Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)

2004-10-27 / 249. szám, szerda

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 27. SZÍNHÁZ POZSONY HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: Össztánc 19 KASSA THÁLIA SZÍNHÁZ: Hamlet 15 KOMÁROM JÓKAI SZÍNHÁZ: Egy szerelem három éjszakája 17 MOZI POZSONY HVIEZDA: Elveszett jelentés (am.) 18, 20.30 MLADOST: Kanda- hár (fr,-iráni) 18 Jószomszédi iszony (am.) 20 TATRA: Intermissi­on (ír) 18,20 AUPARK-PALACE: Cápamese (am.) 14,15,15.30, 16, 17, 17.30, 18, 19.30 Collateral - A halál záloga (am.) 16.20, 17.20,18.50,20 Stepfordi feleségek (am.) 17.10,19.20 Anakonda 2.: A véres orchidea (am.) 15.40, 18.20, 20.30 Terminál (am.) 15.30.18.10.20.40 A Bourne-csapda (am.) 19,21.10 Post Coitum (cseh) 17.50, 20.10 Eljegyzés a kastélyban - Neveletlen hercegnő 2. (am.) 16.40 Intermission (ír) 19.10 A falu (am.) 14.20, 16.30 Az apokalipszis angyalai - Bíbor folyók 2. (ff.-ang.) 18.40,20.50 János evangéliuma (kan.) 19.40 Nem semmi! (cseh) 15.20,17.40 PÓLUS - METROPOLIS: Collateral - A halál záloga (am.) 14.55, 15.50, 16.30, 17.20, 18.20, 19.05, 19.40 Cápamese (amerikai) 15.05.16.10.16.50.17.15.18.18.40 Anakonda 2.: A véres orchi­dea (am.) 15,19.15 Eljegyzés a kastélyban - Neveletlen hercegnő 2. (am.) 14.45, 18.50 A Bourne-csapda (am.) 17.05, 21.15 Post Coitum (cseh) 19.30 A falu (am.) 14.10,21.05 Az apokalipszis an­gyalai - Bíbor folyók 2. (fr.-ang.) 17.30 Terminál (am.) 19.50 KASSA TATRA: A titkárnő (am.) 17,19 CAPITOL: Anakonda 2.: A véres orchidea (am.) 16; 18; 20 ÚSMEV: Cápamese (am.) 16,18 Colla­teral-A halál záloga (am.) 20IMPULZ: Titkok (am.) 16.15,19.15 DÉL-SZLOVÁKIA ÉRSEKÚJVÁR - MIER: Dirty Dancing 2 (am.) 17, 19.30 PÁR­KÁNY - DANUBIUS: Én, a robot (am.) 19 LÉVA - JUNIOR: A sötétség krónikája (am.) 16.30, 19 ROZSNYÓ - PANORÁMA: János evangéliuma (am.) 16.30,19 GYŐR PLAZA: Apja lánya (am.) 15.30,19.30 A Bourne-csapda (am.) 20 Collateral - A halál záloga (am.) 15.30, 17.45, 20 A falu (am.) 18, 20.15 Feketék fehéren (am.) 15.45, 20.15 Már me­gint bérgyilkos a szomszédom (am.) 16.15, 18.15, 20.15 Nők transzban (am.) 17.30, 20.30 A temetetlen halott - Nagy Imre naplója (magy.-szl.-lengy.) 15,17.30, 20 Gilberto Gil és Dietrich Fischer-Dieskau a kitüntetett Eldőlt a Polar-díj sorsa MTI-HÍR Stockholm. A Svéd Királyi Aka­démia Gilberto Gil brazil énekes­nek és zeneszerzőnek, valamint Dietrich Fischer-Dieskau német ba­ritonnak ítélte a 2005. évi Polar ze­nei díjat. A zenei Nobel-díjnak tartott Po- lar-díjat 1989-ben alapította Súg Anderson, a legendás ABBA együt­tes volt tagja és producere. A 62 éves Gilberto Gil „hatalmas tehetséggel és kíváncsisággal meg­áldott, egyedülálló zeneszerző”, és „a gazdag brazil zene szívének és lelkének népszerűsítése iránti tö­retlen és alkotó elkötelezettségéért kapja a díjat” - áll az akadémia in­doklásában. Gilberto Passos Gil Moreira Caetano Velosóval együtt a tropikalizmusként ismert zenei irányzat egyik alapítója volt. Ez az irányzat a 1960-as években a kül­földi hatásokat magába olvasztva Gilberto Gil Dietrich Fischer-Dieskau teljesen átalakította a brazil köny- nyűzenét. Gil sokáig hű maradt eh­hez az irányzathoz, a brazil zene valamennyi műfajában hatalmas kreativitásról tett tanúbizottságot. Dietrich Fischer-Dieskau „a klasszikus éneklés minden tekin­tetben egyedülálló alapos ismere­te” elismeréséül kapja a Polar-díjat. Fischer-Dieskau 1925-ben született Berlinben, 1948 őszén debütál a berlini operában Verdi Don Carlos című operájában. Negyvenöt éves pályafutás után vonult vissza, bú- csúfellépését 1992. december 31- én tartotta Münchenben. A hétfőn odaítélt, fejenként egy­millió svéd koronával (110 000 eu­ró) járó díjat várhatóan 2005. má­jus 23-án XVI. Károly Gusztáv svéd király adja át Stockholmban. A díj korábbi kitüntetettjei között volt B. B. King (2004), Keith Jarrett (2003), valamint Pierre Boulez, Msztyiszlav Rosztropovics, Quincy Jones, Dizzy Gillespie, Paul McCart­ney, Ray Charles és Bob Dylan. A gondos szervezők jóval több jegyet adtak el, mint ahány ülőhely volt a teremben A dzsessz négy mozgalmas napja „Azok a rohadt VIP-ek”! - fakadt ki kétórás állva tip- ródás után egy fiatalember a pozsonyi PKO gyér le­vegőjű nagytermében. A fontos embereknek fenn­tartott mintegy negyven szék ugyanis két órán át üres maradt, míg a nézők egy része a széksorok kö­zötti folyosón ágaskodott lábujjhegyen. Az üres szé­keket izmos biztonságiak őrizték, megközelítésük reménytelennek tűnt. JUHÁSZ KATALIN Mindez a jubileumi 30. Pozsonyi Dzsessznapok hangulatát rontotta kissé, mint ahogy az a tény is, hogy a terem szellőzése még mindig nem megoldott, az ablakokat nem lehet sarkig tárni, csak diszkréten „lebillenteni”. És mivel a gondos szervezők az ülőhelyek számánál jóval több jegyet adtak el, ez bizony zavaró tényezőnek tűnt, főleg „an­nak fényében”, hogy az erkélyre szintén csak fontos embereket en­gedtek fel a biztonságiak. Mivel azonban nekem már diákkorom­ban is ez volt a kedvenc tartózkodá­si helyem, pici női praktikát bevet­ve végül feljutottam a kiválasztot­tak közé. És azt láttam, hogy míg odalent szelni lehetett a párát, és szardíniaként tapadt egymáshoz a nagyérdemű, fent foghíjas VIP- nézőtér árválkodott, sőt tüchtig bo- xokban lehetett ejtőzni az ablak mellett. Hát hol itt a demokrácia, szegeztem a szervezőknek a kér­dést, mire ők a vállukat kezdték vo- nogatni, hogy a szabadjegyesek fe­le el se jött, és hogy sokan a bárban iszogatnak még, az est fénypontjá­ra várva. Aki tehát az Incognito, Jimmy Smith, illetve a Level 42 ze­nekaron kívül másokra is kíváncsi volt, és nem foglalt magának idő­ben ülőhelyet, annak tömören szól­va pechje volt idén. Bár az igazság­hoz tartozik, hogy a kávéházi asz­talokkal berendezett kisteremben óriás kivetítőn lehetett nézni, és korrekt hangminőségben lehetett kagylózni az átellenben zajló ese­ményeket, sőt közben rá is lehetett gyújtani, ami sokaknál fontos szempont. Az átszerelések alatt pe­dig hazai formációk szórakoztatták a közönséget. Közülük számomra a Funkadelic Brothers koncertje volt a legizgalmasabb. A techno és a dzsessz összeeresztésével kísérle­tező formációt az az Anton Popovic vezeti, aki egyik héten szmoking­ban vezényel egy szimfonikus ze­nekart, másik héten kamarazene- karral ad elő Bach-kantátákat, majd pedig veszi a trombitáját, és egy DJ-vel, valamint egy dzsessz- zongoristával támadja le groove-os ritmusokkal a mit sem sejtő nagy­érdeműt. Említsük meg azért a ha­zai magyar vonulatot képviselő De- ja Vu zenekart is, ők szombat este léptek fel, ha úgy tetszik, Jimmy Smith előtt, és kb. kétszáz iszogató embert szórakoztattak el korrekt módon. A harmincas jubileum alkalmá­ból idén négynaposra hízott a ren­dezvény, csütörtökön a hazai élvo­nal kapott porondot. Nálunk (is) az a módi, hogy mindenki mindenki­vel, állandó formációk ritkán ala­kulnak ki, Süvia Josifovska például olyan zenészeket verbuvált maga köré, mint Oskar Rózsa vagy Juraj Burian, a nagy öreg, Dodo Sosoka pedig fiatalokkal dúsította a hang­zást. Az első este szereplői közül Mark Whitfield később többen feltűntek más for­mációkban is, ami természetesen nem baj. De térjünk rá a nemzetkö­zi sztárokra, hiszen már péntek es­te az Incognito döngette a falakat. Kalap le a profizmus előtt, ám szá­momra kissé sterilnek, túlkompo- náltnak, meglepetés nélkülinek tűnt a hangzás. Olyan volt, mintha egy CD-t tettek volna be, ami egy­részt jó, másrészt odahaza is bete- hetem, és akkor nem kell koncertre mennem. Szombat este természetesen a Hammond-orgona forradalmárja, a 74 éves Jimmy Smith vonzotta a tömegeket, az előtte fellépő Iáin Ballamy ügyesen összerakott, imp­rovizációkkal tarkított dolgai ott és akkor csak mérsékelten hatottak, a svéd Victoria Tolstoy pedig sokak­nak egyszerűen „nem jött be”. A nagy Lev Nyikolajevics szőke üku­nokájának énektudásával nincs baj, csak éppen az a bizonyos szük­séges plusz hiányzik belőle, ami a zongoristájában, Jakob Karbon­ban megvan. Korrekt, technikás, de semmi több. Ez a trió, úgy tűnt, énekesnő nélkül is elboldogult vol­na a színpadon. Nos, ezek után következett Jim­my Smith, az orgonajáték megújí- tója, akinek köszönhetően a Ham­mond a templomokból a koncert­termekbe került. A mester azonban az 1957-es newporti dzsesszfeszti- vál óta igencsak megöregedett. Ha nem jön vele Pozsonyba Mark Whitfield gitáros, a produkció igencsak felejthető lett volna. Nos, Whitfield, ez a Hiram Bullock-mé- retű karizmával és sarmmal megál­dott fekete mágus, ahogy mondani szokták, „ellopta a show-t”: egy­szerűen legitározta a színpadról a megroggyant orgonasztárt. Nála is jobban meglepte azonban a fő szer­vező Peter Lipát Esbjörn Svensson bejelentése. (Őt a dzsesszistáknak felesleges bemutatni, a többieknek meg legyen elég annyi, hogy 1998- ban Svédország legjobb zene­szerzője, illetve zenésze volt. Egy­szerű Petrofot bűvöl, a húrok közé azonban különböző tárgyakat rejt, amelyek rezonálnak, berregnek, pityegnek és zizegnek). Svensson- nak a lehetetlen is sikerült: akuszti­kus power-dzsessz formációját im­már tizenegy éve egyben tartja, és ezalatt hét fontos albumot adtak ki. Nos, a szimpatikus svéd elárulta, hogy tizenhét évvel ezelőtt már járt a pozsonyi dzsessznapokon egy másik formáció észrevétlen tagja­ként. Lipa pedig kénytelen volt be­vallani, hogy nem emlékezett erre a fellépésre. Vasárnapra már a közönség is beletanult a helyfoglalási kunsz- tokba: fél hatkor nem akadt üres szék, mindenütt ruhadarabok és újságok hirdették, hogy foglalt az ülőhely, elbitorolni nem tanácsos. Az már más kérdés, hogy sok szék szinte végig foglalt maradt, „tulaj­donosaik” békésen iszogatták oda­kint a 37 koronás sört, míg zene­szerető társaik állni kényszerültek. Meg is jegyeztem a mellettem ülők­nek, hogy nálunk Kassán nem res­pektálnának ennyire egy székre do­bott szvettert. Az utolsó este volt számomra a legérdekesebb. Stano Palúch he­gedűn játszik, szinte a semmiből bukkant fel három éve, azóta a szakma se köpni, se nyelni. Csak fü­lelnek és fejcsóválnak. Itt ugyanis keveredik dzsessz, kortárs klasszi­kus, valamint a régió népzenéje, plusz a balkáni népzene. Ha nem a dzsesszhangzás lenne uralkodó, azt mondhatnánk, üyen az igazi world music. Palúch összeszedett egy besztercei dob-bőgő duót, vala­mint egy moldáv cimbalmost. Ez utóbbi nevét jegyezzék meg: Mar- cél Comendant. Megmutatja a vi­lágnak, hogy a cimbalom tulajdon­képpen a legjobban kihasználható, leggazdagabb dzsesszhangszer. Az Arnotto nevű francia harmo­nika-duóról annyit kell tudni, hogy bátran keverik a stílusokat, kihasz­nálva a hangszer adottságait. Hol kortárs zene, hol alternatív elhajlá­sok, hol pedig fékevesztett improvi­záció volt hallható, ráadásképpen pedig lenyomták a Police Walking on the Moon-ját, felejthetedenül. Peter Lipa néhány éve a párizsi rep­térről a városközpontba közlekedő vonaton hallott egy ügyes harmo- nikást, meg is jegyezte magában, hogy lám, Párizs az Párizs. Otto Lechner erre megjegyezte: köny- nyen lehet, hogy ő muzsikált ott és akkor a vonaton, a monoton zaka­tolás ugyanis remek inspirációs for­rás egy dzsesszistának. Elérkeztünk a Level 42 zenekar­hoz, akik persze inkább rockerek, inkább a fősodorhoz állnak, illetve álltak közel fénykorukban, a nyolc­vanas években. Akkor valóban frissnek, rendhagyónak és bátor­nak tűnt a stílus, amit kitaláltak, ma viszont ugyanezek a számok kissé kopottasán hatnak. A dalla­mok - isten bocsássa meg nekem - a Duran Durant idézték, ha az em­ber gondolatban lecsavarta a basz- szust és a szaxofont, egyszerű pop­melódiákat kapott. Persze a több­ség nem csavart le semmit, csak él­vezte a kifogástalan hangminősé­get és a még kifogástalanabb show- t. A világsztárokban oly szerény po­zsonyi könnyűzenei kínálat ismét bővült, ráadásul ezúttal abszolút vállalható módon. Mark King bru­tális basszusát élőben hallani ko­moly élmény, a funkyból, rádió­popból, emészthető fúvós-beté­tekből és rockból összegyúrt elegy élőben teljesen korrekt, nívós do­log, bár kevés köze volt a dzsessz- hez, hacsak azt nem vesszük figye­lembe, hogy Sean Freeman szaxo­fonos ezen az estén a szokásosnál jóval nagyobb teret kapott. Summa summarum, szépen ün­nepelte a kerek jubileumot a pozso­nyi dzsesszmaraton. És bár az Aré­na Színházban éjjelente zajló jam- sessionökre nem jutottam el, hallo­másból tudom, hogy azok is rend­ben lementek, a hangulat a kellő hőfokon fortyogott, és érdek­lődőkben sem volt hiány. Csak az a kár, hogy a rendezvény egyre in­kább protokoll-jelleget ölt, híres emberek pofavizitjévé kezd átala­kulni, az egyszerű dzsesszrajongó pedig egyre inkább megtűrt ven­dégnek kezdi érezni magát. (Pavol Majerfelvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents