Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-27 / 274. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. NOVEMBER 27. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ EURÓPAI LAPOK Az EU Oroszországhoz fűződő viszonyát taglalták európai lapok az ukrán választás fényében A Les Echos című francia gazdasági lap úgy vélte: az ukrajnai válság kapcsán az EU határozottnak mutatkozott Vlagyimir Putyinnal szemben, emlékeztette az orosz elnököt az alapvető demokratikus játékszabályokra. A Frankfurter Allgemeine Zeitung azonban annak a véleményének adott hangot, hogy a régi EU-tagálla- mok kormányai berzenkednek attól, hogy beismerjék: Putyin Oroszországa nem azon az úton jár, amelyen „szívünk szerint látnánk”. Itt az ideje emlékeztetni Putyin elnököt arra, hogy nem a gáz és az olaj a nyugat legfőbb értékei. Igazgató úr, már nem kell gondolkodnia, mivel lepi meg a feleségét karácsonyra: terhes vagyok. (Peter Gossányi karikatúrája) HÉTVÉG(R)E Amit a szél összehordott Az ember már azt se tudja, mit gondoljon a mai világban egy orkánról. Pedig az orkán egy egészen szimpla dolog: fúj és fákat döntöget. Ezért orkán. Eddig úgy tudtuk, az orkán természeti csapás, de pár nap alatt kiderült, hogy sokak szerint a lehető legjobb dolog történt a Tátrával. HOLOP ZSOLT Először volt a döbbenet. Mutatja a tévé a tátrai felvételeket, micsoda pusztítás, beugrik a tiszai cián, a prágai árvíz,- vizuálisan egyáltalán nem hasonlítanak, de akkoriban éreztünk ilyesmit. (Bár a budapesti tévék a Tátra helyett napokig makacsul ragaszkodnak egy Fülöp-szigeteki tájfunhoz, amiről képet se tudnak adni, pedig anélkül nem ér semmit egy Fülöp-szigeteki tájfun.) Aztán lassan kiderül, hogy az időjárás valóban csak azért van, hogy legyen min szörnyülködni. Mindenkinek. Kamera elé terelt erdészek és tátraalji polgármesterek nyilatkoznak az első nap könnybe lábadt szemmel, a néző se tehet mást, fátyolos a tekintete, a földművelési miniszter is olyan sírós, sírósas-katasztrófafilmeses az egész, a Magas-Tátra megsemmisült, sose lesz már olyan, mint volt. Aztán hirtelen versenyfutás kezdődik az idővel. 5-7 év alatt, aztán 10, majd elhangzik, hogy 20 év alatt heveri ki ezt a természet, mondják ezt már a politikusok. Erre Mečiar bejelenti, hogy szerinte 50, és ezután már valóban csak százat mondhat mindenki. Bárki. Mondják is, száz, kivéve a Szlovák Nemzeti Párt valamelyik, tán Prokeš-féle szárnyát (mindegy, mert maguk se tudják), amelyik megállapítja, hogy semmi tragikus nem történt, csak fújt egy kicsit a szél, ne nagyítsák már fel a dolgokat az MKP miniszterei, merthogy az első két napon illetékesként ők nyilatkoztak. Sokkal nagyobb károkat okoz a kormány, és az igazi gondokat most egy időre elfújta a szél. A gondolat nem új, tájainkon ellenzéki és parlamenten kívüli pártok mondtak már ilyet természeti katasztrófák idején, mert mi mást mondhatnának. Palkó belügyminiszter is elunja a magyar miniszterek dominanciáját, és két nap múlva bejelenti, tulajdonképpen ő irányít és ellenőriz mindent, és megmenti a Tátrát a szlovák nemzetnek. A tilalom ellenére erdőben kószálók- ra vadászó tévéstábnak pedig arra beszéli ki magát egy pofa, hogy látta ugyan a híradóban Simon Zsoltot beszélni valami erdőjárási tilalomról, de nem értette, mert rosszul fejezte ki magát a magyar miniszter. A környezetvédők azt mondják, 70-80 éve lett elrontva az egész, mert monokultúrát telepítettek a Tátrába. Én is úgy gondolom, a Monarchia szétesése után lettek itt elrontva a dolgok. A tátrai vendéglátósok két nap után ébrednek és felhívást tesznek közzé: Gyertek, kedves katasztrófaturisták vastag pénztárcával hozzánk, biztosan látni akarjátok a pusztítást és szörnyülködni egy jóízűt, még a negyvenkoronás, egyórás parkolási díjat is lejjebb visszük, talán, és a felhívásnak olyan sikere van, hogy az idei szezon valószínűleg a legjobbak közé fog tartozni. Fliszen mindenkiben ott lapul a katasztrófaturista, és figyelmeztetni sem illetlenség erre. Amikor már mindenki mondja a magáét, hogy erdőt telepítsünk- e vagy síterepet, mennyi rönköt hordjunk le a hegyről, mennyit hagyjunk fenn, és permetezzünk- e szú ellen, továbbá hogy nem történt katasztrófa, a természet azt végezte el, amit nekünk kellett volna rég, lehet fejleszteni, nos ekkor Mikuláš Dzurinda mindenkit megkért, hogy mondja a magáét... Még az ellenzék is. Kivéve a kommunistákat, ők ne mondják, mert ők kommunisták, tehát kimaradnak az újjáépítés megtervezéséből. A kommunisták annyit tudnak ehhez hozzátenni, hogy adakozzon az egyház is, és ne üljön a hívek pénzén. Szóval nem tudom, mit gondoljak egy egyszerű orkánról. És ezek után mit gondoljak egy népszavazásról, ami nem is arról szól, amit kérdeznek. HETI GAZDA(G)SÁG A tátrai szél után megnyíltak a vitacsatornák TUBA LAJOS Ne sirassatok bennünket, inkább üdülni gyertek - üzenték az országnak a tátrai idegenforgalmi szolgáltatók, miután a motorfűré- szes egységek egy-két nap múltán kiszabadították őket a fák fogságából. Ezzel rövidebb reakcióidőről tettek tanúságot, mint a Tisza menti kollégáik. Ők annak idején közel egy hónap múltán ismerték fel, hogy a katasztrófa emlegetése rövid távon jelent némi támogatást, amit viszont hosszú távon többszörösen elvesztenek. Ez persze nem változtat a tényen, hogy két óra alatt 13 ezer hektár erdő került a földre és a Magas-Tátra ezentúl egész más látványt nyújt majd, mint ahogy ezt eddig megszoktuk. Ez a tény az elmúlt héten egész sor érdekes vitát váltott ki, felpezsdítve az ellaposodó közéletet. Kezdjük talán a legmagasabb szinten. Új dimenziót kap Miklós László és Simon Zsolt tragikomikusnak is nevezhető vitája. A fiatal magyar földművelésügyi miniszternek 2002 végén mindössze néhány hétre volt szüksége ahhoz, hogy magáévá tegye szomorú emlékű elődjeinek álláspontját. Eszerint a Tátrai Nemzeti Park az egyetlen védett terület, amelyet akkor sem adnak át a környezetvédelmi minisztériumnak, ha az égből kénköves eső esik. Nos, ez a vihar képében meg is érkezett, és miatta egy jó ideig a TANAP területén se vág- nivaló,. se pedig lőnivaló nem akad. Az új helyzetben a két minisztérium talán rendezni lesz képes az évtizedes vitát. Vagy pedig még inkább összeveszik, legalábbis akkor, ha Miklós László elfogadja a civil szervezetek álláspontját, amely szerint a legtöbb helyen a természetre kellene bízni a regenerációt, még akkor is, ha ez néhány évig kellemetlenséggel jár. Mert a Magas-Tátra a katasztrófát elsősorban az erdészeknek köszönheti. Ahogy a síkságot a kanadai nyárfával, úgy árasztották el a hegyvidéket a lucfenyős monokultúrákkal, amelyek most megadták magukat a szél erejének. A szomorú képeket látva jusson eszünkbe, hogy a közelben ott áll a Vlk erdővédelmi egyesület által bérbe vett 160 hektárnyi erdő, amely teljes egészében állva maradt. Persze, nem mondjuk mi, hogy a Vlk aktivistái okosabbak az erdészeknél, de nem ez az egyetlen területe az országnak, ahol a tudás nem mindig azonos a cselekvéssel. Viszont amikor megszólítanak bennünket, hogy adakozzunk már néhány facsemetére az erdészet nevű gazdasági vállalkozásnak, gondoljuk meg, nem lenne-e hasznosabb a Vlk egyesületet támogatni újabb néhány négyzetméter erdő bérbe vételével. A Tátrába egyébként - az első hisztérikus reakciók ellenére - nyugodtan gyógyulni is mehetünk. Amikor a 19. század végén a Csorba-tót klimatikus üdülőnek nyilvánították, kevesebb fa övezte, mint manapság. Ha majd az új, remélhetően vegyes erdő szárba szökken, nyilván szebb látvány fogad bennünket, de a hörgőink addig is tisztulnak. A hárommillió köbméter kidőlt fa meghozta a hazai fafeldolgozók hangját is. Ismeretes, hogy ők az MKP-irányí- tású állami erdészetet azzal gyanúsítják, hogy nagy igyekezettel adja el külföldre a nyersfát, míg ők hoppon maradnak. Most aztán jut mindenkinek fa, lehet építgetni az új modelleket. Sőt, a nyers- anyagdömping felpezsdítheti a megújuló energiaforráson alapuló fűtési rendszerek telepítését, amely az égbe szökő gázárak és az erdőben korhadó nyersanyag ellenére még mindig mostohagyerek nálunk. Végezetül a katasztrófa kiváltotta párbeszédek utolsó reménykeltő elemét az a felhívás jelenti, amely szerint a kormány a gyorssegélyek folyósítása után a Magas-Tátrának (és az egész hazai idegenforgalomnak) azzal segítene, ha a környező országokban alkalmazott módon támogatná a belföldi üdüléseket. Nem nagyon érthető, hogy az illetékeseknek a sok egyéb reform mellett erre miért nem jutott idejük. Ha most megtennék, pár év múlva egy kicsit még hálásak is lennénk a szélnek, hogy egyszer oly nagy erővel fújt a Magas-Tátrában. VENDÉGKOMMENTÁR Megváltás és alázat LOVÁSZ ATTILA Akármennyire nemes és szép cél a kettős állampolgárság, hányingerkeltő, amint napról napra világosabbá válik, miként vált belpolitikai csatározás tárgyává. A megosztott és kettéosztott Magyarország most látszólag rólunk vitatkozik, miközben ha valami a magyar adófizetőt az urnákhoz hajtja, az a kórházprivatizáció kérdése lesz. Hiába kampányol Orbán Viktor az IGEN mellett, az állampolgárság jogviszony, nem érzelmi kérdés. S hiába kampányol gazdasági érvekkel Gyurcsány Ferenc, ne tessék félni, aki Magyarországon akar sikeres lenni, már rég ott van, aki Felvidéken, az már itt is sikeres, és aki azért tartja magát sikertelennek, mert kisebbségi, az Magyarországra települve sem fut be karriert. Úgyhogy nyugalom, tömegesen nem megyünk. Amúgy sincs nagyon hová. Egyébként a kettős állampolgárság intézménye - bármennyire kampányol is - leginkább az MKP és az RMDSZ számára veszélyes. No nem azért, mert a Fico kaliberű politikusok ostoba megjegyzéseire kell majd reagálni (bár inkább legyinteni kellene), hanem azért, mert mindkét kisebbségi párt szavazóbázisa folyamatosan fogy. Fogy, mert öregszik, áttelepül, beolvad és főleg: egyre kevésbé óhajt kisebbségi lenni. Hát még ha mondjuk az európai választásokon lehetőséget kapunk odaát szavazni, bizony nem sok kisebbségi euroképviselő lesz Brüsszelben. A parlamenti választások meg itt érdekesek, nem Budapesten. Itt fizetünk adót. Két éve, amikor Pozsonyt majdnem, Prágát meg derékig elöntötte víz, többször idéztem egy okos, öreg parasztember mondását: akit a hegyek és a víz nem tanítanak alázatra, azokat reménytelen erre ösztönözni. Tátra ide vagy oda, az ember azt gondolná, a politikusok legalább a tragédiák, elemi csapások idején mutatnak valamit a választópolgár szolgálatában oly nélkülözhetetlen alázatból, de kár volt illúziókat kergetni. Jó volt valamire a tátrai szélvihar is. Kiderült, ki miért utazott kutyafuttában a hegyekbe. Alázatból szemernyi sincs, majd újra megmutatjuk, hogy szélnek, esőnek parancsolunk, mint Gott- wald ifjú kommunistái, a fát meg kivisszük. Az energiát meg behozzuk. Kit érdekel a fatörmelék, mint másodlagos energiaforrás? Ugyan, kérem.... Azzal csak munka van, egy erőműblokkból hónapok alatt lehet százmilliókat lenyúlni, tíz kis feldolgozóüzemből ez nem megy. A fahulladék feldolgozása közügy is lehetne, kevés állami támogatással. Igaz, azt nem lehet két év múlva mutogatni, mint a százszor drágább Kiát. Politikai osztályunk egyre kevésbé titkolja, hogy a háttérben komoly anyagi érdekek vannak, hogy a megosztás nem ideológiai különbségek, hanem anyagi érdekek törésvonalán húzódik. Egyre több döntésből lóg ki a lóláb, legutóbb az egészségügyi felügyelet, ugyebár... Ahyper-(super-, para-, giga-, mega-, tera-) markettek Mikulásai pedig szépen lassan befogják a szán elé a rénszarvast. Jó drágán kifűtött lakásainkba beköszönt az ádvent, és a lakosság (nemcsak Ukrajnában) a megváltóra vár.... JEGYZET Tátra-politika és polit-turista POLÁK LÁSZLÓ Európa most ránk figyel, illetve legnagyobb hegységünkre, arra, amit a pusztító vihar meghagyott belőle. Egyelőre még nem tudunk róla, hogy a politikai pártok már keresték-e a felelőst, és ha keresték, megtalálták-e ? Hisz a politika a hazai tájakon így működik: nem az a legfontosabb, hogy mi történt, hanem hogy ki a felelős. Ha ezt kiderítik, akkor ugyan semmi se változik, de megnyugszik a politikusok lelke. A tátrai holdbéli táj viszont vonzza a polit-turistákat. Őszinte megdöbbenésüket nem vonom kétségbe, amikor az elpusztult Tátra siralomvölgyébe látogatnak, s fotóztatják magukat. Ezek a fotók aztán megjelennek a lapokban, és mi újságolvasók alig tudunk velük mit kezdeni. Lényegében arról tudósítanak, hogy x vagy y döbbenten szemléli az elpusztult, holdbéli tájat. A döbbenet megjelenítésének milyensége a politikustól függ. Én a minden napra eső fotóriportok láttán arra gondolok, nagy morcosán: ezt is most ette ide a fene, hogy nem hagyja dolgozni a favágókat. Akik, saját elmondásuk szerint, szinte egész nap nem kapcsolják ki a motorfűrészt, és virradattól éjszakáig nem nyugszik kezükben a fejsze. Nincsenek sokan, és addig vannak talpon, amíg a fáradtságtól szinte össze nem esnek. Aprítják, fűrészelik, vágják a kidőlt fákat, s rakják nagy halmokba. El lehet képzelni, mi van akkor, ha ennek a csapatnak bejelentik: jön ez, jön az, jön az elnök, jön az alel- nök. Jön megnézni, hogy megy a munka, jön megszemlélni, mit okozott a vihar. Biztos, hogy egy ilyen látogatás mindenkit kizökkent. A Nagy Embert ugye körül kell ugrálni, el kell vele beszélgetni. És akár a baj, a Nagy Ember se jár egyedül. Minél nagyobb a Nagy Ember, annál nagyobb a sleppje, több kocsiból álló konvoj érkezik az épp, hogy megtisztított, fátlanított útra, tisztásra. Természetesen amikor ott a küldöttség, akkor szünetel a munka, vagy legalábbis más a tempója, amíg a Nagy Embert fényképezik. Mert ez itt a lényeg. A Nagy Ember, miután alaposan kihüledezte magát, kezet ráz a holtfáradt erdei munkásokkal, s valahonnan előkerít egy ígéretet, támogatásra, visszaül a limuzinba, s elhajtat. Ennyi. Az eredmény másnap a lapokban. Én a Magas Tátra „bejáratához” kitennének egy jó nagy táblát, amelyen ez állna: Politikusoknak behajtani tilos!
