Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)

2004-11-16 / 265. szám, kedd

34 Szülőföldünk UJ SZÓ 2004. NOVEMBER 16. Egy mai tanító, egy rendszert váltó egykori gimnazista diák időbarangolása Good morning, ciprjonki! 1998-2000 1998 Szeptember 25-26.: Parla­menti választások Szlovákiá­ban. A Mečiar vezette HZDS szerzi a legtöbb szavazatot, ám október 30-án Mikuláš Dzurinda vezetésével az SDK, az SDĽ, az SOP és az MKP alakít kormányt. 1999 Január 13.: Lehetővé válik kétnyelvű bizonyítványok ki­állítása. Január 20.: Az MKP szerint Pavel Koncoš földművelés- ügyi miniszter megsérti a ko­alíciós szerződést, mert a Szlovák Földalap élére nem hajlandó kinevezni a magyar párt jelöltjét. Március 25.: A dunaszerda- helyi Fontána bárban bér­gyilkosok lemészárolják a helyi alvilág tíz állítólagos tagját. Május 29.: Az első szlovákiai közvetlen elnökválasztás győztese Rudolf Schuster volt kassai kerületi párttitkár, ké­sőbbi kassai főpolgármester, a Polgári Egyetértés Pártja alapítója. Július 10.: A parlament elfo­gadja a kisebbségi nyelvek hi­vatali használatáról szóló tör­vényt. 2000 Április 20.: A rendőrség kü­lönleges egységei behatónak Vladimír Mečiar trencséntep- lici Elektra-villájába, és a po­litikust Pozsonyba viszik ki­hallgatásra ifj. Michal Kováč elrablása ügyében. Június 26 - augusztus: Ru­dolf Schuster államfőt súlyos állapotban kórházba szállít­ják. Július 7.: A rendőrség körö­zést ad ki Ivan Lexa volt SIS- igazgató ellen. Augusztus 16.: Az MKP be­jelenti, csak akkor támogat­ja a közigazgatási reformot, ha Komárom székhellyel délnyugat-szlovákiai megye alakul. Annak idején mi is rohan­tunk a forradalomba. Ro­hantunk ki a suliból, této­va tanárt, tiltakozó igazga­tót odahagyva. A Garam menti kisváros gimnáziu­mának diákjai egy ember­ként álltak Prága, Brünn, Pozsony és más városok tüntetői mellé, kiabálva: „Egységben az erő!”, „Sza­badságot akarunk!” Csör­gettük a kulcscsomót. TÓTH GÁBOR Ki tudja, anno mi motiválta job­ban az utcára, térre sodró szabad­ságvágyunk kitörését. A néhány óra lógás lehetősége? Vagy a zselízi gimnazisták már valóban nem bírták elviselni a kommunis­ta rezsim megpróbáltatásait és igazságtalanságait? Ezt azóta sem tudom eldönteni. Mert az bi­zonyos, hogy a minden tekintet­ben álmos városka hangulata egy­általán nem hordta magában egy forradalom előszelét, de még szellócskéjét sem. S gya­nítom, ha azokban a na­pokban nem járt volna az újság, vagy műszaki hiba miatt nem sugárzott vol­na a rádió és a tévé, még jó ideig SZISZ-tagok let­tünk volna. A bársonyos forradalom lezaj­lott, de nem történt különös vál­tozás. Ha csak az nem, hogy el­kezdtünk angolul, németül tanul­ni. Én akkor másodikos voltam, s mi sem bizonyítja jobban a bi­zonytalanságot, hogy a nyugati nyelvek mellett még - biztos, ami biztos alapon - tovább tanultunk oroszul. Szegény angol-orosz szakos tanárnőnk kapkodhatta a fejét. Bizony volt néhányszor: „Good morning, ciprjonki!” A ta­nár elvtársból tanár úr lett, SZISZ-tagokból ISZ-tagok, és a biztos lógást jelentő november hetedike helyett tíz nappal ké­sőbbre tolódott a tanulásmentes nap. Az első szabad választások nélkülözhetetlen újdonságát, a több párt jelöltjeit tartalmazó szavazócédulákat ugyan segítet­tünk széthordani (némi fizettség fejében), de mi akkor már javá­ban „az új társadalom igényeihez alkalmazkodó” főiskolai, majd egyetemi tanulmányainkra ké­szültünk. Nyolcvankilencben az én kor­osztályom éppen másodikos, harmadikos volt a középiskolá­ban. Az idegen nyelvek oktatása gyerekcipőben járt, illetve fon­tosságuk hansúlyozása az állam részéről inkább alibista jellegű volt („a kizsákmányolok nyel­ve”). Az orosz nyelv az órarend­ből kihagyhatatlan volt („Örök időkre a Szovjetunióval!”), de tudjuk, a köz hogyan állt hozzá („ruszkik haza!”). így aztán mi, az élet helyes útjait ez időtájt ke­reső emberpalánták nem nagyon tudtuk, mi a fontos. S ez a to­vábbtanulással is így volt. A gim­náziumok szerepe a főiskolára, egyetemre való felkészítés volt, ám ha valakinek nem sikerült to­vábbtanulnia, az érettségi bizo­nyítvány adott némi lehetőséget a jó (el)helyezkedésre. Tehát a gimnazisták nagy része a köztu­datban elterjedt „az érettségivel már csak nem fogok éhenhalni?!” szlogennel a tudat­alattijában iparkodott - vagy ép­pen nem iparkodott - tanulni. Az érettségi vizsgák azonban már a kilencvenes évekre estek, s a bal­lagás bizony sokak számára már a kapitalizálódó piacgazdaság bizonytalanságába való fejesug­rást jelentette. Általános (felszí­nes?) tudással, gyatra idegen- nyelv-ismerettel, az állami tulaj­donú vállalatok megszűnését megsínylő munkanélküliek ára­datával együtt. Az érettségi bizo­nyítvány már kevés lett, szaktu­dás meg sosem volt. Persze, vol­tak kivételek, hiszen akadtak talpraesettebbek, vannak viszont jónéhányan, akiknek valahogy semmi sem jött össze. Sorsuk a végtelen álláskeresés, csalódás és reménykedés. Őket nevezem én a „rendszerváltás vesztesei­nek”. Tanító vagyok, pár éve már a velem egyívásúak csemetéit ta­nítom, és sajnos, gyakran talál­kozom a gyermekek részéről cél­talansággal, fásultsággal. Hogy aztán a szülőkkel való beszélge­tések kapcsán világossá válljon, a fiatalok közönye a szülőktől ered. Mert a gyerek se nem sü­ket, se nem vak, és főleg nem hü­lye; Azokról, akik nem valami­lyen felsőoktatási intézményben folytatták tanulmányaikat, már szót ejtettem. Végeredményben akár magamról is beszélhettem volna, hiszen én sem mentem rögtön főiskolára. Elcsábultam ugyanis. A világot jelentő desz­kák, a színpad térített le a „nor­mális” útról, s beálltam a komáromi színházba statisztá­nak. Bocsánat, stúdiósnak. így nevezték azokat a fiatal, kezdő színészeket, akik részesei voltak annak a jó kezdeményezésnek, amely a 90-es évek elején indult a Jókai Színházban. Érdekes és izgalmas időszak volt. Komárom akkortájt már ébredezett a negy­venéves álomból, s napról napra változott, alakult. Aki az utóbbi években el-eljá- rogat a Jókai Napokra, valószí­nűleg egyetért velem abban, hogy kezd valamiféle újszerű ar­culata kialakulni ennek az orszá­gos seregszemlének. A hurrá- mozgalom-hangulatnak már nyoma sincs. Azelőtt talán fonto­sabb volt, hogy a kirakatban le­gyünk, mert azért ez mégiscsak egy országos valami, ahol a dol­gozó nép is bebizonyíthatja, hogy tud színházat csinálni. Ma már kevesen engedhetik meg maguknak, hogy fél négykor le­tegyék a munkát, szabad szom­batokon meg vasárnapokon pró­báljanak. Zárszó kellene most már, s a fő­iskolásként, egyetemistaként megélt változásokról még szó sem esett. Pedig a felsőoktatási intézményrendszerünkben is tör­téntek ám faramuci dolgok. A leg­jellemzőbbről talán azok tudná­nak beszámolni, akik Nyitrán a Pedagógiai Fakultánson kezdték, majd a Pedagógiai Főiskolán foly­tatták, és a Konstantin Egyetemen fejezték be tanulmányaikat. A többiről talán majd legközelebb, amikor hasonló lehetőség kínál­kozik egy minden tekintetben ér­dekes időszak summázására. Az orosz nyelv kihagyha­tatlan volt. („Örök idők­re a Szovjetunióval!”) Erő, izom, (ízesített) tejet iszom 3 * s 4 ? í í ?ä n ií is w fs is ff n ;?$ ?? n m ?* sí k ?? n je sí Minőségi bor kedvező áron - a munkásosztálynak MÉRLEG „Nem változott jelentősen a magyarság helyzete” Kozsár Miklós ügyvezető igaz­gató, Nagyka- pos A rendszer- váltás idején mi, magyarok is nagyon eufóri­kus hangulatban voltunk, ám eb­ből viszonylag gyorsan „kigyó­gyítottak” bennünket. Hamar rá kellett döbbennünk, hogy az eu­fórikus hangulat okozta elvárá­sok és az úgynevezett nagypoli­tika játékszabályai merőben kü­lönböznek egymástól. Tizenöt éve még sokan úgy gondoltuk, hogy a forradalommal a felvidé­ki magyarság számára is új idő­számítás veszi majd kezdetét. Most azonban szomorúan kell megállapítanom, hogy bár pozi­tív változások is történtek - gon­dolok itt a Selye János Egyetem megalakulására - az itteni ma­gyarság helyzete nem változott meg jelentősen. Az egészben az a legtragikusabb, hogy nem tud­tunk élni a kínálkozó lehetősé­gekkel. Jelenleg komoly gondok vannak a polgárok önszervező­désével, pedig a magyarság szá­mára épp ez biztosíthatna kellő súlyt és jelentőséget. Egyenként hiába mutatunk rá a hiányossá­gokra, a kritika hatékonyabb volna, ha azt a különböző szer­vezetek, szövetségek és társulá­sok együtt fogalmaznák meg. Az önkormányzatiság sem úgy mű­ködik, ahogy az elvárható lenne. Tapasztalataim szerint a felvidé­ki magyar választók nagy része még most sincs tudatában an­nak, mekkora jelentősége van minden egyes szavazatnak, me­lyet négyévente lead, s ezáltal megválasztja a saját képviselőit. Nemcsak a parlamenti képvise­lőkre gondolok, sokkal inkább a helyi politikusokra. Az emberek elsősorban a lakhelyük arculatá­nak változásait látva tudják azt lemérni, miként dolgozik az ön- kormányzat. Könnyen eldönthe­tik, hogy azok, akiket választot­tak, jól végzik-e a munkájukat vagy sem. Ha épül-szépül a tele­pülés, ha új munkahelyek jön­nek létre, ha rend és tisztaság van mindenütt, a választók jog­gal lehetnek elégedettek. Az vi­szont már érthetetlen, hogy ha a polgárok tizenöt éven keresztül folyamatosan romló tendenciát látnak, miért választják meg újra és újra mindig ugyanazokat. Szerintem ez éke* bizonyítéka annak, hogy az emberek nincse­nek tisztában a demokrácia szó jelentésével. A forradalom óta eltelt idő­szak legtragikusabb jelenségé­nek azt tartom, hogy a felvidéki magyarság száma az elmúlt tíz évben 50 ezerrel csökkent, és a régiónkból a fiatal értelmiségiek nagyon nagy számban vándorol­tak el. Megállapítható, a mosta­ni bajok többségének a forrása abban keresendő, hogy a rend­szerváltás idején a társadalom­ban nem zajlottak le mélyreható változások, (leczo) „Azt reméltem, talán jobb lesz a gyerekeknek” Deutsch Rozália nyugdíjas, Galánta Azt reméltem az akkori válto­zásoktól, hogy talán jobb lesz a gyerekeknek, és hogy a vallást is jobban megtart­hatjuk. Én nem vagyok vallásos, de a hagyományokat megtartom. Amikor a gyermekeink megszü­lettek, zsidó vallás szerint voltak megkeresztelve, zsidó esküvőjük is volt, Izidor Katz rabbi adta őket össze, aki azután Pozsonyban volt főrabbi. Mivel a menyem tanítónő volt, mindezt titokban kellett tar­tani, úgyhogy az esküvőket is Dunaszerdahelyen tartottuk. A fi­amnak van egy fia és egy lánya, de a fiút nem hagyták zsidó vallás szerint megkeresztelni. A férjem emiatt nagyon szomorú lett, de a fiam megmagyarázta neki: apu, nem lehet körülmetéltetni, mert a bölcsödében meglátják, és baj lesz belőle. Úgyhogy a gyerek a nyolcvankilences fordulat után, 15 évesen saját maga hagyta ma­gát körülmetélni. Szóval a vallás- szabadság szempontjából nagyon pozitívnak tartom a változást. So­kan mondják, hogy azelőtt a nyugdíjasoknak könnyebb volt. Hogy őszinte legyek: három vagy négy éve a németektől kapunk nyugdíjat, azért, hogy átéltük a holokausztot. Minden negyedév­ben négyszáz eurót, és ez nagyon megkönnyíti az életünket. Tu­dom, vannak akiknek sokkal ne­hezebb. A másik dolog az utazás. Van egy testvérem, akit harminc­két évig nem láttam, mert kiván­dorolt Izraelbe, és oda nem en­gedtek utána. Először 1978-ben tudtam kiutazni, akkor is csak úgy, hogy Gustáv Husáknak írtam levelet: öregszem, 32 éve nem lát­tam a testvéremet, szeretném még legalább egyszer megláto­gatni. Akkor ő adott engedélyt, úgyhogy 1978-ban elmehettem Izraelbe. A nyolcvankilences for­radalom óta szinte minden évben kiutazunk látogatóba. A lányom ott van férjnél, ott élnek az uno­káim, hozzájuk is járok. A fiam Németországban, Münchenben él, a nyolcvanas évek közepén szökött ki. Őt nyolcvankilenc előtt is meg tudtuk látogatni, oda kien­gedtek, de csak úgy, hogy mindig kellett lennie valamilyen isme­rősnek, vagy le kellett valakit fi­zetni, hogy engedélyt kaphassunk a kiutazásra. De nemcsak jó dol­gokat hozott ez az új rendszer. Itt van például a bűnözés. Már két­szer betörtek hozzám, és akkor olyan sokkot kaptam, hogy bele­betegedtem. A múlt rendszerben előfordult, hogy a férjem után be­mentem a kórházba, a családi há­zunk ajtaját és kapuját elfelejtet­tem bezárni, mégsem ment be senki. Szóval akkor sokkal na­gyobb volt a biztonság. Most meg a fiam riasztóberendezést szerel­tetett be a házba, mert félt. Általá­ban véve mégis jónak tartom azt, amit a nyolcvankilences fordulat hozott, (gl)

Next

/
Thumbnails
Contents