Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)

2004-09-29 / 225. szám, szerda

2004. szeptember 29., szerda 1. évfolyam 28. szám MOZIMUSTRA h > Tíz éve mutatták be a Ponyvaregény című filmet - Quentin Tarantino a mindennapjainkban jelen lévő erőszakból csinált viccet, és ez azóta is csak keveseknek sikerült Kifordított gengsztervilág John Travolta és Sámuel L. Jackson (Képarchívum) A kilencvenes évek első filmkatarzisát egy pozso­nyi moziban éltem át, méghozzá olyan film hatá­sára, amelyre szó szerint el kellett engem rángatni. Még a pénztár előtt is teli szájjal tiltakoztam, mond­ván, hogy sem John Travoltát, sem Bruce Willist ki nem állhatom, és a kettejük főszerepléséből semmi jó nem sülhet ki. JUHÁSZ KATALIN Aztán percekig meredtem a stáb­listára, majd pedig szó szerint fejbe kólintva araszoltam a villamosmeg­álló felé. Quentin Tarantino Pony­varegény (Pulp Fiction) című filmje ugyanis letaglózott. Máig ezt tar­tom a kilencvenes évek legjelentő­sebb amerikai mozijának. A rendező tulajdonképpen nem a semmiből, hanem a „majdnem semmiből” egy kis költségvetésű filmmel a háta mögött (Reservoir Dogs) robbant be a cannes-i film­fesztiválra, ahol 1994-ben mindent vitt. A film egyik szereplője miatt például megalapították az addig nem létező legjobb férfi melléksze­replőnek járó díjat, és Sámuel L. Jacksonra telefonon parancsoltak rá, hogy másnap reggel üljön repü­lőre, és vegye át. Sokan, sok szem­pontból elemezték a film sikerének titkát, egyesek a forradalmian új időkezelésben, mások a szellemes dialógusokban, megint mások az emelkedettség és vulgaritás egy­azon időben való jelenlétének tud­ták be a frenetikus hatást. A forga­tókönyv mindenesetre mestermun­ka. Még a mindenható akadémia sem tudott mit tenni, odaítélték Tarantinónak az Oscart, és ügyele­tes zseninek kiáltották ki a fiatal rendezőt. Pedig a Ponyvaregény szereplői mocskos szájúak, a hely­zetek meglehetősen közhelyesek, a megoldások pedig többnyire „vére­sen” egyszerűek. Ez ugyanis nem más, mint egy gengszterfilm-paró- dia. Főleg olyanoknak ajánlom, akiknek teli van a hócipőjük a gengszterfilmekkel, viszont szeret­nek nevetni. Quentin Tarantino éve­kig egy videokölcsönzőben dolgozott, olyan helyen, ahol békésen megfér egy­más mellett a lövöldözős, bokszolós, verekedős műfaj és az európai művészfilmek. Ez az egészséges eklektika került be Ta­rantino alkotásaiba, mellesleg azt is megtanulta, hogyan kell hatásos párbeszédeket írni, illetve hová kell tenni a kamerát egy-egy klasszikus lövöldözésnél. Mindezek tudatá­ban hősünk egyszerűen félretolta az úgynevezett Hollywood-formu- lát. Ehelyett látszólag egymástól független epizódokat mutat be, csak a film végére áll össze a kép, akkor kerülnek egymás mellé a részletek. Az alvilágban vagyunk, legalább­is abban a kitalált világban, amelyet a B kategóriás filmekből jól isme­rünk. Az agyonkoptatott krimi­fordulatokból azonban hirtelen burleszk lesz, a szereplők abszurd nyelven kezdenek szövegelni, a hul­lák szaporodásával pedig egyre in­kább úgy érezzük, az erőszak erő­szakot szül, a folyamat megállítha­tatlan, és ez az egész rendkívül mu­latságos. Ha például valakinek az a foglalkozása, hogy embereket öl, akkor „munkába menet” nyilván teljesen hétköznapi dolgokról cse­veg a társával, például arról vitat­koznak, kijátszotta a főszerepet egy bizonyos erotikus filmben. Meg­egyeznek abban, hogy Pam Grier. (Az a hölgy, aki Tarantino követke­ző filmjében, a Jackie Brownban játssza a címszerepet!) A rendező a francia újhullám mesterfogásaival dolgozik: ide-oda kalandozik az időben, az egyszer már lepuffantott főszereplő (John Travolta) a befejező jelenetben visszatér, mert tulajdonképpen a film első jelenete folytatódik, ami­kor két botcsinálta rabló ki akar fosztani egy nyomoronc külvárosi kávézót. A véletlen folytán ott reg­geliző két nagymenő könnyedén végezhetne velük, ám egyikük épp aznap tért meg, és első jótétemé­nyeként könyveli el, hogy fúrni hagyja a pancser párocskát. Kedvenc jeleneteim egyike, ami­kor Travoltának „hivatalból” szóra­koztatnia kell a maffiafőnök felesé­gét, Miát (Urna Thurman), ám egy ujjal se nyúlhat hozzá, mert elődjét udvarlás gyanúja miatt a nagyfő­nök kidobatta a negyedikről. A nő viszont indulni akar egy táncverse­nyen, sőt úgy belövi magát, hogy csak egyféleképpen menthető meg: ha egy óriásfecskendőt szúrnak a szívébe. Másik kedvencem Az a- ranyóra című rész, annak is az a monológja, amelyet a zseniális Christopher Walken mond el az öt­éves Butchnak nagyapja karórájá­ról. Ez a monológ sarkallja harminc évvel később a felnőtt Butchot (Bru­ce Willis), hogy a városból való mi­nél gyorsabb menekülés helyett visszamerészkedjen a lakására az óráért. A problémamegoldó ember szerepében színre lépő Harvey Keitel pedig egyszerűen felejthetet­len. Megmutatja, mennyire tanács­talanok és gyámoltalanok tudnak lenni a hidegvérű gyilkológépek, ha nincs mögöttük egy agytröszt, aki higgadtan elemzi a helyzetet, és ki­utat kínál belőle. Mindezt választé­kos modorban, ám ellentmondást nem tűrő felsőbbrendűséggel teszi. Nem véletlenül tartózkodom a sztori elmesélésétől. Időrendi sor­rendben leírva ugyanis unalmas lenne, tarantinós időkezeléssel pe­dig meglehetősen keszekusza. Azt mondom, irány a videokölcsönző, talán még nem nézték rojtosra tíz év alatt az ott lévő kópiát. A Ponyvaregény zenéje külön mi­sét érdemelne, mert kezdettől fog­va külön életet él. Nem tudni miért, de a CD-t hetek'alatt szétkapkod­ták, alig győzte a kiadó az utánnyo­mást. Remekül működik együtt a hetvenes évek végének funkyja a bugyuta szörf-slágerekkel, illetve az érzelmes számokkal. Olyan merész mix ez, amelyet egyetlen normális diszkós sem rakna egymás után, a hatás mégis leírhatatlan. A Kool and the Gang, Dusty Springfield vagy a Tornadoes együttes ennek a filmnek köszönheti újbóli felfedezé­sét. A filmbemutatót követő partin fellépő zenekar pedig azóta The Tarantinos néven végigtumézta a földgolyót a film slágereivel. A kötetalakban is megjelent for­gatókönyv többszöri elolvasása után merem állítani, hogy a Pony­varegény a kilencvenes évek legjob­ban kidolgozott, legtökéletesebb szerkezetű’ története. Quentin Ta­rantino a mindennapjainkban jelen lévő erőszakból csinált viccet. És ez azóta is csak keveseknek sikerült. Ezt tartom a kilencvenes évek legjelentősebb amerikai mozijának. Azért, hogy a filmet fiatalkorúak is megtekinthessék, a legtöbb véres csatajelenetet kivágták Arthur király bukása - a feledés homályába merül Mától dokumentumfilmek háromnapos fesztiválja Egy délután a magyaroké KOSSÁR LAJOS Az Oscar-díjas Gladiátor sikere után bevett szokás lett Hollywood­ban, de más filmberkekben is, hogy évente legalább egy történelmi ka­landfilmet dobjanak a filmpiacra, mutassanak be a mozirajongók­nak. A társadalmi drámák, ameri­kai képregény-adaptációk és rajzolt mesefilmek mellett felüdülés meg­nézni egy-egy látványos, kitűnően kivitelezett történelmi filmet. Az ilyen filmek előnye - a jól megren­dezetteké -, hogy időtállóak. Hi­szen a mai napig láthatjuk a Ben Húr, a Kleopátra, az Excalibur vagy a Gladiátor filmeket - nem veszítet­tek fényükből. A történelmi kalandfilmek közt is akadnak azonban jól kivitelezett, de feledésre ítélt alkotások. Arthur király legendája alaptör­ténet. Nemcsak a történelmi re­gényírók kedvenc témája, hanem a filmeseké is. Igaz, sokan a 9-11. századba képzelik a kelta legenda­hőst a maga lovagjaival, Excali- burjával, Merlin varázslójával. Ezért is hat kicsit másként az idei, több mint 130 millió dolláros új Ar­thur király-változat. David Franzoni neve nem isme­retlen, hiszen a Gladiátor és az Amistad filmeknél már bizonyítot­ta, hogy ügyes forgatókönyvíró. Ta­lán már megelégelte Arthur király­nak azt az alakját, mely majdnem minden felnövő kamaszban kiraj­zolódott az évek hosszú során. A legeredetibbnek Thomas Mallory több száz oldalas műve, az Artúr halála tűnik a klasszikus irodalom­ban, de nagyon sok középkori vagy éppen romantikus író is cizellálta ennek a kelta mitológiai hősnek az alakját. Franzoni Arthurból nem kitalált hőst, hanem hús-vér embert, élő történelmi alakot teremtett. Már ahogy azt ő elgondolta. A film tör­ténetében Arthur a letűnő Római Birodalom szülötte. Utolsó hadjárata során kerül vissza szülőföldjére, a Római Biro­dalom legészakibb határára, ahol rádöbben, hogy honnan is szárma­zik, és a több éves szolgálat után mi is a kötelessége népével szemben: megmenteni azt a betolakodó észa­ki barbárok elől. Az ismeretlenségből kilépő hős alakja uralja az egész filmet, melyet a nem éppen ismeretlen Antoine Fuqua rendezett és nem más, mint a nagy Jerry Buckheimer támoga­tott. Fuqua előző filmjei a Training Day vagy a Nap könnyei vegyes ér­zéseket váltottak ki a kritikusokból, akárcsak Buckheimer filmjei: a Pearl Harbor vagy A Karib-tenger kalózai. Sajnos Arthur királyuk is elég vegyes fogadtatást ért meg. Az egész filmre jellemző, hogy az ismeretlenséggel akar hatni a nézőkre: a szereplők zöme ismeret­len színész, főként az alkalmi mozi­látogatók számára. Arthur királyt az angol Clive Owen alakítja, akit csak azok ismernek, akik látták a Krupié című filmet vagy a Gosford Parkot. Itt-ott feltűnik néhány is­merős, mint a német Till Schweiger, aki több sikeres német film főszereplője vagy a svéd Stellán Skarsgard. Talán az egyet­Az ismeretlenségből kilépő hős alakja uralja az egész filmet (Képarchívum) len filmcsillag, aki nemrég került a köztudatba, a Guineverát alakító Keira Knightley, aki A Karib-tenger kalózaiban tündökölt. Mindezek ellenére a film többi alkotója na­gyon is ismert egyéniség: a már említett forgatókönyvírón kívül a jelmeztervező Penny Rose, aki szintén A Karib-tenger kalózaiban dolgozott. Kivette a részét a mun­kából a látványtervező Mark Ryan is. Éppen az ő munkájuk eredmé­nye, hogy a laza rendezés ellenére a film nagyon érdekes, látványos alkotás, mely nagyobb sikert is megérdemelne. Visszatérve a színészekhez: saj­nos Owenből nem lett a szerep se­gítségével második Russell Cro­we, bármennyire is kiváló színész. Keira Knightley is bizonyította, igaz, csak a film második felétől, mert csak akkor került a színre, hogy nemcsak testi adottságai ki­tűnőek, hanem színészi tehetsége is. A többi szereplő is azon mun­kálkodott, hogy bár sok esetben bugyuta és didaktikus volt a szö­veg és a helyzet, mégis jó legyen az alkotás. De mindez kevés ak­kor, ha a rendező sokszor elveszti a fonalat. És még egy kis kritika: annak ér­dekében, hogy a filmet fiatalkorú­ak is megtekinthessék, a legtöbb véres csatajelenetet kivágták. Re­mélhetőleg a hivatalos DVD válto­zaton megtekinthetjük ezeket a je­leneteket. Tehát a végeredmény csak any- nyi, hogy ismét készült egy sikeres­nek semmiképpen nem mondható történelmi kalandfilm, melybe na­gyon sok pénzt és energiát fektet­tek, mégis nagyon hamar a feledés ÚJ SZÓ-HÍR Pozsony. Negyedik alkalommal rendezik meg a szlovák fővárosban a dokumentumfilmek háromnapos fesztiválját, amely Közép-Európa fi­atal filmes alkotóinak kínál fórumot a bemutatkozásra. Az idei - ma kez­dődő és október elsejéig tartó - szemlén szlovák, magyar, cseh, va­lamint lengyel filmesek mutatkoz­nak be. Ezenkívül az amszterdami fesztiválon szerepelt alkotások kö­zül is bemutatnak hetet, olyanokat, amelyekből az derül ki, hogy nyu­gati dokumentumfilmesek milyen­nek látják Kelet-Európát. A cseh ter­més legérdekesebb darabja Filip Reminda és Vít Klusák közös mun­kája, a nagy sikert elért A cseh álom című opus, amely egy szuper­market „fiktív” megnyitásának kü­lönös fantáziával bemutatott doku­mentuma. Minden bizonnyal nagy érdeklődésre számíthat a Határo­kon át című osztrák projekt alapján készült 125 perces opus. A schengeni országokkal határos öt állam - Magyarország, Szlovákia, Csehország, Szlovénia, Lengyelor­szág - egy-egy dokumentumfilme­sét arra kérték, készítsenek filmet a „határról”. A filmnek a pozsonyi szemlén csak a tesztvetítését tart­ják; a premiert a jihlavai fesztiválra tervezik. A magyar alkotások közül a programban szerepel Oláh Lehel Gubera című lírai „szocio-ród- múvija” Budapestről, a lomtalaní­tás idejéről, amely a magyar film­szemlén elnyerte a legjobb kísér­leti dokumentumfilm díját. Vetí­tik Juhász Zsolt, Schilling Sára és Szalay Péter Csúnya betegség cí­mű alkotását, amely három férfi­ról szól, akik három generációhoz tartoznak, s mindhármuk életé­nek meghatározója a mozdony. Arányi Vanda és Dégi János mű­helyéből is láthatunk egy ötvenöi perces dokumentumot, valamin! a világot sikerrel járó Dealer ren­dezőjének, Fliegauf Benedeknél is bemutatják egyik munkáját. A dokumentumfilm-szemle hely színe a Mladosí mozi és a Cseh Köz­pont. (tébé) A cseh álom (Képarchívumj

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents