Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)
2004-12-11 / 286. szám, szombat
9 ÚJ SZŐ 2004. DECEMBER 11. _________________________________________________________________________________________________________Szombati vendég Armin Mueller-Stahl: „Amerikában a lakosság két százaléka olyan gazdag, hogy azt megfogalmazni is idegesítő. Afrikában pedig nincs mit enniük az embereknek.” Hollywood egyetlen kelet-európai úriembere lett Született úriember. A nyolcvanas évek végéig Herr, aztán Mister. .De a legszerényebb, legelegánsabb, legrokonszenvesebb fajtából. Zenetanári diplomával a zsebében 1949 és 1953 között színiiskolai tanulmányokat folytat Berlinben. Ott él és ott kap jelentős szerepeket 1976-ig, amikor nyilvánosan tiltakozik Wolfgang Bier- man, a neves ellenzéki költő és énekes NDK- ból való kiutasítása és keletnémet állampolgárságától való megfosztása ellen. SZABÓ G. LÁSZLÓ Armin Mueller-Stahl ettől fogva szálka a rendszer szemében. Mellőzik mint színészt, megfenyegetik mint magánembert. 1979-ig bírja. Előbb áttelepül Nyugat-Berlinbe, tíz évvel később pedig már Hollywoodban folytatja a pályát. Azóta amerikai színészként jegyzi a szakma, bár a lelke mélyén megmaradt német honpolgárnak. Szakmailag ez a harmadik élete. Kelet-Berlinben a Volksbühne kivá- I ló művészeként nagy szerepek hosszú sorát játszotta el, és filmezett is gyakran. A legtöbbször pozitív hősként jeleskedett. Igazán fontos filmszerepek azonban Nyugat- Berlinben várták. Ott dolgozott Fassbinderrel (Lola, Veronika Voss vágyakozása), Andrzej Wajdával (Szerelem Németországban) és Agnieszka Hollanddal (Keserű szüret). Játszott már magyar filmben is. Szabó István Redl ezredesében ő volt a Trónörökös, aki meg akarja újítani a Monarchia erejét, mégpedig a hadsereg megkeményítésével, különböző „felrázó akciók” szervezésével. Los Angelesben Costa Gavras várja. A Zenélő doboz (Music Box) című alkotásában egy Amerikában élő magyar nyilast alakít. Jim Jarmusch rendezésében, az Éjszaka a Földön New York-i epizódjában ő az usankás kelet-európai taxisofőr. Szerepet kap az X- aktákban, Thomas Mannt formálja meg Az évszázad regényében. A Ragyogás despota apja Oscar- jelölést hoz számára. 1996-ban rendezőként is bemutatkozott (Beszélgetés egy szörnyeteggel). Mmt kiderült: az ecsettel és a tollal is jól bánik. Eddig hat könyvet írt. Közelebb volt már a hatvanhoz, mint az ötvenhez, amikor Amerikába költözött. Ilyen döntést, főleg színészként, fiatalabb fejjel hoz az ember. Ráadásul olyan kollégák mellé kellett beállnia a sorban, mint Sean Connery vagy Max von Sydow. Nem lehetett könnyű helyzetben. Féltem is nagyon. Iszonyú nagy küzdelmeket folytattam magammal, hogy a bizonytalanságnak még a legapróbb jele se látszódjék rajtam. Nem a hazámtól való elszakadás, hanem ez a belső harc volt nehéz számomra. Erőt gyűjteni ahhoz, hogy helyt tudjak állni egy egészen idegen közegben. Sokáig egyszerűen képtelen voltam szabadulni attól a gondolattól, hogy ugyanolyan helyzetbe kerülök, mint azok az európai kollégáim, akik a végén feladták és visszakullogtak szépen oda, ahonnan elindultak. Ez ugyanolyan nehéz időszaka volt az életemnek, mint azok az évek, amikor Kelet-Berlinben felsőbb utasításra mellőztek. Erich Honecker, az akkori pártelnök ugyanis elintézte, hogy ne foglalkoztassanak. Pontosabban: csak hogy jobban fájjon, asszisztáljak azoknak, akik korábban mellettem játszottak epizódszerepeket. Emlékszem, Costa Gavras filmjében dolgoztam, amikor a harmadik forgatási nap után egyszer csak körbevettek az amerikai kollégáim, bará- tian megöleltek és azt mondták: „Mától közénk tartozol.” És valóban éreztem, hogy elfogadtak, befogadtak. Attól a perctől fogva minden szebbnek és könnyebbnek tűnt. De addig mellékösvényeken bolyongtam. Angolul mennyire tudott, amikor megérkezett Amerikába? Semennyire. Na jó, beszéltem pár szót, de azzal nem sokra mentem volna. Szerencsére jól fog az agyam, s akkor még jobban fogott, úgyhogy rövid idő alatt sok mindent megtanultam. S viselte tovább a sárga csillagot. A skatulyarendszer ugyanis Hollywoodot sem kerülte el. Ha egyszer beválik valaki egy jól körülírható szerepkörben, akkor számíthat rá, hogy lesz alkalma folytatni. így jártam én is az Avalon lengyel zsidó emigránsa után. A Ragyogj!-ban és a Jákob, a hazudósban is ezen az úton haladtam tovább. Az NDK-filmekben én voltam a pozitív hős, a szocialista James Bond, Nyugat-Berlinben már gazembereket bíztak rám, Amerikában pedig én lettem a megbélyegzett, a messziről jött idegen, a „más”. Ezek a feladatok azonban mindig izgalmasak számomra. Nem szűkölködött izgalmakban az ön élete sem. Hitler hatalomra jutása előtt három évvel született, valahol Kelet-Poro- szországban... ...Tizában. Banktisztviselő volt az édesapja, öt gyereke közül ön volt a harmadik. Apám eredetileg színésznek készült, Lelke mélyén mindig is a színpad vonzotta. A sors aztán kegyetlen játékot űzött vele. Kitört a második világháború, és elvitték a frontra. Nyolcéves múltam, fel sem tudtam fogni, mit jelent ez a családunk számára. Mert soha többé nem láttuk őt. Nyolc nappal a háború befejezése előtt kivégezték a németek. Megszökött a hadseregből, elege lett a háborúból. Már Tiza közelében járt, amikor elfogták őt, és végeztek vele. Ugyanazon a napon, amikor főbe lőtték, én is majdnem ugyanígy végeztem. Meglátott egy orosz katona, amint a kertünkben talált pisztollyal játszom. Falhoz állított, fejemhez szegezte a géppuskáját, és elkezdett ordítani, hogy „Hitlerjugend, Hitlerjugend!” De még mielőtt meghúzta volna a ravaszt, hirtelen ott termett egy lengyel hadifogoly, kiütötte az orosz katona kezéből a fegyvert, és üvöltött rám, hogy „Menekülj!” Ő volt az én megmen- tőm, ez a lengyel katona. Azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az apám voltaképpen helyettem halt meg. De hogy pontosan mi történt vele, azt csak tizenöt évvel a halálát követően tudtuk meg. Akkor már Berlinben éltünk, mert felszólítottak bennünket, hogy költözzünk el Tizából. Berlinben az volt a jó, hogy sok mindent tanulhattam. Zongora- és hegedűórákra jártam, felnőtt fejjel egy rövid ideig zenetanárként is dolgoztam. A bátyám Nyugat-Berlinben élt, én már színész voltam, amikor felépült a „nagy fal”. Egyik napról a másikra „osztályellenséget” csinált belőlünk a rendszer. Beleszólt az életünkbe. Bizonyos időközönként meglátogattam őt, de mindig jelét adták, hol a helyem. Eszébe sem jutott, hogy ott maradjon Nyugat-Berlinben? Sokáig nem. Mindig jött egy film, amely hazaszólított. A Királyi gyermekekről például azt hittem, hogy korszakalkotó munka lesz, ezért siettem vissza. 1961-et írtunk. Akkor értettem meg, hogy egérfogóba kerültem, és nincs menekvés. Végül is miért adta fel a zenei pályát? Ezt a kérdést még ma is gyakran felteszem magamnak. És nincs egyértelmű válaszom. Egyvalamit azonban biztosan tudok: nem vagyok jobb színész, mint muzsikus. Csak ahogy elkezdtem színházban, majd később filmekben, televízióban játszani, egyre lazább lett a kapcsolatom a zenei világgal. Eredetileg úgy képzeltem, a hegedűt majd dirigensi pálcára cserélem. De milyen az élet? Épp akkor, amikor elhatároztam, hogy visszatérek a zenei pályára, hatalmas sikerem lett egy színpadi szerepben. A siker pedig különös erővel bú. Megmarkolja, és nem ereszti el az embert. Ráadásul az ötvenes-hatvanas években nagyon előnyös helyzetet élvezett, aki népszerű színésznek számított az NDK-ban. Forgattam vagy ötven filmet, sok megrázó, háborús történetet. Természetesen nem minden szerepemet szerettem. A Hamlettól a III: Richardig hosszú az út, és különböző figurákkal találkozik a színész. Nagyon sok náci tisztet játszottam, de a sárga csülagot is gyakran feltették a kabátomra. Amerikában annyira azonosították ezekkel a megbélyegzett hősökkel, hogy sokan ma is azt hiszik: Armin Mueller-Stahl németországi zsidó. Már nem figyelmeztetek senkit, hogy nem vagyok az. Gondoljon mindenki, amit akar. Az Avalon bemutatója után nagyon sok interjút kellett adnom Amerikában. Volt egy sajtótájékoztató, amelyen nyolc zsidó újságíró megvárta, míg elmennek a többiek, és feltették az első kérdésüket: „Beszélne nekünk részletesen zsidó származásáról?!” Hozzá kell tennem: nagyon sok német zsidónak vallottá magát, amikor Hitler hatalomra jutása után Amerikába menekült. De én tényleg nem vagyok az. Ha zsidó családba születtem volna, akkor a nagyapám útja nem Németországba vezetett volna Pétervárról, hanem Amerikába, márpedig, ha itt kötött volna ki, akkor én most itt született sztár lennék, és ezt a kérdést nem tették volna fel nekem - feleltem. De ez sem lehetett meggyőző számukra, mert a nyolc újságíró közül az egyik kemény hangon azt mondta: „Pedig biztosan zsidó, a nyakamat teszem rá!” Évekkel később, amikor a chicagói egyetemen díszdoktorrá avattak, még egyszer megpróbáltam helyretenni a dolgokat. Nem kellett volna. Hiábavaló volt minden igyekezetem. Felszólalt egy rabbi, hogy: „Ugyan, annyira mindegy, hogy maga mit gondol! Az a fontos, amit én látok!” Azóta nem bizonygatom, milyen a családi származásom. Ugorjunk vissza 1976-ba Berlinbe, amikor kiállt Wolfgang Bierman mellett, s ezzel együtt elítélte az akkori rendszert. Mi történt ezek után? Volt egy hivatalos fogadás, még azt megelőzően, amikor átvettem egy magas fokú állami kitüntetést. És nem mástól, mint Erich Honec- kertől. A fogadáson, kerülve minden „nem oda illő témát”’, kellemesen elbeszélgettünk, és a végén meghívott magukhoz, nekem pedig, bár egyáltalán nem volt hozzá kedvem, eleget kellett tennem a meghívásnak. De ott és akkor, a Honecker-villában már sok minden szóba került köztünk. A berlini fal, az emberi jogok megsértése, Bierman ügye... egy biztos: a búcsúzáskor már nem mosolyogtunk egymásra. Nem tudom, hogy reagált Honecker, amikor a fülébe jutott, hogy én is aláírtam azt a bizonyos petíciót, de hivatalos levelet, amelyben „megdorgáltak” volna, nem kaptam. Csak szép lassan, fokozatosan elapadtak a lehetőségeim. Egyre kevesebb felkérést kaptam, nem hívhattak, akik hívni akartak, s amikor rákérdeztem, mi van, miért maradtam ki ebből vagy abból a produkcióból,- röviden és tömören mindenki csak annyit mondott: áthúzták a szereposztást. De hogy kik és milyen indokkal, arra sosem kaptam konkrét választ. A helyzet viszont, amely kialakult körülöttem, magáért beszélt. Főszerepek helyett pár perces epizódok, vagy még annyi sem. Ültem otthon, és elkezdtem írni. Ez legalább hasznos időtöltés volt. Meddig tartott ez a keserves periódus? Három évig. Le akartak szorítani a pályáról. Azt hitték, feladom. Rosszul ismertek. írtam egy könyvet Elrendelt vasárnapok címmel. Ugyanis a hét minden napja vasárnappá vált számomra. „Pihenésre” kényszerítettek. Sok-sok évvel később, a rendszerváltás után, amikor a kezembe adták a belügyesek rólam szóló iratait, azt hittem, mosolyogni fogok. Nem ez történt. Megdöbbentem. Rá kellett ugyanis jönnöm, hogy még otthon, a saját lakásomban is megfigyelés alatt álltam. Fényképek is voltak az iratok között. Minden külön lefotózva. És a megjegyzések, hogy melyik szomszéd müyen feladatot teljesít. Az egyik csak hétköznapi dolgokról beszélgessen velem, és úgy szedje ki bizonyos dolgokról a véleményem, a másik a lehallgató készülékekért felet, amelyeket ő épített be a lakás különböző pontjaúa. És akkor a Defa stúdió vezetőiről még nem is beszéltem. Mindenben számíthatott rájuk a belügy. Ma is furcsa érzés kerít hatalmába, ha beteszem a lábam a Defába. Mert ha Berlinben forgatok, biztos, hogy van egy-két műtermi felvétel. Meggyőződéssel állítom: néhányan még ma is dolgoznak ott azok közül, akik „bejáratosak” voltak a házunkba. Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe költözni kézenfekvő megoldás lehetett. De mennyi veszélyt rejtegetett? Sokkal veszélyesebb volt, mint gondolná. Többször is halálosan megfenyegettek. Néhány évvel korábban Szökés címmel forgattam egy filmet. A férfi, akit játszottam benne, megpróbál Nyugatra szökni. Elkapják és halálra verik. Megállt mellettem egyszer egy bel- ügyes kocsi, kiugrott belőle egy sötét öltönyös, és hogy senki se hallja, a fülembe súgta: „Vigyázzon, nehogy úgy járjon, mint a Szökésben!” Én elképzelni sem tudtam, hogy engem megtörjön és a saját képére formáljon a hatalom, hogy helyettem döntsön, vagy hogy fent- ről kapott utasítások alapján éljem az életem. Levelet útam Honec- kernek, hogy a döntéseket hagyja meg nekem, s ha már ennyi gondot okoztam neki, kérem, tegye lehetővé, hogy elhagyjam az országot. És megengedte. „Menjen, de minél hamarabb!” - üzente. Még kíséretet is adott. A belügyesek egészen a „nagy falig” követtek. A saját szemükkel akarták látni, hogy megyek át a feleségemmel és a fiammal Nyugat-Berlinbe. És boldogok voltak, hogy megszabadultak tőlem. Nyugat-Berlinben azonban meglehetősen rosszul kezdett. Visszautasított egy „kulcsfontosságú” szerepet A klinika című, későbbi tévésorozatban. Orvos a feleségem. Az ő véleménye sokkal fontosabb volt számomra, mint a „hozzáértő” szakmabelieké. Miután elolvasta a forgatókönyvet, csak annyit mondott: „Felszínes. De annyira, hogy fáj!” Ezek után nem tehettem mást, mint hogy szóltam a forgatókönyvírónak, hogy ha átírják a legkínosabb jeleneteket, ismét beszélhetünk a szerepről. Ő azonban máshogy ítélte meg a dolgokat. Nem tudtunk közös nevezőre jutni, úgyhogy kimaradtam a sorozatból. Szakmai körökben aztán olyan gyorsan híre ment, hogy ezzel hívtam fel magamra a legjobb filmrendezők figyelmét. De időbe telt, míg újra révbe értem. Kelet-Berlinben az utolsó hónapokban már csak az önálló estjeim biztosították számomra a megélhetési forrást. Kiültem a színpadra, felolvastam a verseimet, és válaszoltam a feltett kérdésekre. Mivel mindig őszinte voltam, minden este telt ház előtt zajlott a műsor. Nyugat-Berlinben filmszínészként kezdtem. Ötvenéves voltam. Azt hittem, a nyugatnémet nézők ugyanúgy ismernek, mint a keletnémetek. Tévedtem. Még Helmut Kohl sem tudta, ki vagyok, amikor a bevándorlási kérelmem a kezébe került. Már azokat a rendezőket sem hívhattam fel, akik egykor szerepet ajánlottak, s nekem el kellett utasítanom őket, mert tudtam, hogy Honecker úgysem enged át. Ki kellett várnom az új lehetőségeket. Olyan színpadi szerepeket azonban nem kaptam, mint Kelet-Berlinben. Tíz év múlva tovább is ment. Akkor már várta Amerika. Nagyon hálás vagyok Amerikának, hiszen ha csak a legutóbbi húsz filmet veszem, amelyekben kint forgattam, azt kell, hogy mondjam: ezek a legjobb munkáim. És emberileg is a legértékesebbek, hiszen hatvanévesen már egy fát sem lehet átültetni. Én ezzel a ténnyel is megbúkóztam. Nagyon nehéz volt a nulláról indulni. Hogy sikerült, azt annak is köszönhetem, hogy egyetlenegyszer sem kezeltek idegenként. Soha nem kérdezték meg tőlem, hogy miért nem maradtam Berlinben. Mindig a legnagyobb szeretettel, elismeréssel közelednek felém. Annyi mindent megélt az elmúlt évtizedek során, rosszat és még rosszabbat... a mai világból mit szeretne kiiktatni? A pénz diktatúráját. A Föld 850 millió lakosa nyomorban tengeti az életét, naponta 23 ezen halnak éhen, minden évben 15 millió emberrel végez a háború és a gyógyíthatatlan betegség. Miközben soha annyi pénze nem volt a világnak, mint most. Amerikában a lakosság két százaléka olyan gazdag, hogy azt megfogalmazni is idegesítő. Afrikában pedig nincs mit enniük az embereknek. És az a szörnyű, hogy a változásnak még a legapróbb jelét sem látom. "Zusunu frfinácováfelvétele fiái
