt a két dolgot. Az igaz, hogy a gyerekek számára a kortárs képzőművészet formanyelve elég nehezen lenne lefordítható, és persze nehezen lenne alkalmazható, mondjuk, egy könyvillusztrációhoz, viszont a világlátásom nemigen változik attól függően, hogy éppen könyvet illusztrálok vagy egy installációt készítek. A különbség, úgy érzem, inkább csak a leképezés módjában van. Sokan állítják: a karácsonyhoz köthető vizualitás meglehetősen giccses. Te mit gondolsz erről? A karácsony egyes rekvizitumai esztétikai szempontból valóban sok kívánnivalót hagynak maguk után. Viszont olyan ez, mint egy installáció: az összhatás a fontos. Háziasszonyként nem lehet könnyű átvészelni az ünnepeket. Van-e valamilyen speciális túlélési stratégiád? Talán csak annyi, hogy egyszerűen nem hagyom magamat belevinni a rettentően hajszolt háziasszony szerepébe. Persze ez csak úgy lehetséges, hogy a férjemmel a kezdetektől minden házimunkát közösen végzünk. Németh Ilona: Fotelok (részlet), videoinstalláció, 2000. (Somogyi Tibor felvétele)
