Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)

2004-11-23 / 270. szám, kedd

ÚJ SZŐ 2004. NOVEMBER 23. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ CORRIERE DELLA SERA Orbán Viktor volt magyar kormányfő sportkarrierjéről közölt részletes beszámolót sportoldalain a tekintélyes mi­lánói napilap. A kormányfő­ként elvetett Orbán sportve­zetővé válik címmel részlete­sen beszámol a Felcsút labda­rúgó klub múlljáról, Orbán labdarúgói és szakvezetői, to­vábbá politikai életútjáról, Sil­vio Berlusconi kormányfővel, a Milan elnökével ápolt futball- kapcsolatairól. Az írás az olasz belpolitikára vetíti Orbán Vik­tor labdarúgó szakvezetői vál­lalásait, a terjedelmes tudósí­tás végén megállapítva: más­különben Berlusconi politikai ellenfelei is azt várhatják, hogy Berlusconi visszatér első sze­relméhez, az Edilnord labdarú­gócsapat kispadjához. Hiba lenne azt állítani, hogy a határon túl mindenki O.V. híve, s aki nem az, rohadt áruló Remények és kétségek közepette A kezdeményező Magyarok Világszövetsége számára csak az a fontos, hogy meg­kapjuk, elnyeljük a kettős állampolgárságot, aztán majd meglátjuk... SEBESTYÉN MIHÁLY Aztán majd a magyar or­szággyűlés viták és csatározások kereszttüzében, az állampolgár­ság tényétől távol eső belpolitikai pillanatnyi érdekek és ellenérde­kek özöne közepette kigyöngyözi a magyar állampolgárok (az anyaországiak) számára legkom­fortosabb törvényi szabályzókat. Ebben mi is meg fogunk nyugod­ni... Hát... Másfelől a kormányfő kijelenti, hogy nincs előkészítve a dolog, nem egyeztettek például a hatá­ron túli magyar szervezetek „az anyjuk országának” kormányá­val. Majd éppen a szlovák vagy az ukrán, a bukaresti és a belgrádi fog megértést mutatni ez irány­ban, miként azt már a jóval ártat­lanabb és precízen vértelenített (kicsontozott, szépen kipotyolt és forró olajban ropogósra sütött) magyarigazolvány esetében is előzékenyen és kisebbségbaráti módon tévé. (Minket lóvá.) Ezt, úgy hiszem, maga sem gondolta komolyan. Csak afféle jófiúság volt, kötelező udvariassági hajbók a fentebb említett volánok felé. Ezzel szemben a határon túli ma­gyar szervezetek a MÁÉRT mina­pi értekezletén az igent egyön­tetűen várják el az anyaországi szavazóktól. E sorok írója is. Sokan sietnek értésünkre adni, hogy ha már megalkotná a ma­gyar országgyűlés a kettős állam- polgárság viselésére jogosító tör­vényt, akkor elképzelhetetlen, hogy egy demokratikus állam kü­lönbséget tegyen saját állampol­gárai között. Tehát meg kell adni mindazt, amivel a sima állampol­gárság együtt jár a pécsi vagy po- mázi bennszülöttek esetében: szavazati joggal, a társadalombiz­tosítási előnyökkel és jogokkal, szabad költözéssel, utazással, jogi védelemmel mindenütt, minden­kor, pl. idegen államok területén is. Sőt saját országunkban (Romá­niában, Ukrajnában, Horvátor­szágban stb.) is. No persze, akkor megkövetel­hető az új állampolgároktól, hogy kétfelé adózzanak, amennyiben a szülőföldön kívánnak maradni ez­után is. (Az MVSZ elgondolása szerint létre kell hozni a külhoni polgárok adóalapját.) Az lenne a legjobb, ha magyar kormány meg­egyeznek az illető és környező or­szágok kormányaival, adóhatósá­gaival és kül-, pénzügyi miniszté­riumaival, hogy a magukat ma­gyarnak valló ukrán, szlovák, ro­mán vagy szlovén állampolgárok Bukarestbe, Pozsonyba, Ljubljaná­ba vagy Kijevbe befizetendő adó­jából arányos részt adjanak át a magyar államnak. így a saját opci­ójából kettős állampolgárságúvá váló alattvalót minden kedvez­ményben, helyesebben szólva az alapvető és elemi polgári és állam- polgári (szabadság)jogokból ré­szesítheti a visszafogadó magyar állam a költségvetés különösebb megterhelése nélkül. Ebben a fel­állásban viszont az a kérdés, ki bírná a kettős adózást, a kétfelé adózást, mely utoljára ilyen töme­ges méretekben a török hódoltság nem szabadjait sújtotta. Mások viszont csak azt hangsú­lyozzák, hogy az „utódállamok” magyarjai a (külhoni) magyar ál­lampolgárság birtokában szaba­don utazhatnának akkor is Ma­gyarországra és a nagyvilágba, ha országaik nem kerültek (még) be az Európai Unió­ba. Tarthatnák a kapcsola­tot a magyar földön élő hozzátartozóikkal, baráta­ikkal, részesülhetnének a magyar kultúra áldásaiból közvetlenül, elintézhetnék a budapesti kormány hatáskörébe tartozó földrajzi térségben előállt ügyes-bajos dolgaikat. Magyaror­szág területén kedvezményesen utazhatnának. Amit a kiváltott magyarigazolvány birtokában ma is megtehetnek, hála isten. Viszont nem szavazhatnának. És bízva abban, hogy az illető országokban az orvostudomány vívmányai azonos mértékben jut­nak el, állnak mindenki rendelke­zésére, mint Magyarországon, re­ménykedve abban, hogy a kórházi viszonyok jobbak (lesznek), mint Hungáriában, csakis a végső eset­ben fordulnak majd a magyar gyógykezelőkhöz. A magyar munkaerőgondok megoldását egyik ellenzéki párt az utódállami képzett és jóval ol­csóbb magyar munkáskarok had­rendbe állításával kívánja orvosol­ni. A mind huzamosabb időt igénybe vevő munkaviszony végül a letelepedés, a gyökeret eresztés felé tereli a ma még nem kettős ál­lampolgárságú, de mindenképpen magyart. Hiszen pl. nem kell nyel­vet tanulnia. De azért is, mert a magyar képzett munkaerő és a képzetlenebbje is nyugatra vonul az Unió adta szabad munkavál­lalási jogánál fogva. Az alacsony magyar demográfiai mutatók (né­pességfogyás) pedig csak erősíteni fogják a növekvő emberhiány mi­att Magyarország beszippantó de­lejét. Akármit tennénk, sokan fog­nak áttelepülni ezután is. Hacsak nincs lehetőség az itt­honi érvényesülésre, tartós mun­kahelyek teremtésére, fönntartá­sára és erdélyiekkel történő betöl­tésére. Magyarországról minden tizedik fiatal diplomás továbbáll Nyugatnak, Erdélyben minden második ezt tenné. A fennmaradó különbségből adódik, hogy a ma­gyarok elsősorban Budapestre in­dulnak szerencsét próbálni, a nem magyarok Itáliába, Ameriká­ba, Kanadába, Németországba vagy spanyol földre. Reménykedhetünk, hogy nem gyökerezik meg az a gyakorlat, amely máris széles körben elter­jedt: az idősebb erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki áttele­pül Magyarországra, befogadják, átszámítják nyugdíját, ami min­den körülmények között méltá- nyosabb, fizetésképesebb, mint az a nyugpénz, amelyért negyven évig az eredetországában lejsz- tolt, és ennek birtokában ismét hazatelepül, vígan él az árrésből. Persze, ha szavazati jogot kapunk mi, kicsonkított magyarok, akkor eldönthetjük két és fél milliónyi szavazatunkkal, hogy milyen pár­tok kerüljenek a magyar or­szággyűlés patkósoraiba. (Azok, amelyeknek retorikája a legjob­ban tetszik nekünk.) Nem a belpolitikai erőviszo­nyok fogják meghatározni, ha­nem a mi szavazataink, akik a ma­gyar belpolitikában nem leszünk bejáratosak, csak „betekintők” a tévék (újságok) szubjektív objek­tivitása révén. És bevihetjük a parlamentbe a szélsőségeseket, akik folyton reánk kacsintanak, miközben rajtunk nem segíthet­nek, hiszen működésüknek a ro­mán, ukrán, szlovák vagy jugó törvények megálljt fognak szabni. Ugyanis az Unióban sem szólhat bele pl. a német újnáci párt a bel­giumi németek életébe közvetle­nül. Ágálhat értük, ha valaki fölfi­gyel. Igaz, azt még senki sem mérte fel tudtommal, milyen pártszíne­zetek mentén csoportosul a hatá­ron túli magyarság egésze és ré­szei, milyen az erőviszony közöt­tük. Odahaza a többségi társadal­makkal szemben a kisebbségi eleve demokrata, mert a kisebbsé­gi jogok védelmében, féltése kö­zepette folyton elégedetlen, bírál, morog, tesz valamit jobb sorsáért. Ám ha Magyarország felé fordul, kevesebben maradnak meg követ­kezetesen a szabadelvűségben. Hiba lenne azt állítani, hogy min­denki jobboldali, mindenki O.V. híve, s aki nem az, rohadt áruló. Hála istennek, nem ilyen egyszerű a képlet. A kisebbségi szervezete­ken belül mutatkozó véleménykü­lönbségek olykor a gyakorlatban felszínre kerülnek. Érvényesülhet­nek a magyar politikai élettel szembeni magatartásban. Látni kell, hogy a Dzurindák és Gašparovičok kedvessége színlelt volt, s most midőn mindkét állam tagja az Uniónak, vége a nagy színjátéknak, az etnikai nyájas­ságnak. Volt rá példa, hogy a kettős állampolgárság nem járt az áttelepülés lehetőségével. Pl. egy gyarmattartó nagyhatalom adta volt gyarmatának, a nemzetkö­zösség tagjának. (Nagy-Britannia és Hongkong viszonya.) A brit külhoni állampolgársággal ren­delkező kínaiak nem települhet­tek át Angliába. Korlátozott szá­mú jogot élveznek, bármikor be­utazhatnak (elméletben) a ködös Albionba, de odatelepedésük ép­pen olyan körülményes, mint akárki másé, aki a Nemzetközös­ségből érkezik. Meglehet, hogy a kettős állam- polgárság és a szavazati jog birto­kában talán nem a szélsőségese­ket juttatják szavazataink szóhoz, parlamenti helyhez, bársonyszék­hez. Bízni kell a demokrácia és a józanság határokon átívelő nem­zetegyesítő erejében is. A csodavárás mindig erős olda­lunk volt. A szerző a Népújság című Ma­ros megyei napilap publicistája Látni kell, hogy a Dzu­rindák és Gašparovičok kedvessége színlelt volt. KOMMENTÁR A Tátra felett az ég MOLNÁR NORBERT Már vártam azt a pillanatot, amikor kiderül, a kormány tehet a tátrai katasztrófáról. Végül is ilyen mondatra senki sem ragadtatta magát, kivéve talán Jozef Prokešt, aki valamelyik SNS egy részének elnöke. Szerinte nem lehet nemzeti tragédiáról beszélni, a kár nem akkora, hogy riadót kelljen fújni, csupán a kormány tereli el a figyel­met az igazi problémákról. Kedvesen még hozzátette, hogy az orkán okozta károk csupán a tizedét teszik ki a Dzurinda-kormány által okozott károknak. A nemzet büszkeségét éppen egy nemzeti párt alázta meg. Ilyen cinikus elbagatellizálásba szerencsére a többi párt nem ment bele. Az orkán egy karámba terelte az országot. Régen volt ekkora összefogás, ilyen szolidaritás a társadalmi szervezetek, az önkormányzatok és a pártok között. Leegyszerűsítve, egy termé­szeti katasztrófának kell történnie ahhoz, hogy ha nem is ugyanúgy, de legalábbis hasonlóan lássa a nép és kiválasztottjai az eseménye­ket, s azok ugyanolyan, vagy legalábbis hasonló cselekedetekre késztetik őket. Ami, persze teljesen normális, hiszen azért vannak a politikai pártok, hogy a társadalom sokszínűségét reprezentálják. Vészhelyzetben pedig azért, hogy egy platformon segítsenek. Ma a kijelentések szintjén mindenki együtt érez és támogat, segít és ösztökél - kivéve Prokešékat. Mindegyik párt megígéri, hogy a költségvetés megszavazásánál figyelembe veszi a tátrai régió igénye­it, a függetlenek letesznek speciális követeléseikről saját régiójuk számára. (Mintha Miklós László környezetvédelmi miniszter hason­ló helyzetekkel érvelt volna a környezetvédelmi alap szükségességét illetően, de akkor a kormány pragmatikusabbik fele nem hallgatta meg őt.) Mostanság mindenki tátrai. Már most tudni lehet, hogy meddig lesz ez a fene nagy összhang. Pontosan addig, amíg nem jönnek a szürke hétköznapok, benne a költségvetési vitával. Mert már akkor mindenki sokkal fontosabbnak fogja tartani saját kis pecsenyéjét és érdekeit, mint a Tátrát. De leg­alább árvizek és orkánok idején érezhet az ember ebben az ország­ban egy kis november 17-i hangulatot. JEGYZET Az áldóját néki RÁCZ VINCE Tegyék a kezüket a szívükre - néha-néha ugye önök is ká­romkodnak, vagy hódoltak már legalábbis egyszer a sza- badszájúság kényszerű, titkolt örömeinek. Persze nem aka­rom erőltetni, ha nem, hát nem. Elvégre a káromkodás bi­zonyos szempontból bűn, ugyanakkor pennára tűzve stí­luseszköz is, de működhet stresszt csökkentő jótékony szelepként is, a fölösleges energiák levezetésének eszkö­zeként. Ez utóbbit a lélekbúvá­rok is elismerik, ők pontosan tudják, hogy ha az ember a benne felgyülemlett dühöt nem önti szavakba, hanem el­fojtja és emészti magát, indula­tai akár önmaga ellen is for­dulhatnak. Nos, a legifjabb korosztályt mostanság nagyon felbosszanthatta valaki vagy valami, egy, Magyarországon közelmúltban végzett szocioló­giai felmérés ugyanis igazolta, hogy a nyolcadik osztályos ta­nulók naponta átlagban 1179,2-szer mondják ki ama bizonyos b betűs szót, mely vulgáris formában egyes szám második személyben - hogy is mondjam - közösülésre buz­dítja a megszólított felet. Némi reményre adhat okot, hogy a három évvel fiatalabb korosz­tály tagjai már kevésbé mos- datlan szájúak, hiszen napjá­ban átlagosan csupán 115-ször élnek az utóbbi káromkodás­sal. Csak 115-ször, teszem hoz­zá újból. Ezenkívül, mintegy ráadásként napi hét-nyolc al­kalommal vágják egymás fejé­hez, hogy köcsög és jelentik ki kölcsönösen egymás édesany­járól, hogy a legősibb mester­séget űzők népes táborába tar­tozik. Mondják, a káromkodás nyomot hagy az emberben, energiaveszteséggel jár ugyan­is. Egyesek tudni vélik azt is, a verbális agresszió pillanatai­ban az embert körülölelő aura vöröses színbe csap át. Persze, a nyelvhasználat szabályainak az alantas, szitkozódó, obsz- cén, átkozódó kifejezések han­goztatásakor is érvényesülniük kell, feltéve, ha el nem baltáz- zák. Hiába, káromkodni is csak pontosan szépen... FIGYELŐ RESPEKT A kettős állampolgárság kap­csán mindkét tábor főként saját jövőjével foglalkozik a cseh lap szerint. Ugyanakkor a kormány- koalíció és az ellenzék nyilváno­san a nemzeti érdekekkel érvel. A határon túli magyaroknak megadandó magyar állampol­gárság kérdése gyakorlatilag a kilencvenes évek elejétől van je­len a magyar radikálisok retori­kájában. A pincéből a magas po­litikába Orbán Viktor emelte be az 1998-as választási kampány során, de amikor kormányra ke­rült, gyorsan megfeledkezett ró­la. Az egyre populistább Orbán azonban az idén leporolta ked­venc jelszavát, s mintha mi sem történt volna, támogatni kezdte a népszavazást. Sok vitára kell számítani. Ennek első jele, hogy történetében első ízben közös nyilatkozat elfogadása nélkül zárult a Máért. Ezzel kapcsolat­ban idézi Duray Miklós szavait is, miszerint a tanácskozáson „a szar elvált a víztől”. Kántor Zol­tánra, a budapesti Teleki László Intézet kutatójára hivatkozva ki­fejti, nem világos, mennyire egyeztethető össze az etnikai alapú kettős állampolgárság a nemzetközi, illetve uniós joggal.- Egész jól érzem magam a Földön, valószínűleg kettős állampolgárságért folyamodom (Peter Gossányi rajza)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents