Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-19 / 267. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. NOVEMBER 19. Riport 19 Görcs Tamás, a tüdőlövést szenvedett fiatalember már csaknem három éve vár ügyének rendezésére és a kárpótlás megítélésére Álmomban gyakran újra átélem a tragédiát Látszatra olyan, mint korabeli társai. Csak akkor veszi észre az ember, hogy mégis más, amikor megszólal. Furcsán szedi a levegőt, és sípoló hangokat ad ki. Karácsony előestéjén lesz három éve annak, hogy katonatársa ráfogta a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. Heccből. PÉTERFI SZONYA A tragikus eseményt a hivatalos szervek a mai napig nem zárták le. Görcs Tamást a családja tartja el, dolgozni ugyanis nem nagyon bír. Holott megpróbálta, ám a kábelgyárban a tüdőlövéses, fáradékony fiatalemberre nem volt szükség. - Nem tudom, mit hoz a jövő, a kedélyállapotom sem a legjobb. Álmomban gyakran újra átélem a történteket - mondja, majd édesanyával felváltva felidézi az eseményeket. „Nem éreztem fájdalmat” Tamás a galgóci alakulathoz vonult be, az őrség tagjaként 2001.december 23-án szolgálatba állították. Mivel tudta, 27-én végleg otthagyja a „nemszeretem” katonaságot, vagyis leszerel, búcsúként fogta fel az éjszakaijárőrözést. -Az est folyamán tisztek tartottak ellenőrzést a kihelyezett alakulatnál, én kísértem őket a kapuig. Visszaindultam az őrhelyünk felé. Két társam közül az egyik cigarettázott, s a puskájával volt elfoglalva, amelynek hosszabb ideje rossz volt a závárja. Láttam, ahogy felhúzta, sorozatra tette, majd hirtelen nekem szegezve megkérdezte: „Félsz?” Mivel kilenc hónap alatt nem először fogtak rám fegyvert tréfából, válaszra sem méltattam. Egyszer csak meghúzta a ravaszt. Nem éreztem fájdalmat, csupán erős ütést, feltehetőleg a légnyomástól. A durranást síri csend követte, hármunk közül nem szólalt meg senki. Aztán éreztem, hogy a hátamon valami meleg csurog lefelé. Ledobtam a zubbonyt, feltűrtem a pulóvert, az inget, a mellkasomon egy kis lyukat fedeztem fel. Nem tudom, hogyan, miért, de a társam felé fordultam, arra kértem, fusson az irodába, hívjanak gyorsan mentőt, mert nincs sok időm. Én is elindultam a majd 100 méterre lévő kapuhoz, s mivel zárva volt, át akartam ugrani. Persze, visszazuhantam. Akkor ért utol az a srác, aki meglőtt. A hátára vett és az őrszobára cipelt - meséli Tamás lihegve.- Nem tesz jót neki a sok beszéd, de főleg az emlékezés. A lelki teher miatt nem jut elég levegőhöz - szól közbe az édesanya, és a fia mellén, hátán lévő sebhelyeket mutatja. Nem szabad elaludni... Amikor Tamást az őrszobán leültették, megrémült barátjának odasúgta: ne foglalkozzon azzal, hogy néz ki a háta. Azt látta, hogy Peter S. fegyverét, lőszerét elvették. Aztán az is eszébe jutott, ha nem lett volna hibás katonatársa fegyvere, 30 golyót eresztett volna belé... Sebe kötözése közben légszomjjal küszködött, de ösztönösen érezte, nem szabad elaludnia, nehogy kómába essen. A katonatársát, Susik Tomit kérlelte: ne hagyja elaludni.- Átvillant az agyamon, hogy a mentő a jeges úton nem lesz képes felkapaszkodni a dombra, s nem tudom, kimondtam, vagy csak gondoltam: a Tatra teherautóval vigyenek le a laktanyába. A barátom átkarolva vonszolt a járgányhoz, segített a beszállásnál is, majd sürgette a sofőrt, „húzzon gyorsan”, mert baj lesz. Amire megtettük a 3 kilométeres távot, a mentő is a laktanyához ért. Katonaorvos, szolgálatos tisztek és közkatonák tolongtak és fogadtak az udvaron, majd átszálltam a gyorsmentőbe. Amikor a nyugágyra fektettek, a tüdőmben felgyülemlett vér a hátamon lévő lyukon kiömlött, a kocsi padlója tocsogott a vértől. Akkor már óriási fájdalmaim voltak. Tomiba kapaszkodtam, szerettem volna, ha velem jön, de nem lehetett. Hallottam, amint sürgeti a mentősöket, ne vacakoljanak annyit, induljanak, menet közben is beköthetik az infúziókat. Amikor elindultunk, megkérdeztem az orvostól, májon lőttek-e? A nagyszombati kórházba érve felgyorsultak az események, jól jött az orvos nyugtatása, hiszen láttam, hogy a vérzés nem állt el. Csak miután arcomra helyezték az oxigénmaszkot éreztem, biztonságban vagyok, végre alhatok. A halál gondolata Tamás bevallja, a lövést követően átvillant agyán a halál gondolata, tíz perc alatt végig gondolta addigi életét. A mai napig nem tudja, miből merített erőt amikor elhatározta, nem adja fel... Amikor végre magához tért, édesanyja, apja és testvére arcát látta.- Mielőtt újból elaludtam volna, tudatosítottam, nem tudok megmozdulni. Nem éreztem, hogy ki van kötve a kezem, csövek lógnak ki belőlem, hogy műszerek őrzik létemet. Kellemetlenül fázott a fejem, később mondták, hogy jegelték. Félretájékoztatás Karácsony napjának reggelén egy ismeretlen autó állt meg Görcsék felsővámosi háza előtt.- Az ajtóban egyenruhás tisztek és fiam Tomi barátja állt, nem is tudom, ki és hogyan tudatta, hogy a fiamat baleset érte és a nagyszombati kórházban fekszik- veszi át a szót az édesanya. - Azonnal a részletekre kérdeztem rá, s annyit közöltek, hogy az őrségen Peter S. a havon elcsúszott, zuhanás közben kirepült fegyveréből a golyó, és a fiamat találat érte. Rémületem ellenére sem volt világos, hogy az esés közben elsülő fegyver miként érhette Tamás tüdejét. Ha a lába sérült volna meg, akkor ez a verzió akár hihető is lehetne - mondja nem kis keserűséggel az anya. Bevallja, abban a pillanatban nem foglalkoztatták a részletek, mielőbb látni szerette volna gyermekét. Dél körül engedték be az intenzív osztályra.- Tamás életvidám, minden iránt érdeklődő fiatalemberként vonult be, ám a hadseregben uralkodó viszonyok miatt megtört. Az, hogy a gyerekek nem kaptak elég ételt, ma semmiségnek tűnik. Hogyan adhatnak a fiatal fiúk kezébe fegyvert anélkül, hogy alapos pszichológiai vizsgálatnak vetnék őket alá? Nem állítom, hogy az a katona, aki meghúzta a ravaszt, meg akarta ölni a fiamat, hiszen barátok voltak, ám ez nem mentesíti a felelősségre vonás alól sem őt, sem a hadsereget. Lassan három éve húzódik az ügy, s kénytelenek vagyunk arra következtetni, a szőnyeg alá akarják söpörni, illetve sima balesetnek feltüntetni csak azért, hogy ne kelljen kártérítést fizetni. Félti a bőrét Görcs Tamás 2002. január 11- én elhagyhatta a kórházat, betegállományban hat hónapig tartották. Furcsállta, hogy bár a kezdettől fogva készen állt a kihallgatásra, vallomására senki sem volt kíváncsi. Az édesanyja volt az, aki nyugalomra intette, bízott abban, hogy a tisztek eleget tesznek az ígéreteknek, s kivizsgálják a történteket. Amikor azt tudakoljuk, milyen a kapcsolata azzal a társával, aki fegyvert fogott rá, Tamás csak legyint. - Amíg a kórházban voltam, néhányszor telefonon érdeklődött, de személyesen nem keresett fel. Gondolom azért, mert értesüléseink szerint eddig vagy ötször megváltoztatta a vallomását. Félti a bőrét. Az igaz, hogy a történtek után az édesanyja szeretett volna találkozni az anyukámmal, aki akkor, érthetően, nem volt olyan lelki állapotban, hogy elmenjen a találkozóra. Meg aztán, mit mondhatnának egymásnak? A történtek a mai napig megviselnek. Aggaszt a bizonytalan jövőm, hiszen néhány lépcsőfok megtétele után fulladozók, nem bírok lehajolni, emelni, s ha felizgatom magam, ami gyakran előfordul, nem kapok elég levegőt. Juttatás, segély nélkül Tamás, bár kímélnie kell magát, 2002. szeptemberétől 2004. januárjáig dolgozott. Főleg azért, mert nem akart élősködni. A kábelgyárban helyezkedett el, nem nagyon segített állapotán az sem, amikor egy idő után könnyebb munkát osztottak rá. Nem kellett felmondania, részlege megszűnt. A tüdőlövés miatt elindíthatná a leszázalékolási eljárást - vetjük fel a megoldás lehetőségét. Ám megtudjuk: addig, míg nem döntenek a védelmi minisztérium illetékesei, nem intézkedhet. Nem jár neki semmiféle szociális juttatás sem, mert az utóbbi négy évben három éven át nem dolgozott folyamatosan. Hogy saját hibáján kívül, ezt nem firtatja senki.- Talán furcsa, de csak idén márciusban jutottam el gyógykezelésre. A nagyszombati sebészprofesszor intézkedett, ha ő nem szorgalmazza, akkor a hadsereg önszántából nem ajánlja fel a katonai gyógyfürdőt. Persze, a napi 50 koronás illetéket elkérték, holott a sérülést nem én okoztam, táppénzt, kártérítést nem kaptam. Mivel épp közbejöttek a húsvéti ünnepek, amikor köztudottan a betegek kezelése is szünetel, öt nappal előbb mentem haza. Mondanom sem kell, hogy a 250 koronát nem adták vissza, pedig nekem is jól jött volna. Ködösített állásfoglalás A család Tamás érdekképviseletét ügyvédre bízta, aki egyfolytában újabb és újabb beadványokat nyújt be, ám egyelőre nem jutott előbbre. Nyáron ugyan értesíttet- ték, hogy a nagyszombati katonai rendőri szervek új szakértőt kértek fel Görcs Tamás egészségkárosodása mértékének megállapítására, ám azóta nem történt semmi. A védelmi minisztérium szóvivőjétől szerettünk volna tájékoztatást kapni arról, mi okból tart majd három évig az egyértelmű ügy lezárása. Némi időbe telt, míg eljutottunk az illetékeshez, aki nem tagadta: a nagy- szombati rendőrség személyzeti állománya nagyon rossz, távoznak és cserélődnek a vizsgálótisztek, de a felhalmozódott elintézetlen akták rendezése már folyamatban van. Görcs Tamás iratát májusban osztották rá, s a telefon- beszélgetés alatt váltig állította: hamarosan befejezi a vizsgálatot, a katonai bíróság ezután tűzi ki a tárgyalás időpontját, s dönt(het) a kártérítés nagyságáról. Felajánlotta, bármikor készségesen tájékoztat ez ügyben, ám kapcsolatteremtési kísérleteink kudarcba fulladtak. Amikor a kézirat nyomdába adását megelőzően a legfrissebb fejlemények miatt ismételten telefonon kerestük az illetékest, ismét csak az üzenetrögzítőjével beszélhettünk. Nincs jó hatással rá, ha visszaemlékezik a szörnyű tragédiára. Sebesülése miatt beszélni sem bír sokáig - mondja Tamás édesanyja. A kirepülő lövedék Tamás hátán ejtett nagyobb sebet (Somogyi Tibor felvételei)
