Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)

2004-10-23 / 246. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 23. _____________________________________________________________________________________________________________Szombati vendég Katona Klári az utóbbi időben nem is a saját énekesnői karrierjére, sokkal inkább másokra figyel, és a rászorulók megsegítésére ösztönzi a lakosságot 9 Akiben béke van, azt a bántó szándék sem éri el Egész lényéből utánozha­tatlan finomság és harmó­nia árad, nyilván ezért sem csodálkozik azon senki, hogy nem állt be a sikert mindenáron kergetők so­rába. Katona Klárit nem látni hakniszínpadokon és igénytelen szórakoztató műsorokban, lemezt sem a piac, hanem a saját belső törvényei alapján készít. VRABEC MÁRIA Az utóbbi időben nem is a saját énekesnői karrierjére, sokkal in­kább másokra figyel. Az Adomány­vonal arcaként a rászorulók megse­gítésére ösztönzi a lakosságot és kisgyermekeknek készít az éneklés szeretetére, élvezetére oktató le­mezt. Hisz abban, hogy a másokkal szemben tanúsított figyelmet, törő­dést az ember hatványozottan kap­ja vissza, és mivel eszerint él, körü­lötte is valahogy csendesebb, meg­értőbb, jobb a vüág. Hogyan találtak meg az Ado­mányvonal kezdeményezői? Ez európai viszonylatban egy teljesen egyedülálló kezdeménye­zés. A Matáv hívta életre, pont tíz évvel azután, hogy megjelent a Ne­ked című lemezem, amelynek megvásárlásával a vevők száz fo­rintot adományoztak a Nemzetkö­zi Gyermekmentő Szolgálatnak. Akkor ez az én ötletem volt, mert biztos akartam lenni abban, hogy a pénz oda kerül, ahová szánom. A dolog érdekessége, hogy a Matáv egy az egyben ezt az elgondolást valósította meg anélkül, hogy tud­tak volna róla, és amikor felhívtak, még fogalmuk sem volt arról, hogy én ezt már végigcsináltam a ki­adómmal. Mindig hittem abban, hogy nincsenek véletlenek és ez az eset csak azt igazolja, hogy bizo­nyos feladatok egyszerűen megta­lálják az embert. Most én vagyok az, aki megszólítja a nyilvánossá­got, hogy az emberi hívószám tár­csázásával épp milyen célra ada­kozhatnak. A kedvezményezett, akit pályázati úton választ ki egy kuratórium, két hónapon át élvez­heti a szám előnyeit és a gyűjtés befejezésekor azt is elmondjuk, milyen összeg gyűlt össze, úgy­hogy fel sem merülhet semmiféle kétely, amely valakit meggátolhat­na az adakozásban. Azok a célok, amelyek mellett kiállunk, minden esetben megérdemlik a figyelmet, mert komoly társadalmi hiányok­ból adódó nehézségeken igyek­szünk segíteni és a maga kicsi mor­zsájával mindenki részese lehet ennek az összefogásnak. A művészek közül sokan ada­koznak, de csak kévésüknél válik a rászorulók segítése életfilozó­fiává, cselekvési programmá. Történt valami az életedben, ta­núja voltál olyan nélkülözésnek, szenvedésnek, ami kiváltotta be­lőled ezt a reakciót, vagy ennyi empátiakészséggel egyszerűen születni kell? Ahhoz, hogy valaki megmozdul­jon bizonyos ügyért, nagyon sok esetben előbb vele kell valamilyen tragédiának történnie. Velem ez nem volt így, egyszerűen csak lá­tok, és számomra nagyon fontos, hogy a dolgokat úgy lássam, ahogy vannak, ne pedig úgy, ahogy má­sok szeretnék láttami velünk, vagy az előítéleteink alapján feltételez­nénk. Ha az ember igaziból, őszin­te érdeklődéssel néz körül a vüág- ban, akkor nem kell semmilyen személyes vonatkozás ahhoz, hogy rájöjjön, rengeteg olyan terület és helyzet van, ahol segítem lehet. Már csak azért is, mert mi magunk szintén nagyon sokszor szorulunk segítségre, és talán észre sem vesz- szük, de nem tudjuk egymást nél­külözni. Akkor másként teszem fel a kérdést. Miért pont tíz éve, a Ne­ked című lemez megjelenésekor ért meg benned az elhatározás, hogy valamit tenni kell? Az a rendszerváltás utáni idő­szakban volt, amikor többen attól tartottak, hogy a nagy nemzetközi kiadók megérkezése a magyar le­mezgyártás végét jelenti. Akkor én azt gondoltam, hogy nemcsak hogy talpon marad és versenyké­pes lesz a nemzeti hanglemezgyár­tás, hanem a természetes feladatán tűi még többet is vállalhat, például a rászorulókat segítheti. A kiadóm támogatott ebben, és nekem lett igazam, mert a magyar hangle­mezgyártás és az adományozás öt­lete is életképesnek bizonyult. Azt mondod, sokszor ott ront­juk el a dolgokat, hogy csak néz­zük azt, ami történik körülöt­tünk, de nem látjuk a lényeget. Szerinted tudatosan kialakítható ez a képesség? Azt hiszem, hogy gyerekkorunk­ban sokkal többen birtokoljuk, mint gondolnánk, csak a nagy evi­lági zűrzavarban valahogy elfelejt­jük. A tanítások is folyamatosan ar­ra kondicionálnak, hogy bizonyos dolgokra nem vagyunk képesek, pedig nagyon sok adottsággal ren­delkezünk, és még a szunnyadó ké­pességeket is ébresztgetnünk kelle­ne ahelyett, hogy teljesen elnyom­juk. Én akkor éreztem először, hogy az ember kezébe veheti a sa­ját sorsát, amikor tizenhét éve elő­ször találkoztam a jógával. Addig is gyanakodtam, hogy nincs minden úgy, ahogy mondják, nem lehet, hogy az élet fájdalmak, erőfeszíté­sek és küzdelmek hosszú sora, amelyben a boldogság csak vélet­len, röpke vendég, de ezután még kevésbé voltam hajlandó ezt elfo­gadni. Persze, a harmónia nem csak elhatározás kérdése, a felis­merésnek, hogy minden rajtunk múlik, el kell vezetnie a cselekvé­sig. Megérteni a lényeget, de utána nem tenni semmit, legfeljebb má­sokról megállapítani, mit miért nem csinálnak jól, az nem elég. A világ megváltoztatását mindenki­nek magával kell elkezdeni. És aki maga jó irányban válto­zik, az a puszta kisugárzásával képes megváltoztatni a környe­zetét is? Vagy pedig a saját lelké­ben megteremtetett harmóniá­nak köszönhetően egyszerűen nem engedi közel magához az ártó szándékokat? Az én életemben akkor lett na­gyon más minden, amikor megér­tettem, hogy nem másokat kell megváltoztatnom, hanem önma­gamat. A mások átalakítása eleve hibás, sikertelenségre ítélt törek­vés, és sokan ennek lehetetlensége miatt adnak fel sok mindent. Per­sze hogy nem változtathatunk meg valakit, amikor azt sem tudjuk, mi az igazi lénye, sokszor még saját magunkat, a bennünket mozgató erőket, örömöket és félelmeket sem ismerjük eléggé. Pedig a kulcs bennünk rejlik, ha ezt megtaláljuk, akkor sokkal könnyebben megért­jük mások indítékait, és ha ide el­jutottunk, akkor egy idő után az a nek tréningeknek. Hiszel abban, hogy egy ilyen kéthetes kurzu­son az ember teljesen megváltoz­tathatja az önmagához és a vi­lághoz való viszonyát? Azt tanultam, hogy az ember az utolsó lélegzetvételéig változhat, és még akkor is ráébredhet a legna­gyobb igazságra. Ezek között is vannak üzleti szándékkal létreho­zott, megkérdőjelezhető vállalko­zások, de hát zenélni sem zenél mindenki ugyanolyan tiszta szán­dékkal. Vannak, akik a nagy tanító- mesterek közé keveredve nem úgy élnek a tudással, ahogy kellene, de ettől még a valódi valódi marad. Egyébként pedig azt gondolom, hogy senki nem árthat nekünk job­ban, mint ahogy magunknak ártani tudunk. Érhetnek rágalmak, plety­kák, cselszövések, de aki kívül tud maradni az aljasságok szövevé­nyén, azt nem érik el. Csak onnan­tól kezdve számít minden, hogy én is a részesévé válók, mert foglalko­zom vele, cáfolok, visszavágok, magyarázkodom. Ha azt mondom és úgy is viselkedem, hogy az egészhez semmi közöm, akkor az, aki valóban meg akar ismerni, úgy­is megismer, és kiderül számára, mi az igazság. A többi pedig nem érdekes. „Az én életemben akkor lett nagyon más minden, amikor megér­tettem, hogy nem másokat kell megváltoztatnom, hanem önma­gamat” (Képarchívum) bizonyos ártó szándék már nem jön, mert nincs miért jönnie. Miért harap meg ugyanaz a kutya egy bi­zonyos embert és mást nem? Mert érzi, kitől kell tartania és ez a ké­pesség az emberben is megvan. Csak újra fel kell fedeznünk és a jó­ra kell használnunk, hogy még az­előtt fegyverezzük le a rossz szán­dékot, mielőtt az megvalósulhat­na. Aki jóban van önmagával, az másokkal is jóban van és eleve el­hárítja az indulatokat, csökkenti a környezetében a feszültségeket. Én hiszek ebben és abban is hiszek, hogy indirekt módon másokért is tehetünk valamit azzal, ha magun­kon dolgozunk. Aki önmagát érti, az a másikat is könnyebben érti, és nem rögtön önmagát látja a másik furcsa cselekedeteinek középpont­jában. Nem kérdi, miért épp ne­kem mondja, velem teszi ezt, mert tudja, hogy minden távolmaradá­sának, bántó szavának mélyebb okai, bonyolultabb összefüggései is lehetnek. Na igen, csakhogy az ember a személyes kapcsolataiban ritkán képes ilyen kívülálló analitikus­ként viselkedni. Ez is tanulható. Nem kell min­den esetben, amikor bántva érez­zük magunkat arra gondolni, hogy most engem kerül el, engem hagy ki, rólam mond rosszat, mert ez nem biztos. Sokszor csak rosszul fogalmaz, elhamarkodottan reagál valaki, de mi ahelyett, hogy próbál­nánk megérteni, ugyanúgy túlrea­gáljuk a dolgot és ilyenkor szoktak elmérgesedni a viszonyok. Pedig sokszor elég lenne úgy leülni be­szélgetni a problémáról, hogy nem feltételezzük a másikról eleve a leg­rosszabbat. De az is lehet, hogy in­kább magunkkal kell megbeszél­nünk a dolgot, mert mi adtunk okot arra, hogy bántsanak. Azt fi­gyeltem meg, hogy nagyon kevés dolgot fejezünk ki úgy, ahogy gon­doljuk és a legtöbb konfliktust ez okozza. Úgy élünk, mint egy szap­panoperában, ahol senki nem azt mondja, amit gondol és nem árulja el, amit tud, ebből pedig félreérté­sek végtelen láncolta keletkezik. Csakhogy az életben nem mindig adatik meg a boldog végkifejlet, ezért akkor teszünk a legjobban, ha feleslegesen nem bonyolítjuk a cse­lekményt, még ártatlannak látszó hazugságokkal sem. Lehet egyik napról a másikra újrakezdeni, elhatározni, hogy ezentúl mindent másként csiná­lunk? Egy kollégám mondta nekem, hogy szeretne egyszer olyan lenni, amilyennek én látom - azt hiszem, ez az alap, mert innen kezdve való­ban igyekszik is olyanná válni. Magunkban min­dent meg tudunk változ­tatni, bármennyire elhittük is, hogy gyarlók és esendők vagyunk. Ez még nem je­lenti azt, hogy nem esünk vissza újból és újból ugyanabba a hibába, de hát épp az a csodálatos az egészben, hogy mindig újra le­het kezdeni. Ez egy folyamat ren­geteg kerülővel és buktatóval, és minden helyzetből csak ugyanazon az úton lehet kikerülni, amelyen belekerültünk. Ezt újra végigjárni azt jelenti, hogy a rossz dolgokat is újra át kell élnünk, de ilyenkor is a jó felé haladunk. Ennek az életfilozófiának a lé­nyege az, hogy mindenkiben csak a jót látod, vagy meglátod a rosszat is, de azt igyekszel jóra változtatni? Alapjában véve mindenki jó, de mi összekeverjük az embert a kife­jezési módjaival. Ezek olyanok, mint a használati eszközök és lehet bizonyos helyzetekben nagyon rossz eszközöket választani, de azok nem minősítik végérvényesen a használójukat és nem azonosít­hatók vele. A használati eszközét bárki bármikor lecserélheti, ha esélyt adunk neki a megértésünk­kel és a bizalmunkkal. Most nagy a divatja a különbö­ző személyiségfejlesztő könyvek­A másik oldala ennek az, hogy épp azért menekülünk különféle tanokhoz és tréningekhez, mert a nagy rohanásban elvesztettük a lényeget. Ahelyett, hogy ma­gunkat tanulnánk meg érteni, másoktól várunk gyors recepte­ket és válaszokat. Akkor követtük el szerintem a hibát, amikor az életünkből min­den lényegeset átadtunk valami­lyen „szolgáltatónak“ - a testünket rábíztuk az orvosokra, a lelkünket a papra vagy a pszichológusra, a pici gyerekünket az óvodára, a fő­zést az étteremre. Közben mi a pénzt és a sikert kergettük, mert mindenki azt mondta, hogy most ez a legfontosabb, aki lemarad, az kimarad, és észre sem vettük, hogy lassan kiüresedett az éle­tünk. A környezetemből, azok kö­zül az emberek közül, akik egyfaj­Sokszor saját magunkat, a bennünket mozgató erőket sem ismeijük. ta igazságot megtaláltak a saját életükben, senki nem tudta a vá­laszt arra a kérdésre, miért mond­tunk le önként ennyi örömről és tudásról. Ezekben az útvesztők­ben mára mindannyian eltéved­tünk már, mert külső segítségre számítottunk ott is, ahol az ember csak maga ismerheti a helyes vá­laszt. Itt keverednek az életünkbe azok a kóklerek, akik mindenre biztos és gyors megoldást kínál­nak. Persze, innen is van visszaút, de ezt is mindenkinek magának kell megtalálni és végigjárni - nincs tömeges felismerés, mint ahogy tömeges megváltás sincs. Első hallásra úgy tűnhet, hogy ez borzasztó, pedig valójában ez a legjobb hír: amit mi rontottunk el, azt ki is javíthatjuk. Idén jelent meg az a lemezed, amelyet óvodásokkal készítettél és nekik is szántál. Úgy gondo­lod, hogy énekelni is rosszul ta­nítjuk a gyerekeket? Azt szoktuk mondani, hogy a kisgyerekek bizonyos dolgokat nem képesek megtanulni, pedig csak mi nem vagyunk képesek el­hinni, hogy meg tudják tanulni, vagy nem tudjuk megtanítani ne­kik. Ezen a lemezen, tizenhat ma­gyar népdal és dalos játék van, vo­nósnégyesre feldolgozva, ami azért fontos, mert itt találkoznak olyan műfajok, amelyek egyéb­ként ritkán. Mi szeretjük megvon­ni a határokat az egyes zenei mű­fajok között, pedig a népzene, ko­molyzene és popzene nem egy­mástól független valami, hanem egy és ugyanazon ZENE különbö­ző kifejezési formái. Az volt a szán­dékom, hogy a kis hallgatók játsz­va tanulhassák meg, mi az a beve­zetés, közjáték, ismétlés - vagyis az egyes zenei formák, és minden­ki a saját hangfekvésének megfele­lően énekelhesse a dalocskákat. A felvétel sem kórustagokkal ké­szült, akiket már évek óta arra ké­peznek, hogy leírt hangjegyeket tökéletesen énekeljenek ki - ezek a gyerekek igazi óvodások, akik még úgy énekelnek, mint bármelyik gyerek, aki megveszi a lemezt. Minden dal után annak hangsze­res változata következik, erre lehet otthon énekelni és van még egy kí­séret, amelynél nyíl mutatja, hogy egy hanggal magasabban vagy mélyebben. Az éneklés legna­gyobb akadályának ugyanis azt tartom, hogy mindenki azon a hangon énekel, amelyen az óvó néni vagy az édesanyja szokott, pe­dig nem biztos, hogy neki is ez felel meg. Mindenkinek ott és úgy kell énekelni, ahol neki kényelmes, és ha erre rájövünk, akkor az is kide­rül, hogy ettől az élménytől senkit sem kell megfosztani azért, mert a megadott hangfekvés nem „ül“ ne­ki. Ugyanilyen fontos az is, hogy a gyerekek értsék a dalokban sze­replő népies, ma már alig használt kifejezéseket, mert jó előadás csak abból születhet, ha átélik, amiről énekelnek. Bármibe kezdesz, mindenből azt az indíttatást lehet érezni, hogy adni akarsz. Te honnan me­rítesz erőt? Legtöbbször abból, ami vissza­tükröződik a cselekedeteim nyo­mán. Van úgy, hogy nem jön visz- sza semmi, de ilyenkor egészen máshonnan, váratlanul kapok egy pozitív impulzust. Tizennyolc éves korom óta énekelek, és én annyi emberrel találkoztam útközben, annyi embertől kaptam segítséget, olyanoktól is, akiknek fogalmuk sem volt, hogy segítettek nekem, hogy ezt valahogy vissza kellett ad­nom. Volt, hogy egy sofőr könnyí­tett az életemen azzal, hogy meg­várt, vagy egy technikus, aki ked­ves volt hozzám - én is csak ennyit teszek másokért, és ennyit igazán mindenki megtehet. Katona Klári, az énekesnő, most pihen? Köszönöm szépen, jól van. A versenyző szakaszból én rég ki­szálltam, akkor készítek lemezt, amikor úgy érzem, hogy itt az ideje és úgy, ahogy én szeretném. Nem hiszem, hogy azok közül, akik sze­retnek, bárki boldog lenne, ha en­gem a mai zenés tévéműsorokban látna, nagyon sokan megkérdője­leznék, amit eddig csináltam, és ez komoly kötelezettség az ember számára. De van felkérésem új le­mezre és előtte még szeretnék va­lami mást is megcsinálni. A Petőfi rádióban volt nemrég rólam egy sorozat és ott a szerkesztőnek megmutattam az írásaimat. Ezek­ből néhányat be is mutattunk, s mert nagyon fontosak nekem, sze­retném egy hangos könyvben ösz- szegyűjteni őket. Talán másoknak is nagyon fontosak lehetnek.

Next

/
Thumbnails
Contents