Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-11 / 235. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 11. 8 Magyar glóbusz A lengyel és magyar nemzet évszázadokat átölelő testvéri kapcsolatának és barátságának újabb bizonysága Magyar kápolnát szenteltek Krakkóban Szomorú évforduló Ma már szabad emlékezni Erdő Péter bíboros, prímás-érsek szombaton ünnepi szentmise keretében szentelte fel a krakkói Isteni Irgalmasság-bazilika magyar kápolnáját, melynek oltára alatt elhelyezték a Franciszek Macharski krakkói bíboros érsek által ez alkalommal átadott Szent István-karereklyét. MTI Az ünnepi koncelebrált szentmise fő celebránsa a magyar prímás volt, az eseményen jelen volt szinte a teljes magyar püspöki kar, benne Seregély István egri érsekkel, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökével, a magyar kápolna ügyének fő pártfogójával. Macharski bíboros, Krakkó érseke felolvasta a pápa üzenetét, melyben a szentatya hangsúlyozta: a lengyel és magyar nemzet évszázadokat átölelő testvéri kapcsolatára és lelki közösségére emlékeztet ez a nap, az új kápolna ennek a barátságnak a bizonysága. A magyar prímás szentbeszédében kiemelte: a térségben élő minden népnek békességre, szeretette és kiengesztelődésre kell törekednie, a történelmi sebeket és keserűségeket keresztény szeretettel kell megbocsátássá, kien- gesztelődéssé alakítani. A szentmise végén a magyar prímás és a krakkói érsek Isten irgalmas sze- retetébe ajánlotta a két népet és minden jelenlévőt. A lenyűgöző méretű- bazilikát II. János Pál pápa szentelte fel 2002. augusztus 17-én Krakkó Lagiewniki városrészében, azon a helyen, ahol a második világháború kitörése előtt nem sokkal fiatalon elhunyt Szent Faustyna Maria Kowalska nővér, az Irgalmasság Anyja Nővérei kongregációjának tagja élt, és ahol az általa a világ felé közvetített irgalmasság üzenete elhangzott. Ma is látható annak a gyárnak egy épülete, amelyben, innen nem meszsze, a német megszállás idején Karol Wojtyla (II. János Pál pápa) kétkezi munkásként dolgozott. A pápa Faustyina nővér nagy tisztelője lett, ő avatta boldoggá, majd szentté. Tavaly 2 millió látogató járt itt 65 országból, a magyar kápolna felszentelésére mintegy 5 ezer magyarországi zarándok érkezett, de jöttek Szlovákiából, Ukrajnából és Romániából is. A bazilika altemplomában kialakított 5 kápolna közül egyet Magyarországnak ajánlottak fel, ez készült el legelőször. Saját nemzeti kápolnát kaptak az olaszok és a németek, a másik két kápolna még szabad. A magyar kápolna teljes egészében adományokból létesült és mintegy 30 millió forintba került. Jelen volt az ünnepségen a kápolna felett védnökséget vállaló Lévai Anikó, férjével, Orbán Viktorvolt kormányfővel együtt. A Szentek Közössége (Com- munio Sanctorum) elnevezésű kápolna színpompás mozaikképét, amely két oldalon helyezkedik el, Puskás László görög katolikus főiskolai tanár, lelkész készítette feleségével együtt. A Velencéből hozatott, hatvanegynéhány színből álló, ötven négyzetméteres mozaikkép kivitelezése több mint egy évig tartott. A magyar vagy magyar származású szentek, boldogok és vértanúk mellett helyet kaptak a régió más szentjei is (Szent Adalbert, Szent Szaniszló és mások), illetve olyan XIX-XX. századi személyiségek (Kaszap István, Márton Áron, Mindszenty József és mások), akiknek boldoggá avatása folyamatban van, vagy várakozás van iránta. Az oltár fölött egy Kárpátaljáról, a művész szűkebb hazájából származó hársfából kifaragott pajzs látható, rajta az uralkodó Krisztussal és a háttérben Faustyna nővérrel. Szent István magyar király karereklyéjének (jobb alkarjának) egy darabját, melyet egy díszes ereklyetartóban (kar esküre emelt ujjakkal) adott át Macharski bíboros, a bernardinus ferencesek lezajski kolostorából hozták ide. Az ereklyét még Nagy Lajos magyar és lengyel király vitte Lengyelországba 1370-ben a két ország egységének jeléül, de Magyarországon ennek az ereklyének a.létezése később feledésbe merült. Az ünnepséget követő sajtótájékoztatón Erdő Péter reményének adott hangot, hogy a krakkói magyar kápolna olyan hely lesz, amely a közép-európai népek hitét, szeretetét fogja erősíteni. DUNA TV Csíkszentdomonkoson a hatvan évvel ezelőtt, 1944 őszén a faluban kivégzett 11 áldozatra emlékeztek szombaton. A Maniu-féle gárdisták a románszovjet hatalomátvétel után hatalmuktól megrészegülve számos székelyföldi falvat feldúltak, és több tucatnyi ártatlan életét oltották ki. A csíkszentdomokosiak, rokonok, barátok és túlélők még hatvan év után is fájdalmasan emlékeznek a 200 fős önkéntes sereg október 8-i bevonulására. Albert Béla hat éves volt, amikor utoljára látta az édesapját. „Bejöttek hárman és kérdezték: fegyver van? Nincs... Végigkutattak mindent, hátra vitték. Ott a kerítésbe volt dobva egy fegyver, csővel a földbe állítva. Akkor megverték, majd előhozták, a ház előtt összekötötték a kezét és vitték ki a kapun, és mi sírva szaladtunk utána, egy a három közül fegyvert fogott édesanyámra meg egy testvéremre: menjünk vissza, mert meglő mindannyiunkat! Visszakísért, belökött a kapun és tovább nem tudtunk menni. Aztán estefelé hallottuk, hogy kivégezték...” - emlékszik vissza a megrázó pillanatokra. A Gábor-kertben található sírt az áldozatokkal ásatták meg a ke- gyetlenkedők, a falubelieknek pedig tehetetlenül kellett végignézniük az Olteanu Gavril által vezetett kivégzést. Arról a napról évtizedekig nem lehetett beszélni, és gyertyát gyújtani is csak titokban jöttek a hozzátartozók. Ma már az a fontos - mondotta beszédében Csiby László plébános a megemlékezésen -, hogy múltunkat nem feledve, bölcsen tudjunk élni a jelenben, hogy a jövőnket is emberhez méltóan, elfogadhatóan alakíthassuk. A színpompás mozaikképet Puskás László és felesége készítette Törvénytervezet készül az elhurcoltak rehabilitálására Ideje az elégtételnek Lator István: „Minket a lágerben nem vettek emberszámba, csak tárgynak tekintettek’ Megjárta a pokol sötét bugyrait KÁRPÁTI IGAZ SZÓ Az 1944-45-ben „malenykij robotra“ elhurcolt kárpátaljai magyar és német nemzetiségű férfiak rehabilitálásának, valamint a ru- szinság nemzetiségként való elismerésének kérdését vitatta meg az ukrán parlament kisebbségi kérdésekkel és nemzetiségi kapcsolatokkal foglalkozó parlamenti bizottsága Ungváron, a Druzsba Szállóban tartott ülésén. A tanácskozást követő sajtótájékoztatón Hennagyij Udovenko, a parlamenti bizottság elnöke elmondta: az ülés során tájékozódtak a ruszin szervezetek vezetőitől a ruszinságot jelenleg leginkább foglalkoztató kérdésekről. Úgy tapasztalja, jelentette ki, KÁRPÁTINFO Beregszászon felavatták a város szülötte, a neves sebész főorvos, Linner Bertalan közadakozásból emelt mellszobrát. A szoboravató ünnepségen Balogh József doktor, a városi tanács képviselője méltatta a nagy előd munkásságát. Kiemelte: a sebész főorvos szíwel-lélekkel gyógyított, az emberi élet megmentését tartotta legfontosabb céljának, egész életét az igazságosság, az emberség, a szelíd derű, a mélységes ishogy a megye vezetése is igyekszik megoldani a ruszinok problémáit. Véleménye szerint a kérdést törvényi keretek között kell rendezni. Az elhurcolt magyar és német nemzetiségű férfiak rehabilitálásának kérdésével kapcsolatban a parlamenti bizottság elnöke kifejtette, hogy Gajdos István kezdeményezésére törvénytervezet készül a rehabilitációra. Gajdos István sajnálattal állapította meg, hogy az elmúlt évtizedekben mesterségesen háttérbe szorították magát az elhurcolás tényét is. Sokan nem is tudják, miről van szó. Épp ezért rendkívül fontos - jelentette ki a parlamenti képviselő -, hogy végre törvényes keretek között rendeződjön a rehabilitáció kérdése. tenhit jellemezte. Majd hatvan évig gyógyított a Vérke-parti városban, ahol egy-egy műtétjét ma is legendák őrzik. Bohán Béla plébános annak a beregszászi sekrestyének a szenteltvizével szentelte meg a szobrot, melynek Linner Bertalan is rendszeres látogatója volt. Mikola István volt egészségügyi miniszter hangsúlyozta: a legendás műtétjeiről és emberségéről ismert főorvos életműve beépült a magyar nemzettudatba, nagy szerepe van az új kollektív nemzettudat formálásában. KÁRPÁTALJA A beregszászi járásibeli Búcsúban élő, 78 éves Lator István egyike azoknak, akiket Tiszapéterfal- váról hurcoltak „malenykij robotra” 1944 őszén. Mindössze 18 éves volt akkor, és nem az egyetlen, akit ilyen fiatalon állítottak a Szolyvára induló menetoszlopba. November 18-án kidobolták, minden hadköteles férfi gyülekezzen Tiszaújlakon háromnapos „malenykij robotra”. Augusztus 20-án töltöttem be a 18-at. Újlakról gyalog tereltek Beregszászba, onnan másnap Munkácsra, harmadnap Szolyvára. Egy hét után már Szkotarszkoje faluban cipeltük a legnagyobb őszi sárban a farönköket az ottani hídépítéshez. A karácsonyt is ott töltöttük. A csizma rádagadt a lábamra, így amikor az egyik őr el akarta venni, nem tudtam lehúzni. Jól meg is vert a puskatussal. Végül levágtam a csizma szárát, úgy húztam le és adtam oda. Februárban Sztarij Szamborba vittek. Arra emlékszem, hogy mezítláb jártam és kihűlt a lábam. Innen már vonaton szállítottak tovább. 18 napig tartott az újabb szenvedés, az úti cél: Novij Ho- lovka. Voltunk vagy kilencvenen a marhavagonban. Élelmünk 3 darab „szuhari” (szárított kenyér) volt napjában egyszer, meg néha egy-két kanál cukor. Egyszer megengedték, hogy havat szedjünk, ezt kaptuk víz helyett. Volt egy kályhánk is némi fával. A vagon padlózata ez alatt megégett, mi meg egy késsel rést vágtunk rá. Valami huzallal kulacspoharat engedtünk a talpfák közé, úgy szedtük a havat. Talán ennek köszönhető, hogy a mi kocsinkban szerencsésen életben maradt mindenki. Novij Holovkára 392-en érkeztünk, mindannyian civilek, nagyobbrészt Tiszapéterfalva és Nagyszőlős környékéről. Bányamunkára fogtak bennünket. Olyan gyengék voltunk, hogy ha valaki elesett közülünk, a mellette állókat is ledöntötte a lábáról. Az őrök gyakran megvertek bennünket. Sokat éheztünk, a híg káposztalevestől mind hasmenést kaptunk. Mire kitavaszodott, alig kilencvenen maradtunk. Még télen, három másik rabtársammal együtt beállítottak halottat szállítani. A mély hóban cipe- kedtünk a saroglyával, egy gép- pisztolyos őr mutatta, merre van a sírgödör. Egy négy méter széles, húsz méter hosszú gödörbe „emették” a hullákat. Előfordult, hogy a halottak melle fel volt vágva, és mindent vér borított. Irtóztam ettől a „unkától” Megfogadtam, bárhová bebújok, de halottat többé nem szállítok. Jobb híján a bányászbarakkba szöktem, két prices alatt kiszedtem néhány téglát a padlóból, és a helyükre feküdtem. Hallottam, hogy az őr káromkodva keres, de szerencsére nem talált meg. Hogy ki került a helyemre, nem tudom. A „zökésemnek” nem lett következménye, mivel az őrök nem ismerték a rabok arcát, munkaerőutánpótlásnak meg mindig ott voltak az újonnan szállított rabok. „Még minidgfáj az emlékezés” 1945 májusa után rengeteg német és magyar hadifoglyot szállítottak a táborba. Többségük szintén bányába került. A tiszteknek külön szállás, külön ételjárt, majd felügyelői munkát kaptak és felmentést a fizikai munka alól. Minket a lágerben nem vettek emberszámba, csak tárgynak tekintettek. Pista bácsi 1947 májusában tért haza, betegen. Előbb egy romániai elosztóhelyre, majd Aknaszla- tinára vonatoztatták néhány tábortársával. Ekkor már csak egyetlen őr kísérte őket, ám Ak- naszlatinán az is rájuk parancsolt: sehova el ne menjenek. Valójában már szabadok voltak, csak még nem tudták. A pályaudvaron a helyi emberek élelemmel fogadták a hazatérteket. Pista bácsi otthon a téglagyárban kapott munkát, később kőműves lett, majd húsz évig traktoros. Az ősz hajú, idős ember ma is elérzékenyül, ha a tábori évekről mesél, de mint mondja, a múltat nem lehet visszafordítani, megváltoztatni. A szolyvai láger emlékműve (Képarchívum) A neves sebész főorvos műtétéit legendák őrzik Beregszász ünnepelt A magyar kápolna tejes egészében adományokból létesült (Képarchívum)
