Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-20 / 243. szám, szerda
2004. október 20., szerda 1. évfolyam 31. szám MOZIMUSTRA Hollywoodba a Csillagok háborújával robbant be George Lucas életműdíja A francia vígjáték rekordnezettseget ért el: a bemutatás utáni hét hét alatt 3,5 millióan nézték meg hazájában Pódium nosztalgikus slágerekkel MTI-HIR A sztársággal szerető, habfiirdő és pezsgő is jár (Fotó: Intersonic) Azzal reklámozzák Yann Moix francia rendező Pódium című zenés vígjátékát, hogy hazájában óriási siker volt. Rekordnézettséget ért el: a bemutatása utáni hét hét alatt három és fél millióan nézték meg Franciaországban. Egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy ez a film elbűvölte a francia nézőket, és könnyeket fakasztott. TALLÓSI BÉLA Ha francia lennék, biztos, hogy a Pódiumot már rég begyűjtöttem volna DVD-n vagy videokazettán, s a film egyes részeit jó párszor megnéztem volna már. De nem franciaként ezt nem teszem meg. Nálunk vagy Magyarországon ugyanis aligha lesz közönségsiker ez a francia produkció. Na, nem azért, mert hosszú perceken át a prológus szinte nézheteden, hanem mert itt nincs olyan közönségréteg, amelyet központi figurájával a film meg tudna fogni. Yann Moix mozijának mozgatója ugyanis az 1978-ban elhunyt - mifelénk kevésbé ismert - legendás francia énekes, Claude Francois. Akit életében sok millióan bálványoztak, halála után pedig sok millióan gyászoltak. A főszereplő, Bemard Frederic egy középkorú hétköznapi bankár, rendezett családi háttérrel. Ő is Claude Fran- cois-rajongó volt, de olyannyira, hogy évek múltán sem tud tőle szabadulni. Vagyonokat költ az énekes hátrahagyott tárgyainak megvásárlására, otthonában külön Claude Francois-szobát rendezett be, amely a lakás legértékesebb és legnagyobb becsben tartott része. A férfi mindent tud az elhunyt énekesről: kedvenc ételeit, kedvenc állatainak a nevét. Annyira azonosul a figurával, hogy egy idő után Claude Francois-imitátorrá válik. És el is hiszi magáról, hogy meg tudja teremteni maga körül ugyanazt a mítoszt, amelyet az elhunyt énekes teremtett. Ezen a ponton békéltem ki a filmmel, mert kb. a feléig igencsak nehéz volt megállni, hogy ne hagyjam el dúlva-fúlva a vetítőteremet, káromkodva, hogy ezek a franciák milyen ostobaságokra nem adnak pénzt. Mi meg megvesszük! Ám aztán eljött az a pont, amikor megbékéltem a Pódiummal. Amikor Bemard Frederic egyszer csak arról is megfeledkezik, hogy ő Bemard Frederic, és már csak Claude Francois-ként él, elhagyva érte a családját is, kiderül, miről szól a Pódium. Amiről a kereskedelmi tévékkel kötött házasságaink: a függőségről és a kiemelkedés média által megteremetett könnyű lehetőségéről. Ez a fura stílusú, inkább valamiféle komédiaparódia azt mutatja meg, hogy az élő tévéfelvétel - egy énekes-imitá- torokat felvonultató könnyűzenei verseny - során miként manipulálja a műsorvezető a közönséget és a szereplőket. A Pódium, arról igyekszik képet mutatni, hogy az egész műsorszerkesztésben a néző becsapására megy ki a játék. Hogy manapság a hamis sztárkultusz tudatos építésével olyan „festett” világ megteremtése a cél, amelyért az ember szívesen lép ki a mindennapok kemény realitásából, és megragad minden lehetőséget, hogy a csillogásban és a csillogásból éljen. Ettől persze még nem lesz hu, de jó a film, és nem is ettől az üzenettől válik nézhetővé egy idő után. Hanem attól a romantikus, nosztalgikus limonádétól, amelyet azokból a könnyfakasztó dalokból mixereitek, amelyek közül magyarul is sokat dúdoltunk annak idején. Hogy képben legyünk, csak egyet említek közülük: Sír a telefon. Na, aztán azok a képsorok, amelyeken a sármos francia énekes egy fekete-fehér archív felvétel bevágásával felbukkan Yann Moix filmjében, és saját zongorakísérettel elénekel egy síró dalt, a franciáknál bizonyára felér egy érzelmi vulkánkitöréssel. A Pódiumnak Franciaországban olyan hatása lehetett, mintha Magyarországon, mondjuk, Szécsi Pálról forgatnának filmet slágereinek felidézésével. Azt hiszem, magyar mozikban hosszú időkre biztosított lenne a sírás-rívás. Claude Francois ily módon tölthette meg a francia filmszínházakat, de nálunk a rá építő Pódium aligha lesz filmsláger. Los Angeles. A Csillagok háborúja és az Indiana Jones sorozat alkotója, George Lucas amerikai rendező és producer jövő nyáron, júniusban megkapja Hollywood legrangosabb kitüntetését, az Életműdíjat (Lifetime Achievement Award), amelyet évente osztanak ki - jelentette be az amerikai filmintézet (AFI). Lucas, aki különleges helyet foglal el az amerikai filmvilágban, a Lifetime Award 33. díjazottja. Parádés névsorhoz csatlakozik, előtte többek között Orson Welles, Bette Davis, Henry Fonda, Alfred Hitchcock, James Stewart, Gene Kelly és Billy Wilder részesült hasonló megtiszteltetésben. Idén Meryl Streep kapta a kitüntető díjat. Howard Stringer, az AFI elnöke a döntés indoklásában „zseniális mesemondónak” nevezte Lucast, hangsúlyozva, hogy mindenekelőtt a filmanimáció úttörőjeként nyújtott teljesítményét kívánják elismerni az életműdíjjal. „Kevesen tettek annyit a képi művészet fejlesztéséért mint ő, tevékenysége a filmesek vadonatúj generációját ihlette meg” - hangoztatta az AFI első embere. A hollywoodi álomvilágba Lucas 1977-ben robbant be teljes fegyverzetben a Csillagok háborújával (Star Wars). Első sikerét még egyetemista korában aratta, amikor THX 1138 című rövidfilmjével elnyerte a diákfilmfesztivál fődíját, s a Warner Brothers Stúdió ösztöndíját. Ennek révén ismerkedett meg és barátkozott össze Francis Ford Coppolával, akivel 1969-ben megalakították az American Zoetrope nevű független stúdiót. Itt készítette el Lucas 1971-ben a THX 1138 játékfilmváltozatát, ez azonban nem hozott sikert. Később Lucas megcsinálta az önéletrajzi ihletésű Amerikai grafittit, s ennek jelentős bevételéből létrehozta saját cégét, a Lucasfilm Ltd.-t. 1977-ben rukkolt elő a varázslatos kozmoszbeli moralizáló mesével, a Csillagok háborújával, amely szenzációs sikernek bizonyult: három hónap alatt 100 millió dolláros bevételt termelt. Majd következtek az újabb és újabb folytatások, a Birodalom visszavág, A Jedi visszatér és az akkor még befejezetlen trilógia előzményeit tálaló Baljós árnyak és annak folytatása, A kiónok támadása. Időközben elkészült az űrkalandozás legújabb fejezete, a Sith bosszúja, amelyet 2005 májusában mutatnak be. Annak, amit a film nyújt, semmi köze a hitchcocki félelempszichológiához. Itt nem attól félünk, amit nem látunk, itt nem félünk igazából semmitől Az Apokalipszis angyalai - Bíbor folyók 2: kiszámítható és helyenként unalmas KOSSÁR LAJOS Minden jó, ha a vége jó. A híres és eddig közkedvelt francia rendező, Luc Besson ezt a mondást minden bizonnyal elfelejtette. Mert rögtön az elején meg kell mondani: elég lett volna, ha a Bíbor folyók- nak csak az első részét készítik el. Jó volt, szép volt, érdekes volt, sőt, még izgalmas is. Mindaz elmondható róla, ami a második részről nem. Hogy miért is nem? Luc Besson a kedvenceim közé tartozik, annak ellenére is, hogy az utóbbi időben teljesen behódolt az amerikai stílusú filmeknek. Az olyan kitűnő alkotások után, mint ' az Ötödik elem, Leon, Nikita, az elmúlt években olyan kasszasikert hozó, de kétes minőségű filmeknél bábáskodott, mint a Tulipános Fanfan (ezt a filmet sohasem bocsátom meg neki; borzasztó, életemből máris hiányzik az a 100 perc!), A sárkány csókja vagy a Taxi-sorozat. Besson már a Bíbor folyók első részénél is gyanús volt egy kicsit. Meglepett, mert képes volt - ha nem is egyedül - amerikai ízű, mégis európaias akciófilmet, amolyan németes gótikus krimit csinálnia. Természetesen nagyon sokat köszönhet a fűm Jean Renónak, aki eddig Besson favoritja volt. Az első résznek volt logikája, s ahogy kell, az utolsó pillanatban jött el a leleplezés. Misztikus és kegyeden is volt, bizonyos fokú mértéktartással. A Bíborfolyók első része jó érzéssel töltötte el az egy kicsit igényesebb mozilátogatót is. Talán ennek a sikernek a láttán döntöttek a producerek úgy, hogy folytatni kell a történetet, el kell készíteni egy következő részt is. Nem tudom, hogy Besson milyen nehéz vacsora után kezdte írni Az Apokalipszis angyalai forgatókönyvét, de biztosan megfeküdte valami a gyomrát, hogy ennyi logikátlanságot és összefüggéstelen zagyvaságot hozott össze ebben a filmben. Oly mértékben, hogy még a legjobb gyomrú és logikájú néző sem tudja teljesen megemészteni. Pedig minden logikusan, szinte a bevett klisé szerint indul: maradt egy főszereplő, Niemans felügyelő (Jean Reno), aki egy új, bizarr gyilkosságsorozat felderítésén dolgozik egy eldugott kolostorban. A rituális gyilkosságok izgalmas indítást ígérnek. Ehhez még hozzájön új munkatársa, a verekedés Reda kapitány (Benoit Magimel), aki szintén egy misztikus ügyön dolgozik. Míg az emberfeletti erővel bíró kámzsás szerzetesgyilkosok apostoljelölteket gyilkolnak, a kórházban Jézusra hasonlító alak haldoklik. És ez még csak a kezdet. A gyilkosok mellett ugyanis megjelenik a rosszakaratú német (bevett szokás lett a németekből Európa rosszát csinálni) kultuszminiszter (szintén az örök rossz: Christopher Lee játssza), aki a kihalt Maginot-vonalban rejtegeti a Vatikán kincseit. Ennyi izgalom és kaland Spielbergnek két új Indiana-filmre is elég lenne! Luc Bessonak viszont ez is kevés. Ahelyett, hogy logikus cselekményvezetéssel kápráztatna el, a film végén pedig csattanóval lepné meg a nézőt, mindent úgy összekevert, hogy a film végén senki sem tudja, miről is volt szó eredetileg. Ez pedig elsősorban a forgatókönyv hibája. Bár a rendezés is kritizálható, azt el kell ismernem, hogy a rendező, Oliver Dahan mindent megtett, már ami tőle telt, hogy a film elég komor, misztikus és izgalmas legyen. Néha már túlságosan is igyekezett; olyannyira, hogy helyenként a kulisszák elnyomják a történetet. Az első Bíbor folyók rendezője, Mathieu Kassovitz sokkal nyu- godtabb és kontrasztosabb képeket nyújtott, mint most Dahan, aki nem hiába végzett iparművészetit. Filmje inkább sötét, mint rejtelmes, inkább rideg, mint misztikus. Amolyan francia Seven (Hét). Tudunk bizonyos dolgokról, de nem látjuk. Ám annak, amit Az Apokalipszis angyalai nyújt, semmi köze a hitchcocki félelempszichológiához. Itt nem attól félünk, amit nem látunk, itt nem félünk igazából semmitől. Mert nincs mitől. És ez a baja ennek a filmnek. Kiszámítható, sokszor már unalmas és nevetséges is. Sajnos. Kár, hogy elveszi az ember kedvét Besson legújabb filméitől. Mert az enyémet egy időre elvette. A rituális gyilkosságok izgalmas indítást ígérnek (SPI)
