Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-29 / 251. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 29. Gondolat 13 neve annak a háborúellenes polgári kezdeményezésnek, amely az amerikai katonák hazahozatalát tűzte ki céljául. Indítványozóik, elindítóik elsősorban azok a szülők, akiknek fiai már soha nem térnek haza, de legalábbis nem a saját lábukon (eddig több mint 1000 amerikai katona esett el Irakban, míg a sebesültek, hadirokkantak száma is 7000 fölött van), valamint a Military Families Speak Out és a Veterans For Peace szervezetek. Elsősorban német médiumok tapintottak elevenre, amikor utánajártak, valójában kik is a tobor- zó-hadigépezet elsőszámú célközönsége. Nem kellett sokáig nyomozniuk, könnyen rábukkantak arra a több mint 37 000 latinamerikai tizen- és huszonévesre, akiket katonai berkekben csak mint „Greencard-Soldiers” emlegetnek. (A Pentagon is tisztában van azzal, hogy a „leghatékonyabb” toborzótiszt a szegénység.) Ők azok, akik számára az amerikai „álompolgárságot” biztosító zöld kártya a legfőbb motiváció, különösen, ha magától az elnöktől kapnak ígéretet arra, hogy az iraki hadműveletben résztvevőknek leegyszerűsítik és meggyorsítják a kiállítási procedúrát. Ergo az amerikai hadsereg legénységének jelentős része még csak nem is amerikai állampolgár. A másik „természetes utánpótlást” biztosító társadalmi réteg a fekete lakosság, akik közül szintén rengeteg fiatal dönt az egyetlen járható út mellett, és szegődik el katonának, megadva magának az esélyt a társadalmi felemelkeUp Yours, Bush! ti* ‘ Vm Keeping My Rkjht To Choose* désre... már ha túléli. Évi 20 000 dolláros jövedelemről, egészség- biztosításról és továbbtanulásról a Harlemben - ahol a férfiak átlagéletkora 35 év, és minden második rács mögött van - sokan még álmodni sem mernek. De az esély, az egyetlen „tiszta” lehetőség adott. Az említett afro- és latin-amerikai emigráns népesség rétegeiből kikerült hivatásos katonák alkotják az ún. „poverty draft”-ot (amit leginkább „szegénységi kényszerből munkát vállalódnak fordíthatnánk). Rajtuk kívül jelentős számú tartalékos katona is tartózkodik Irakban, akiket „normális esetben” csak egy hétvégére lenne szabad behívni, illetve természeti katasztrófa esetén mozgósítani. A rendszabály ellenére sokuk hosszú hónapja nem volt otthon, és hazatérésüket illetően teljes bizonytalanságban vannak tartva. A hivatalos jelentések mindezekről nem tesznek említést, a CNN-en a helyzet változatlan... A szeptemberi Stem magazin egy terjedelmes riportban számol be a texasi „katonai fővároshoz”, Kelly Airforce Base-hez tartozó Brooke Army Medical Center „lakóiról”. A cinikus, fanyar hangvételű cikk szerzője, Jan Christoph Weichmann, nem titkolja ellenérzését sem az amerikai álpatriotizmussal, sem az elnökkel, de magukkal az áldozatokkal szemben sem. Egész oldalas fotók sorjáznak amputált lábakról, csontig égett arcokról, tányérnagyságú gyomorsérülésekről - de az együtt érző kommentárok sorra elmaradnak. Helyettük a riportalanyok elkeseredett (vagy éppen lakonikus) megjegyzéseit olvashatjuk: „Ki kellett pakolniuk a beleimet” - emlékezik vissza a húszéves Gabriel Garriga Puerto Ricó-i bevándorolt. „Megbánás? Ugyan, mindent ugyanúgy csinálnék megint. Szuper időszakomat éltem Irakban” - állítja a 24 éves Aaron Coates kamionsofőr, akit 8000 liternyi benzinszállítmányával együtt röpítettek a levegőbe. Testének hatvan százaléka megégett. „A hadsereg nem akarja kifizetni a tolókocsit” - panaszkodik egy anya. A cikkben olvashatunk elkeseredett tábori pszichiáterről,, sebeit büszkén mutogató, patriotizmusában megingathatatlan bevándoroltról, fehér emberről, aki fekete kar-transzplantátumot kapott (!), jó reklámfogásként a hadirokkantakkal együtt fényképez- kedő elnökről, derékba tört életekről, dédelgetett tervekről. Egy üvöltés ez a társadalom mélyéről, a testet öltött Borzalom, az élesben eljátszott „America’s Army”. „Azokat fogjuk bombázni, akiket mi akarunk” Ha ellenpropagánda, akkor Micah Ian Wright megkerülhetetlen. Neve 2003-ban robbant be a köztudatba, amikor megjelentette Remixed War Propaganda című képes könyvét. Vizuális korunk tőrőlmetszett képviselője ő, karikaturista, filmes, aki a „kutyaharapást szőrével” elvet választotta munkamódszerének: összegyűjtötte az addig megjelent toborzó, propagáló célzatú plakátot, felhívást, reklámot, és mintegy „re-interpretálta” azokat. Némelyiken csak a felhívó szöveget írta újra, de sokat átrajzolt vagy (felhasználva a fő motívumot) újragyúrt. A könyv - és természetesen a vele párhuzamosan megjelent weboldal ( www.cafepress.com/warposter , illetve www.micahwright.com ) - résztémakörökre tagolódik: Bush Fehér Háza, Homeland Security, Terrorellenes Háború, Szeptember 11-e után... stb. A főszerepet nála is Uncle Sam, az Egyesült Államok megszemélyesítője, valamint a névtelen kiskatona kapja, csakúgy, mint a híres-hírhedt propagandaplakátokon. „Kiemelt statiszta” továbbá John Ashcroft amerikai igazságügy-miniszter is. A Homeland Security Services hárombetűs rövidítése is érzékeny támadófelület, különösen az USA és Németország megromlott kapcsolatának tükrében. Wright kifinomult üzleti érzékéről árulkodik, hogy a háború-, elnök- és társadalomellenes képeit pólón és csészén (!) is terjeszti, lehatolva és lejuttatva ezzel a véleményét az utolsó konyhaasztalra is. Az aprópénzért hozzáférhető képes kis üzenet így eljut a gyökerekig - bízzunk benne, hogy fel is fog szívódni azokban. A társadalom igazságérzetét Moore filmje nem elégíti ki. Nem érez jóvátételt, csak azt, hogy valami megint meg lett bolygatva, amitől mindenki kényelmetlenül érzi magát, Moore pedig ismét el- kacsázhatott diadalmasan csillogó szemüvegével, azzal a jellegzetes, ravasz-buta mosollyal az arcán. Mert az amerikai háborúsdinak nincsenek sem egyértelmű hívei, sem ellenzői. Aki hazafinak érzi magát, abban már ott kell, hogy bujkáljon a bűntudat: mért kell a hazámat attól több ezer kilométerre megvédenem? Aki katona, és elhitették vele (a zöld kártyán túl), hogy a szabadságot megy kivívni, az azért zavarodott, mert nem érti, őt (a „Defender of Freedom”-ot) miért gyűlöli a „felszabadított” nemzet, és miért röpítik őt tömegestül a levegőbe...?! Aki pedig csak a CNN-t nézi, már az is elsüllyed szégyenében, amikor tízezredszer is levetítik neki a Szaddam szájában turkáló fogoly- ejtős párperces undoroidot. És miért kell a világ haragját kivívnunk, a fél világgal kakaskodni, ha még csak azt sem tudjuk pontosan, ki az igazi ellenség? A világ forrong, Amerika hadban áll, ha hadban áll, gyengül a gazdasága, ha gyengül a gazdasága, egyre több lesz a szegénylegény, és minél több lesz a szegénylegény, annál könnyebb dolguk lesz a toborzótiszteknek... A kör bezárult! Kultikus elbeszélés Balassi Bálint élettörténete is, aki mint költészetére büszke trubadúr megpróbálta tulajdon életét is műalkotássá, exemplummá formálni Politika vagy szerelem? Minek is tarthatjuk Balassit, a vitézi versek, avagy a szerelem költőjének? A középkori trubadúrok által meghonosított szerelmi költészet, amely a hölgy dicséretét, a szerelem felemelését tűzte ki célul, egyáltalán nem utasította el a társadalmi tematikát. BÁNKIÉVÁ Hiszen az udvari szerelem, a hölgy szépségének dicsérete, az „udvari, jó mód” társadalmi fel- emelkedést jelenthetett minden rendű-rangú férfinak. És itt ér minket a nagy meglepetés: a trubadúrok, a szerelem költőinek életrajzát, a híres vidákat olvasgatva úgy találjuk, a híres szerelmesek mind bukott férfiak. Természetesen nem tudjuk, hogy milyen volt a „szerelem költőinek” élete a valóságban, és feltesszük, maguk a vidákat lejegyző, Itáliában élő filológusok se tudtak nálunk többet a provanszál mesterek életéről, mégis különös, hogy a csodált szerelmesek és szerelmi költők életéhez többnyire a vereség, csalódás, bukás és nem a társadalmi felemelkedés képzete kötődik. Pedig udvari költőnek lenni társadalmi rang volt a 11-12. században is. De az a trubadúr, akihez a hagyomány a legelső népnyelvű szerelmi verseket köti Guilhem de Peitieus egy különösen balszerencsés politikusnak bizonyuló aquitániai herceg volt. Ismétlem, a valóságos trubadúrok valóságos életéről keveset tudunk. De ahogy a trubadúr-életrajzok (a középkori Európa első világi életrajzai, novellácskái) sem olvashatók karrier-történetekként, úgy a fiktív önéletrajzként olvasható szerelmi verseskötetek, Dante Vita nouvája és Petrarca Canzo- niere-je sem. Szerelem és karrier - mind a kettő, mint ahogy a szonett vagy a penicillin, európai találmány, nagy európai narratívák alapja; de ellentétben az amerikai álom-forgatókönyvekkel, a kettőt az európai gondolkodás egymást kizáró értéknek tartja. És nemcsak a szerelem szülőföldjén, az első trubadúrok hazájában, Provance- ban, ahol minden szerelem idejekorán véget ér, hiszen a tél (a bűn, a sivárság, a halál évszaka) véget vet a szerelmi reményeknek is. Lehullik a hó, kezdődik a tél, ilyenkor csak a sirventés-költők hangja hallatszik, akik a főurakat ostorozzák keménységükért és bűneikért. A tél a vezeklés és számonkérés évada. És a képzeletben élő társadalmiszerelmi utópiáké. A nagy európai regények szerelmesei, Trisztán, Julien, Fabrizio, Anselmus, Frédéric a szerelmet akkor választják, mikor rájönnek, hogy a társadalmi érvényesülés útjai bezárultak, vagy felismerik, hogy a világi kótyavetye, a hiúság vására nem ér a szemükben semmit. Emlékezzünk, Julien Soréi egyetlen pillanatban választja az igaz szerelmet, és ugyanazzal a mozdulattal a társadalom megbecsülését is félrelöki. Ugyanilyen kultikus elbeszélés Balassi Bálint élettörténete is, aki mint költészetére büszke trubadúr (bár ezt a szót aligha ismerte), megpróbálta tulajdon életét is műalkotássá, exemplummá formálni. A „szellemi örökös”, protestáns Rimay, a magyar irodalomtörténeti gondolkodás atyja lelkes epicedionjában a mesternek, az új kor emberének, a „felette elő haladó” költőnek, Balassinak a sztoikus vértanú szerepét szánja. Rimay szerint Balassit Minerva azért ragadja az égbe, mert a föld nem becsülte meg - de vajon mennyiben jogos Balassi életét, vagyis szerelmi életrajzának keretét bujdosásként, társadalmi átszállásként olvasni. Balassi Zólyomban egy főrangú, hatalmas család sarjaként látta meg a napvilágot, de úgy indul az Esztergomot megvívni akaró csapatokkal, hogy - mint a „hátán házát hordó csigának” - a Patakon maradt vitézi felszerelés az egyetlen vagyona. Az életút a hetyke, nagyreményű fiatal daliától a lovakkal kupeckedő, özvegyasszonyokat botrányos módon molesztáló, a társadalomban helyét nem találó lezüllött költőig vezet. A költőé, akit a „nagy hamisság és a háládadanság a föld szélére kergettek”, írja maga Balassi. Miközben a szerelem révén egyre magasabbra emelkedik, a „föld” szélére száműzettetik, és nemcsak Lengyelországba vagy Erdélybe, hanem a jól ismert világ, a társadalom perifériájára. Balassi maga is érezte ég-telen 1 *
