Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)
2004-09-24 / 221. szám, péntek
UJ SZÓ 2004. SZEPTEMBER 24. VÉLEMÉNY.ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ U.S.A. TODAY Robbanó anyagokat és fegyvereket tudtak csempészni álruhás nyomozók a biztonsági kapuk mögé 15 amerikai repülőtéren végzett vizsgálatok során - jelentette a lap az amerikai belbiztonsági minisztériumra hivatkozva. A 2003 második felében végzett ellenőrzések eredményeit bizalmas jelentésben átadták a kongresszusnak, kevésbé részletes változatát hozta nyilvánosságra a hivatal. A lap szerint John Mica republikánus képviselő megerősítette, hogy a bizalmas jelentés bemutatta a biztonsági rendszeren észrevétlenül átjutott fegyvereket és robbanóanyagokat. A hiányosságokért a gyenge kiképzést és a rossz irányítást tette felelőssé a jelentés, amely felhívta a figyelmet jobb felszerelés és technológia szükségességére.- Már nem tudok veled élni. Elmegyek, és új pártot alapítok. (Lubomír Kotrha karikatúrája) A Selye Egyetemre vár a felsőfokú intézményekben tanuló szlovákiai magyar diákok szellemi integrálása A küldetéstudat forrásai A történelem véletlenszerű összejátszása, hogy az önálló szlovákiai magyar egyetem megnyitása egybeesik Scherer Lajos losonci középiskolai tanár, cserkész- és ifjúsági lap- szerkesztő születésének 130. évfordulójával. KISS JÓZSEF Alighanem önkéntelenül is felmerül a kérdés - főként a Selye János Egyetem padsoraiba beülő hallgatók körében: ki is volt valójában e név viselője, s e losonci gimnáziumhoz kapcsolódó személyiség hogyan is hozható összefüggésbe a 21. századi ambíciókat tápláló komáromi felsőfokú tanintézmény indulásával?! A válaszadáshoz vagy legalábbis a magyarázatkereséshez némi eligazítással szolgálhat Szalatnai Rezsőnek az Irodalmi Szemle hasábjain 1969-ben megjelent nemes veretű visszemlékező írása. A szerző az államfordulat után Sza- kolcán, szlovákul végezte a gimnázium felső osztályait akkor, amikor a 19. század végén Losoncra került Scherer Lajos ottani, majd két évtizedes tanári tevékenységgel maga mögött a „Slo- venské státne reformné gymnázi- um, Lucenec” feliratú körbélyegzőt használó középiskola magyar nyelvű tagozatán kapott szerződéses tanári állást. Szalatnai leírja, hogy Szakolcán a diákok közül páran fogadalmat tettek: titokban magyarul is elvégzik a gimnáziumot, megszerzik a magyar tankönyveket, s hetente egymásnak mondják fel a verseket és a tananyagot. A szinte összeesküvésszerű összejöveteleken ott_ munkált a „hegyeket megmozgató hit, nemes lángolás az anyanyelvért”. A kis csapat a pozsonyi Híradóban megjelent apró betűs hírből szerzett tudomást arról, hogy Losoncon A Mi Lapunk címmel igazi diáklap jelenik meg, melyet Scherer Lajos tanár úr szerkeszt. A távoli város úgy tűnt fel számukra, mint a megújhodás „meleg fészke”. A losonci Madách utcai földszintes házban, munka után, késő éjjeleken át szerkesztett lap „egyszerre zengeni kezdett”, utat nyitott „annak az új hangnak, annak az emberségesebb magyar magatartásunknak, mely a szlovákiai magyar fiatalságban hónapról hónapra erősbödött. Iskolai önképzőkörökben, cserkészcsapatokban forrongó áramlat keletkezett: Ady, Móricz és Szabó Dezső olvasása hozta létre. Az ifjúság megtelt a magyar sors lírájával s a társadalom romantikusan idézett realista kérdéseivel” - elevenítette fel a kor hangulatát majd fél évszázad távlatából Szalatnai Rezső. Scherer Lajos a szlovákiai magyar cserkészek főparancsnoka lett, igyekezve keretet teremteni a kisebbségi magyar középiskolások és egyetemisták közös szervezkedése számára. A Mi Lapunk ugyanis mágnesként vonzotta magához a csehszlovákiai egyetemekre felkerült diákokat, akik a kamaszkoron túllépve, gyarapodó élettapasztalataikat és ismereteiket a folyóirat hasábjain adták át a felnövekvő középiskolás nemzedéknek, s a cserkészmozgalomban társadalmi célok felé irányították érdeklődésüket. Talán azt is mondhatnánk, A Mi Lapunk felért egy, a kisebbségi közösségszolgálatra felkészítő szellemi fórummal, mely - ismét csak Szalatnai szerint - Scherer Lajossal az élen a „kisebbségi küldetéstudat gyakorlati irányítójává” vált. A folyóirat és a körülötte kialakult szellemi pezsgés olyan egyéniségek kibontakozását segítette elő, akik méltán tekinthetők a szárnyait bontogató Selye János Egyetem szellemi elődjeinek. Scherer Lajos unokája, Vágás István mérnök a nagyapjáról és A Mi Lapunkról írt, Szegeden 1994-ben megjelent könyvecskéjében - meíyet Turczel Lajos tanár úr rendkívül hasznos, adatfeltáró kiadványnak minősített - neveket felsorakoztatva megállapítja azokról, akik a II. világháború után kerültek Magyar- országon rosszabb avagy jobb sorba, hogy a szlovákiai magyar kisebbség körében szerzett tudásukat nem vehették el tőlük, újrakezdhették életüket. Alighanem helytállóbb lenne azt hangsúlyozni, hogy ezt a tudást és tudásátadást az anyaországban teljesíthették ki. Egyetemi tanszékvezető lett az a Krammer Jenő, aki érsekújvári francia szakos gimnáziumi tanárként saját generációját elemző, Budapesten megjelent könyvet írt „A szlovákiai magyar serdülők lelkivilága” címmel. Egyetemi tanári képesítést ért el Dobossy László, Sziklay László és Kolozsvárott Balogh Edgár, Kos- suth-díjat kapott a történész Kovács Endre, s a rendszer nem hallgathatta el a félreállított Jócsik Lajos tudományos munkásságát, és 1956 után az akkori NSZK-beli reutlingeni pedagógia főiskolán helyezkedett el Peéry Rezső. S ne felejtsük el azokat, akik a középiskolai oktatásban horgonyoztak le még a két háború közötti Csehszlovákiában, mert akkoriban egyik-másik gimnázium kisebbfajta tudományos műhelynek is számított, többtucatnyi tanár folytatott tudományos kutatást. Örvendetes, hogy a Selye János Egyetem kezdettől fogva gyakorlati irányú, a középiskolákkal kiépített szoros kapcsolatokra támaszkodó képzést kíván folytatni. Hiszen a középiskolai diákállomány felkészültsége meghatározóan közrejátszik az egyetemi oktatás színvonalának alakulásában is. Nyilvánvaló, hogy a kapcsolatfenntartás olyan eleven kölcsönhatást teremthet, mely nagyban elősegíti az előrelépést, a színvonalemelkedést. De ne feledjük, az adott helyzet kényszerűségeihez alkalmazkodó magatartás könnyen visszahúzó erővé is válhat. Elég csak arra gondolni, hogy irodalmi berkeinkben olykor még most is kísért az egykor elkerülhetetlen „kicsiny, de miénk” szemlélet új keletű megideologizálása. Igaz, a fellegjárás is visszájára fordulhat. Ez húzódott meg ugyanis A Mi Lapunk körül kialakult ellentéteknek, s végül 1932-ben a folyóirat tízéves fennálása utáni megszűnésének hátterében is. A Mi Lapunk szellemi közegében lendületet kapott Sarló mozgalom radikalizmusát a többség nem volt képes követni, s a sarlósok élgárdája a kommunista mozgalomhoz csatlakozva az önfelszámolás útjára lépett. Persze a „Sarló túlnövése” elsősorban eszmei indíttatású volt. A malomkövek között őrlődő Scherer Lajos még a lap végnapjaiban is a kiegyensúlyozással próbálkozott: „Szabadjára gondolkozhatik mindenki és alkothat magának világmagyará- zást a tehetsége szerint, de a munka: a magyarság, a cél: az emberiség, az erő: a szeretet, az út: az Isten.” Szinte lenyűgöző ez a bibói szemlélet előképének tekinthető credo, mely egybekovácsolja a nemzeti, a keresztény-konzervatív, liberális és szocialista értékrend közös hozadékait. Nem valószínű, hogy az új egyetem el akarna térni az ilyesfajta szinkretizmustól. Csáky Pál politikusi felelősségérzettől vezérelve utasított el mindennemű politikai beavatkozást az egyetem ügyeibe. Az új felsőfokú magyar intézmény jogos és szükségszerű, A Mi Lapunk hagyományaiban ösztönzésre lelő küldetéstudata azonban könnyen kizárólagossági törekvéseknek is táptalajt adhat. A Selye János Egyetemre mint szlovákiai magyar alma materre és egyben kiröppentő fészekre vár a különböző helyeken és közegekben pályára készülő szlovákiai magyar diákok átal szerzett szellemi értékek integrálása is. Ez viszont nem azonos a már létező intézmények beolvasztásával, ami szembe találhatja magát nemcsak kisebbségi-közösségi dimenziókban, hanem azok alkotóelemeiben is a Gáli Ernő-i „sajátosság méltóságával”. Márpedig a folytonosságot biztosító elvek bárminemű, akárcsak megkerülése is súlyos következményekkel járhat. Talán erre figyelmeztet az egyetem névadója is. A 16 éves Selye Jánosnak a Mi Lapunk hasábjain megjelent egy feltűnést keltő elbeszélésfordítása, Prosper Méri- mée „Az áruló” című korzikai banditatörténete. A cselekmény arról szól, hogy az apa megöli tízéves fiát, mert az elárulta egy menekülő rabló rejtekhelyét. Némi fantáziával elképzelhető, hogy a kamaszt olyan erkölcsi kérdések foglalkoztatták, melyek megingása és összezavarodása a mai glo- balizált, magatartásokat könnyen önmaguk ellentétébe fordító világában viszonylagossá tehetik a legszentebb alapértékeket is. Csáky elutasított minden politikai beavatkozást az egyetem ügyeibe. KOMMENTÁR Fékevesztett jobboldal TÓTH MIHÁLY Az egészségügyi reform vitája során Zajac miniszter elképzeléseinek ellenzői tucatnyi számszerűsített elemzést tettek közzé. A kiválóan képzett ellenzéki szociálpolitikai tudor kiszámította, hogy a törvény elfogadása esetén a következő két-három esztendő alatt hány százmilliót készül a miniszter 20 és 50 koronánként kikotorni a plebsz zsebéből. Más - gyakorló fogorvosként - kiszámította, hogy a javasolt törvény hatására hány ezer zápfog odvasodik meg, noha egyébként megmenthető lenne. Számomra egyeden elemzés se any- nyira meggyőző, hogy ki merészeltem volna jelenteni: a jobboldalt Rudolf Zajac a fékevesztettség állapotába hozta. Az egészségügyi törvény megszavazásáról szóló jelentés elolvasása óta a jobboldali kormánykoalíciót csak ezzel a jelzővel tudom illetni: fékevesztett. Tény, hogy pénzszűkében van az ország, így azt is el tudom fogadni, hogy egészségügyünk nem tudna boldogulni a rendelőkben és a kórházakban leguberált húsz- és ötvenkoronások nélkül. Azt is képes vagyok akceptálni, hogy fizetnünk kell a fogápolásért, vagy hogy hozzá kell járulnom a gyógyszer árához. Majd csak jobbra fordul a gazdaság sorsa, és a társadalom kamatostul visszaszármaztatja az egykor alkotmányos jog leépítése során legtöbbünkön behajtott ki- sebb-nagyobb bankókat. A szlovákiai jobboldal azzal vált fékevesztetté, hogy olyan törvényhozók segítségének igénybevételével fogadta el a Zajac-törvénycsomagot, akik az elmúlt 15 év alatt többszörösen bizonyították emberi és politikai hitelességük elveszítését. Bűnügyi filmekben gyakran előfordul, hogy valamely per attól vesz 180 fokos fordulatot, hogy a talpraesett ügyvéd a koronatanúról bebizonyítja: az illető már több perben tanúskodott, és rendre kiderült róla, hogy pénzért tette. Magyarán: hamis a tanú. Az egészségügyi törvény megszavazása előtt nem akadt „talpraesett ügyvéd”, aki figyelmeztetett volna a „hamis tanúk” veszélyére. Ne csak nézzük, hanem tanulmányozzuk is az új törvény megszavazásáról szóló jelentést és az átszavazók névsorát. A koalíción kívüli igennel szavazók zömének nevét az elmúlt egy évben rendre azt emlegetve ragozta a sajtó, hogy melyikük mennyiért riszálja magát a többséget eredményesen elté- kozolt miniszterelnök körül. És ezt nemcsak a baloldalhoz húzó sajtó tette, hanem - megalapozottan - a polgári értékrendet követő sajtó is. Ha én Dzurinda miniszterelnök helyében lennék, nem osztanám maradéktalanul Zajac egészségügyi miniszter lelkesedését. Hírbe hozta magát a jobboldal. Rossz társaságba keveredett. JEGYZET Kutyával könnyebb! HIZSNYAI ZOLTÁN Ahogy mondani szokás, a téma az utcán hever. Szétnézek - és valóban. Kicsit szakadt, kicsit vizeletszagú, ami, ugye, még nem is lenne baj, sőt. Viszont szakállas. A szakállas téma pedig nem jó téma. Gyerünk hát tovább. Igen ám, csakhogy alig lépek néhányat, keresve a témát, amely tudvalevőleg ott hever az utcán, merthogy ott kell hevernie, hiszen akkor igazi téma, ha ott hever, ahol mindenki láthatja, és meg is látja, de senkinek nem jut eszébe, hogy ez az, amit látnia kellene, amíg nem jön az éles szemű jegyzetíró, és rá nem döbbenti az olvasót az utcán heverőre, a témára - igen ám, csakhogy. Csakhogy ott odébb is ugyanaz a téma hever, vagyis egy ugyanolyan kicsit szakadt, kicsit vizeletszagú, kicsi csikket szívogató - no de persze szakállas. Kis papírskatulya előtte az aprónak. Köztéri közhely. Majdhogynem üres. A skatulya is. A jegyzetíró továbbporoszkálván kis szerencsével mégiscsak megpillantja a lényeget. Rá- érez, mi a frázisban a megrázó. Nem minden rásegítés nélkül: egy sarokkal odébb állatvédők nyomulnak plüsskutyusokkal. Van egy igazi, félig agyonvert korcs is csalinak. Meg egy bús, háromlábú háromnegyed tacskó. Meg egy fél fekete eb. (Kis híja csak, hogy nem fut Trelle- borg felé.) De van is ám sopán- kodás! Megállnak az egybeszabott nagymamik, még a fülükre tapadt mancsú macsók is megtorpannak, kisandítanak ebbe a másik térerőbe is. Ha kampány alkalmával véletlenül arra sétálna egy politikus, dettó, hogy venne két-három plüssnyuszit, tán még egy rojtos fülű cirmos cicát is a szívére ölelne. Szent igaz,jól össze van rázva a látvány. Telik is szépen a kassza. Igen ám, csakhogy. Csakhogy: az ember végül... lassan, tűnődve... mégiscsak továbbhalad, és ahogy az már lenni szokott... homokos, szomorú, vizes síkra ér - és látja, hogy megint ott hever előtte az alaptéma. A szakállas. A mindenségit neki! Persze egy valamirevaló jegyzetíró mindezek után már valamivel árnyaltabban látja az ilyetén köztéri szakállak közhelyszerűségét. Olybá tűnik számára, mintha mégiscsak rejtene valami megrázó ebben a kegyetlen összerázatlanságban. Papundekli fekhely, koszos ruhával telitömött reklámszatyrok, borosüvegek. Azért valljuk meg, piszok rossz a píár. Nem elég ugyanis az elesettség, részvétben kell utazni! Lenne mit ellesni az állatvédőktől. Noha nekik könnyű a kutyu- sokkal, cicákkal. Elhagyott aligátorokat persze nem visznek ki. De ne tegyünk igazságtalanok. Aki utánajár, tapasztalhatja a fejlődést. Az adakozás- lélektanban jártasabb, élelmesebb koldusok már tartanak kutyát. Igaz, a hamburgi kolduló automatáktól még igen messzi járunk, pedig az tenne az igazi. Bedobja az ember az adományt, és megvárja, amíg kijön a bizonylat. A hamburgiak olyan szenvedéllyel gyűjtik ezeket a szabványköszönetet is tartalmazó elismervényeket, mint hajdanán a bűnbocsátó cédulákat. És még kutyatápra se kell költeni.
