Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)

2004-09-04 / 205. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. SZEPTEMBER 4. ____________________________________________________________________________________________Szombati vendég

Jordán Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója: országszerte kell elfogadottá tenni ezt a politikai csatározások martalékává tett, kiközösített színházat

9

A tehetség nem kopik el attól, hogy nem használják

A magyar színházi élet egyik legmarkánsabb egyénisége Jordán Tamás. Színész, rendező, színházalapító, fesztiváligazgató, egyetemi tanár és most már több mint egy éve a magyar Nemzeti Színház direktora. Szakmai múltja, tekintélye révén talán ő volt az egyetlen ember, akiről hinni lehetett, hogy ezt a sok vitát kiváltó épületet és intézményt el tudja fogadtatni a magyar színésztársadalommal és a közönséggel. Az első általa irányított évadot összegezve pedig úgy látszik, ez sikerült is neki.

VRABEC MÁRIA

Kinevezése után szinte valamennyi interjúban elmondta, hogy azt szeretné, ha a Nemzeti Színház mindenki számára nyitott és sokak által szeretett hely lenne. Az előzményeket tekintve ez nem volt szerény elhatározás.

Mégis úgy érzem, hogy legalább részben már sikerült teljesítenünk. Nagyon nehéz egyértelműen válaszolni arra a kérdésre sikerese volt-e ez az évad, mert több szempontot is figyelembe kell vennünk. Telt házakkal mentek az előadások, a Holdbéli csónakos átütő siker és igazán jelentős szakmai teljesítmény volt, a Buborékok című előadást meghívták a Pécsi Országos Színházi Találkozóra és a drámapályázatunk nyertese, a Senák is nagy sikernek ígérkezik, pedig még kevés előadása volt. A vállalkozásaink közé tartozik, hogy alternatív színházi produkciókat is bemutatunk - Fodor Tamás Hamupipőkéjének és Pintér Béláék Gyévuská- jának egyaránt nagyon jó volt a fogadtatása a közönségnél és szakmai berkekben is. Ez az öt produkció tehát egyértelmű siker- történet és ezzel szemben van négy előadás amelyek talán kevésbé csillognak. A Györgyike, drága gyermek ugyan teltházas előadás, de a kritikusoknak komoly kifogásaik voltak vele szemben. Ugyanez érvényes a Czillei- re, ahol a Spiró György puritán szövege és a monumentális megvalósítás közötti ellentmondás váltott ki vitákat, de a közönség szereti. Nem egyértelmű Karinthy Frigyes Holnap reggel című drámájának fogadtatása és talán bukásnak tekinthető a Halász Péter által színre vitt Egy portugál apáca levelei. Mindent összevetve, azt hiszem, nincs miért szégyenkeznünk. Egy kis jóindulattal, talán négyes osztályzatot érdemelnénk, és ha nekem az évad kezdetén azt mondják, hogy ez lesz a mérleg, akkor örömmel elfogadom, mert kezdetnek bíztató. Egy színház arculatának kialakításához ez még, természetesen, kevés, ahhoz legalább három év kell, de úgy érzem, jó és stabil alapokat raktunk le.

A mögöttünk lévő évadban kizárólag magyar szerzők műveit mutatta be a nemzeti színház. A továbbiakban is ők lesznek túlsúlyban?

A magyar évadnál a társulatépítés volt a fő szempont és arra gondoltam, hogy a jól ismert magyar daraboknál jobban érvényesül a színészek egyénisége. Ha azt

mondom Szomory, vagy Vörös- mary, mindenki tudja miről van szó, míg egy új Shakespeare vagy Moliere koncepcióban t^Ján nem mindenki találja a helyét. Mostanra a társulat már összecsiszolódott, tehát merészebben válogathatunk a drámairodalomból. A következő évadban a nagyszínpadon Valló Péter rendezi Kulka Jánossal a főszerepben a III. Richár- dot, Utána én rendezek egy Ca- raggiale darabot, a Farsangot, a harmadik előadás pedig Szász János rendezésében Bulgakov Mester és Margaritája lesz. A kamara- színházban a Penteszielát rendezi Zsótér Sándor, majd egy mai ír szerző, Marina Carr, Macskalápon című darabját mutatjuk be és a harmadik választásunk Füst Milán Boldogtalanok-ja Törőcsik Marival a főszerepben.

Az ön ötlete volt, hogy az egyes megyék bemutatkozzanak a Nemzeti Színházban. Hogyan fogadta ezt a meglehetősen sznob pesti közönség?

A megyejárás koncepciója nemcsak színházi előadásokra épül, hanem arra is hivatott, hogy számba vegyük, milyen kulturális értékek vannak ebben az országban. Minden hónapban más-más megye a nemzeti színház vendége két és fél napra és a helyiek segítségével állítjuk össze a programot a bemutatásra érdemes produkciókból. Ebben van színház, népművészet, képzőművészet, zene, irodalom. Magam is meglepődtem mennyire látszanak az egyes országrészek közötti különbségek - hagyományokban, mentalitásban, felfogásban, akár abban is, hogy milyen művészeti ágat és stílust preferálnak. A pesti közönség valóban nagyon gőgös, kevés érdeklődést mutat a vidék iránt, de a színházi előadások mindig teltházasak, talán a komolyzene és a folklór iránt gyengébb az érdeklődés. De a megyejárás célja nemcsak az volt, hogy Budapestnek megmutassuk, mit tud a vidéki Magyarország, hanem az is, országszerte tegyük elfogadottá ezt a politikai csatározások martalékává tett, kiközösített színházat. Ki merem mondani: mostanra elértük, hogy a Nemzeti Színházról kizárólag szakmai szempontok alapján beszélnek, és ez igazán nem kevés ebben a botrányéhes közegben. Csak mi, színházi emberek tudjuk igazán, milyen rendnek kell ahhoz egy társulatban lennie, hogy ne cikkezzen rólunk a bulvársajtó, és ha én feldöntök a folyosón egy hamutartót, ne az jelenjen meg a másnapi lapokban, hogy Jordán Tamás ideges és biztos megvan rá- A legjobban a tanítást élvezem

az oka. Az elfogadottság sok mindennek köszönhető, ide tartoznak olyan, a szakma megnyerését célzó események, mint a szezonnyitó és szezonzáró bulik, a színészfarsang, különböző rendezvények, díjátadások, állami ünnepségek is. Ezek mind azt közvetítik, hogy a nemzeti valóban mindenkié és nem utolsósorban, az intézmény rangját is emelik. Ha mindehhez még nagyon komoly és igényes szakmai munka is párosul, akkor ez a színház egy-két éven belül méltó lesz a nevéhez.

Határon túli magyar színházak is rendszeresen bemutatkoznak a nemzetiben?

Az alapítólevélben kötelezettséget vállaltunk, hogy minden évben két határon túli színházat hívunk meg. Terveink között szerepel, hogy mi menjünk vendégszerepelni a magyarlakta vidékekre, de ennek nagyon komoly akadálya, hogy ez a színházépület fantasztikus színpadtechnikával rendelkezik, amivel a rendezőink élnek is. Emiatt aztán az előadásainkat alig lehet elvinni máshová, de az európai nemzeti színházak együttműködése keretében ez is könnyebb lesz.

Térjünk át egy kicsit személyesebb témára. Sokszor elmondta már, hogy kisgyermekként, sőt, már kész színészként is nagyon sokat vívódott, meg tud-e felelni a különböző elvárásoknak. Ez a belső bizonytalanság egy életre szól, vagy a sikerek fokozatosan növelték az önbizalmát és az ambícióit is?- Családunkban a jövőtől való félelem és a kilátástalanság volt az alapérzés

Biztos arra gondol, hogy aki a nemzeti színház igazgatói posztjára pályázik az nem lehet kishitű, de itt csak látszólag van ellentmondás. Alkat kérdése, ki mennyire tud megküzdeni belső kérdéseivel, de egy művésznek szinte kötelező állandóan kételkednie. Az, hogy én ennek hangot is adok, nem jelenti azt, hogy ne tudnám határozottan, merre tart az utam, de nagy bajnak tartanám, ha anélkül cselekednék, hogy fel sem merülnek bennem a kételyek. Körülbelül negyvenéves koromig abban sem voltam biztos, miért akarok színész lenni. Az az erő, amely a színházi pálya felé lökött, működött, csak én nem tudtam, mi az oka. Semmilyenjei nem utalt arra, hogy ez lenne a hivatásom, hiszen mindig zárkózott gyerek voltam, mindig jó néhány évvel fiatalabbnak néztem ki a koromnál és sosem szerettem sok ember előtt beszélni. A családunkban is a jövőtől való félelem és a kilátástalanság volt az alapérzés - nagyapámat kitelepítették, édesapám öt gyerekkel sem kapott állást, ezért azt tartotta a legfontosabbnak, hogy tanuljunk tovább és mindenben hibátlanok legyünk. Nagyon mély vallási nevelést is kaptunk, de nem a jóságos, megbocsátó és segítő Istent ismertették meg velünk, hanem azt, aki árgus szemmel figyeli mikor hibázunk és azonnal lesújt ránk. Rettenetesen féltem ettől a szigorú, haragos Istentől és az egész élettől, amelyben végig minden lépésemet figyelni fogja. De azt csak ma, felnőtt fejjel tudom, hogy talán ezért kezdtem vágyakozni egy másfajta pálya után, mint ami nekem a műszaki egyetem után ki lehetett volna jelölve. Az, hogy a színpadon, más emberek bőrébe bújva adhatok hangot a legszélsőségésebb érzelmeknek és jellemeknek is, számomra olyan volt ennyi megkötés és ilyen fegyelem után, mint a fel- szabadulás.

Ez a nagyon mélyről jövő indíttatás lehet az oka annak is, hogy a szerepek megformálásánál soha nem a külső jegyeket hangsúlyozza, hanem belülről, a saját érzéseiből, tapasztalataiból építi fel a figurát. Laikusként az ember úgy gondolja, hogy ez sokkal nehezebb lehet...

Ha ezt a színész tudatosan teszi, akkor nem megterhelő, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy

(Somogyi Tibor felvételei)

az embernek meg kell bolondulnia. A színészi, színházi munka mindig önelemzéssel kezdődik, tehát az ész van jelen, mert el kell dönteni, miről szól a szituáció, milyen hozzá a viszonyunk és ehhez képest mit kell éreznünk. A szöveg támpontot ad ahhoz, hogy lássuk, milyen indulatok és érzések munkálnak a szereplőkben, és ha egyetértünk a reakcióikkal, akkor a saját életünkben nagyon könnyen találunk kapaszkodót ahhoz, hogy meg is tudjuk formálni. Valamennyien voltunk már dühösek, boldogok vagy szomorúak, a színészmesterség lényege pedig pont az, hogy ezeket az érzéseket bármikor fel tudjuk idézni. A tanítványaimnak gyakran elmondok egy hasonlatot arról, milyen önfeledten képesek játszani a gyerekek, amíg nem tudják, hogy figyelik őket, de amint észreveszik, hogy közönségük van, már produkálják magukat. A jó színész ennek a gyermeki belefeledkezésnek a képességét őrzi meg, és képes úgy visszaadni a helyzeteket, mintha valóban ott, a színpadon lenne cselekvő vagy szenvedő alanyuk.

Minőségbeli különbséget is lát az átélő és az illusztráló színjátszás között?

Nem lehet ilyen pontosan meghúzni a határt. Azt gondolom, hogy aki jól képes illusztrálni egy jellemet, az ugyanazt a hatást éri el, mintha azonosulna vele. A két megközelítési mód egyikére sem lehet azt mondani, hogy jobb, értékesebb lenne a másiknál. Én az átélést szeretem és ismerem jobban, de olyan színészóriástól, mint például Körmendi János, minden illusztrációt elfogadok, mert a kifejezési eszközöket olyan szinten birtokolja, hogy bármit el tud velem hitetni a színpadon.

József Attila önálló estje máig legendának számít a szakmában. Gondolom nem véletlen, hogy még a Szabad ötletek jegyzékét is színpadra vitte, pedig arról sokat vitáznak az irodalomkritikusok, hogy egyáltalán a nyilvánosságra tartozik-e ez a szöveg.

József Attila verseiben már ifjúkoromban olyan gondolatokat találtam, amelyek engem is foglalkoztattak - valahogy természetes volt számomra, hogy színészként is ehhez az anyaghoz nyúlok. Nem József Attilát akartam népszerűsíteni, nem is szorul rá, hanem a saját magányomról és szeretet utáni sóvárgásomról akartam beszélni általa. Én a Szabad ötletek jegyzékét is egy költői szellem csapongásainak tartom, de az intimitását próbáltam azáltal megőrizni, hogy az esteken minden néző szinkrontolmács berendezést kapott és azon át hallgatta az előadást.

A kaposvári színház, amelynek tagja volt, majd később az ön által alapított Merlin Színház is a társulat összetartásáról, a komoly műhelymunkáról volt híres. Lehetséges ez még manapság, amikor az egyéni karrier sokkal fontosabbnak tűnik?

Igen, valóban ez a látszat és talán az elvárások is, de azért a lelke mélyén minden színész arra vágyik, hogy egy jó csapat tagja legyen. Én azt sem hiszem, hogy ebben a műfajban, lehet magányos csillagként ragyogni, mert minden előadás összmunka és mindenki csak akkor lehet jó, ha a közösségben is megtalálja a maga helyét. A külső körülmények és a média vonzása miatt talán valamivel nehezebb az embereket összekovácsolni, mint húsz-harminc éve, de azért nem annyira nehéz, mint sokszor tűnik. Csak a megfelelő hangot kell megütni és ez már a főiskolán kezdődik. Az onnan kijövő színészek ma is képesek azt adni, amit az elődeik, csak talán nem kérik, nem várják el ezt tőlük elég intenzíven. Én is sokszor gondolkozom azon, vajon azt tanítom-e nekik, aminek a mai világban hasznát veszik? De aztán azzal nyugtatom magamat, hogy a munkához való tisztességes viszonyra és egyfajta etikai fedezetre, amit a szakmai ismereteken túl próbálok nyújtani nekik, mindig szükségük lesz.

Ezek szerint ön azt vallja, hogy nem veszett el a színház számára bugyuta tévéműsorokban locsogó-fecsegő színésznemzedék sem.

Igen, ezt vallom, mert meggyőződésem, hogy a tehetség nem kopik vagy használódik el attól, hogy egy ideig nem veszik igénybe. Olyan ez, mint amikor egy mesterszakács fejedelmi bélszínt tud készíteni, de azt csak egy évben egyszer rendelnek tőle. Főzi hát sorra a pörkölteket, de azért a bélszínkészítés fortélyait nem felejti el. Ezért szerződtettem egyes kritikusok fa- nyalgása ellenére is a nemzetibe Stohl Andrást - meghatározó, fontos színésznek tartom és nem érdekel, hogy máshol mit csinált, mert az is csak egy szerep.

Ebből a sok szerepből amelyet ön vállalt a színésztől a Nemzeti Színház igazgatójáig, melyik áll a legközelebb a szívéhez?

Legjobban azt élvezem, amikor még alakul, formálódik valami, ezért ma már nincsenek akkora színészi ambícióim - jobban mondva próbálni jobban szeretek, mint játszani. Az igazgatói megbízásban is az a kihívás számomra, hogy helyzeteket teremthetek, de ha választanom kellene, egyértelműen a tanítás mellett döntenék. Jó látni, hogyan bontakoznak ki a rám bízott fiatalokban olyan képességek, amelyekről maguk sem tudtak és számomra megtisztelő, hogy ennek a folyamatnak részese lehetek.