Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)
2004-09-20 / 217. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2004. SZEPTEMBER 20. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 TALLÓZÓ THE SUNDAYTIMES A brit kormány törvényt készít elő, amely kitiltaná a köz- tisztviselői karból a legnagyobb brit szélsőjobboldal párt tagjait. A törvényesen bejegyzett, a kormány több tagja által azonban nyilvánosan neonácinak minősített Brit Nemzeti Párt (BNP) aktivistái nem dolgozhatnának az állami köz- igazgatásban, a Civil Serviceben. Ez lenne az első eset Nagy-Britanniában arra, hogy bármely legális politikai párt tagjait eltiltanák a közigazgatási munkától. A köztisztviselőknek nyilatkozniuk kellene arról, tagjai-e a Brit Nemzeti Pártnak. Akik felfedik tagságukat, azokkal közük, hogy ez nem összeegyeztethető a köz- tisztviselői munkával. Az is felmondási ok lenne, ha valaki megtagadná a válaszadást. Az igazi probléma a magyarországi nemzetiségek parlamenti képviseletének hiánya Nicolae Ceausescu és a hunok Budapesten az Országos Választási Bizottság úgy döntött: az eddig elismert 12 nemzetiség és 1 etnikum köre bővülhet. Ezer érvényes aláírás összegyűjtése esetén Magyarországon lesz hun kisebbség is. E. FEHÉR PÁL Ezer aláírást szerezni - nincsen ennél egyszerűbb dolog, bármilyen képtelenségről is legyen szó, legfeljebb a kocsmákat kell a záróra előtt sűrűbben látogatni. Mert, ugyebár, bármely normális, az általános iskola első négy osztályát elvégzett ember tudhatja, hogy idestova másfél ezer éve nem élnek a földkerekségen hunok. Mint annyi nép- vándorlás korabeli más nép - elvérzett az állandó háborúkban. Az utolsó szál emberig. Hun nyelven sem tudhat senki, mert legfeljebb sejthetjük, hogy ez a hajdan oly hatalmas és rettegett nép a török nyelvcsaládhoz tartozott, ám egyetlen árva szavuk nem maradt az utókorra. Tehát azok, akik mostanában felfedezik magukban a hun nemzethez való kötődés ismérveit, vagy eszelősök, mint - mondjuk - azok, akik a sumérokkal rokonítanák a magyarságot, netán kötelező tantárgyként vezetnék be az iskolákban a rovásírást, mert az felel meg a legjobban a magyar nyelv szellemének, vagy pedig egyszerűen szélhámosok, esetleg - ez sem elképzelheteden - eszelős szélhámosok. A gyanúra minden alapunk megvan. Már az eddig elismert 12 magyarországi kisebbség esetében többször felmerült a gyanú, hogy azok, akik például örményeknek hirdetik magukat - sem örményül nem tudván, még kevésbé ismerve az örmény ábécét, a kultúráról és a vallásról már nem is szólva -, inkább bizonyos önsegélyező egylet tagjaiként működnek. Ezt úgy tessék érteni, hogy az elismert nemzetiségek önkormányzatokat alakítanak, amelyeket az állam megfelelő arányban támogat. Nagyon helyesen - általában. Konkrétan az örmények esetében viszont inkább csak egyes bukott politikusok nyugdíj-kiegészítését szolgálja a szerény summa, amit kaphatnak, de ez is több a semminél. És ha kevesen vannak - az osztozkodásnál jobban járnak a ki-, illetve megválasztott vezetők. A ruszinok egyik vezetője hosszabb ideje nem tudta eldönteni, hogy ruszin, szlovák vagy magyar költő, de én - ismervén az adófizetők pénzéből kiadott klapanciáit - inkább arra szavaznék, hogy akár ruszin, akár szlovák, akár magyar lehet az illető, de költőnek semmiképpen sem nevezhető. Az sem elképzelhetetlen, hogy ezek a mai hunok - mint friss nemzetiség - majd politikai követelésekkel állnak elő. Pontosan olyan ideológia alapján, mint egykor a conducátór, a gyászos emlékezetű Nicolae Ceausescu tette volt, aki a dák rokonsággal ámítva a románokat - végzetes diktatúrát teremtett, melynek következményeit máig nyögi az ország, a többségi nemzet ugyanúgy, mint a kisebbségek. Hiszen a dákok pontosan annyira tartoztak a románok elődei közé, mint a magyarság ősei közé a hunok. Az ilyen őskeresés a mi tájainkon mindig gyanús és korántsem jámbor szándékokra utal. A megboldogult Franjo Tudjman, aki egyszerre volt tábornok és történész, no meg a „horvát nemzet atyja”, előszeretettel támogatta azt a tudományos nagyképűséggel előadott mesét, hogy a horvátok nem is szlávok (mint a szerbek, például és főként), hanem a „fehér horvátok” voltaképpen irániak voltak, akiknek Krakkó táján volt hatalmas birodalma, majd a szlávok és nem utolsósorban a magyarok (ez Könyves Kálmán „bűne” lett volna) elnem- zetietlenítették a szerencsétleneket. Hogy Ceausescu és Tudjman mire használták az ilyen ideológiákat - tudjuk. Hogy az álhunok mit akarnak - az állami támogatás be- söprése mellett-, egyelőre találgatni lehet csupán, de semelyik szóba jöhető variáns nem kecsegtet valami demokratikus eszmével. Ezért lenne fontos a magyarországi nemzetiségek jogállásáról végre felelősen gondolkozni. Tudniillik még a látszat szerint sincs rendben ez a kérdés. Vannak ugyanis kisebbségi önkormányzatok. Többségük rendben működik. Létezik állami támogatás. Az állam gazdasági helyzetéhez képest nem is olyan csekély. Egy-két szélsőséges kilengéstől eltekintve Magyar- országon a nemzetiségek normális életét semmi nem veszélyezteti. (Még abban az esetben sem, ha a roma népesség helyzete távolról sem megnyugtató.) Vitathatatlan azonban, hogy a rendszerváltás óta minden magyar kormány és parlament alaposan elmarasztalható az alkotmányos mulasztás vétségében. Másfél évtized ugyanis nem volt elegendő arra, hogy a magyar- országi nemzetiségek - mindenek előtt a németek, a szlovákok, a horvátok, a szerbek, illetve a románok - parlamenti képviseletének fogas problémáját megoldják. Ez akár a nemzetközi közvélemény előtt sem kedvező a Magyar Köztársaság számára, amelynek politikusai és állami szervei - jogosan és helyesen - szinte minden esetben hangsúlyosan teszik szóvá, hogy mennyire lényeges a szomszédos országokban a magyar nemzetiségek egyenrangúsága, amelynek természetes része a parlamenti képviselet. És azért ne feledjük, hogy Horvátországban kevesebb magyar él (24 ezer), mint Magyarországon horvát (80 ezer), de a zágrábi sabor padjaiban helyet foglal egy magyar képviselő, a budapesti palotában pedig nincsen olyan horvát képviselő, aki azon a jogon ülne ott, hogy a horvát kisebbség érdekeit képviseli. Ez rendkívül komoly probléma, amely megoldható a kis létszámú nemzetiségek esetében is, mint a horvát mellett a szlovéniai magyarok esete igazolja. Ám nincs megoldva és ez az, amit okkal tesznek szóvá az érdekeltek Magyarországon és minden szomszédos állam kormánya. Az álhunok jelentkezése egyszerre elmekórtani eset és biztos jelzése annak, hogy valami még- sincs rendben a magyarországi nemzetiségi ügyekkel... Budapest került kényes helyzetbe; a pozitív döntés elvándorlási hullámot indíthat a Délvidéken Új dimenzió a vajdasági magyarok ügyében MTl-FIGYELŐ Új dimenziót nyit a Vajdaságban történő magyarellenes atrocitások ügyében az, hogy Magyarországon kért poütikai menedékjogot a Sötét család - írta az újvidéki Magyar Szó. „Sok mindenre volt már példa az elmúlt hónapokban, sokféle esettel találkozhattunk, ilyennel még nem. Most már erre is van példánk. A Sötét család emberileg teljes mértékben érthető döntése azért jelent új dimenziónyitást ebben a sötét történetben, mert így és ezzel véglegesen eldőlt az a kérdés és dilemma, hogy ezt a kérdést kell- e internacionalizálni, vagy nem”. A kérdés máris internacionalizáló- dott azáltal, hogy egy Szerbiában élő család egy másik ország kormányától kér menedéket üldöztetésekre hivatkozva. A megszólított kormánynak valamilyen módon reagálnia kell, és bárhogyan teszi ezt, azzal - még ha közvetett módon is, de - véleményt mond egy szomszédos ország politikájáról. Budapest került a legkényesebb helyzetbe, s nem kis politikai bölcsesség és előrelátás szükségeltetik most a helyes válasz megtalálásához. A menedékjog pozitív elbírálása esetleg láncreakciószerű folyamatot indíthat el, egyre több vajdasági magyar kérheti a magyar kormánytól ugyanezt, a precedensre hivatkozva. Ezzel Budapest mintegy elősegítené a kivándorlás folyamatát, ellentmondva ezzel a jelenlegi és a korábbi magyar kormányok vezérelvének, amely a határon túli magyar közösségek szülőföldön való boldogulását tűzi ki célul. Az elutasítás viszont azt az üzenetet közvetítené a vajdasági magyarok felé, hogy a magyar kormány nem tud, és nem is akar segítem rajtuk. Budapestnek olyan választ kell találnia a kérelemre, amelyet Belgrád is úgy tud értelmezni, mint a dolgok rendezésére irányuló jóindulatú lépést. Belgrád helyzete egyre kényesebb, s erre a konkrét esetre nyü- ván még sokszor rákérdeznek Brüsszelben. „Könnyen lehet, hogy Belgrád jól felfogott érdekei szempontjából ez az utolsó pillanat, amikor még felülbírálhatja eddigi, meglehetősen lekicsinylő és jobbára csak kényszeredetten látszatcselekvő politikáját, és érdemben is megpróbál tenni valamit a dolgok rendezése érdekében”. KOMMENTÁR Többdimenziójú nemzet TÓTH MIHÁLY Magyar és nem magyar alkotmányjogászok a megmondhatói, milyen politikai, szomszédpolitikai, közjogi, gazdasági, migrációs stb. következményei lehetnek a budapesti törvényhozás egyhangú döntésének, amelynek értelmében ügydöntő népszavazást írnak ki a határokon kívül élő magyarok kettős állampolgársága ügyében. Van, aki lelkesedik, van, aki buktatókat sejtve mérsékelten örvendezik. A népszavazásnak azonban lesz egy vonatkozása, amely miatt mindenképpen érdemes megtartani: nagymértékben hozzájárul önismeretünk csiszolásához. Antall József, a néhai magyar miniszterelnök volt az utolsó magyarjobboldali politikus, aki primitív aktuálpolitikai megfontolások nélkül ontott könnyet Trianon miatt. E mondat három kulcsszava: „aktuálpolitikai megfontolások nélkül”. Ő is siratta a Zágontól Dévényig és Tátrától Fiúméig terjedő országot, de valahogy úgy, ahogy azt 1526 után úgy nyolcvan évvel valamelyik, a három részre szakított ország majdani egyesülésében reménykedő vándorpoéta tehette. Antall József meghatározó személyiség volt, kijelentéseire reagálva csóválhatták fejüket a hozzá képest másként gondolkodó magyarok és nem magyarok, de hordószónokságban nem lehetett elmarasztalni. A rendszerváltást követő második magyar kormány hivatalba lépésétől kezdve a magyarországi jobboldal az egydimenziójú magyar fikciójának megkonstruálására összpontosított. Meg kell mondani, hogy e törekvése - hatalomgyakorlás közben és ellenzékben egyaránt - nem nélkülözte a sikert. Fontos szerepet játszott ebben, hogy a baloldal felvette a lába elé dobott kesztyűt, és nem volt mersze kimondani, hogy valaki nem csak egy módon lehet magyar. A baloldali párt abban próbált versenyre kelni a jobboldallal, amiben vele soha nem lehet versenyképes: a Trianon miatti siránkozásban, annak bizonygatá- sában, hogy a mi összes sérelmünk a szomszéd nemzetek or- dasságában gyökerezik. Ha más hozadéka nem is lesz a magyarországi népszavazásnak, annyi mindenképpen, hogy kiderül: az anyaországiak mennyire differenciáltan látják helyzetüket, képzelik el a megoldást. Már csak azért is, mert összehasonlíthatatlan a helyzet Dél-Szlová- kiában, Erdélyben, Kárpátalján és a Vajdaságban. Kissé leegyszerűsítve: a magyar glóbuszt máshogy látja az erdélyi magyar munkaerő minél olcsóbb megvásárlására törekvő budapesti építési vállalkozó, és egészen máshogy, akinek, mint egykori rabszolgavásáron a gazda, leendő munkaadója már-már a fogsorát is szemügyre veszi. Többdimenziójú nemzet a magyar, így megoldási elképzelései is differenciáltak. Csodálkozom, hogy némely politikusok erre csak most kezdenek ráébredni, amikor attól tartanak, hogy sikertelen lesz a népszavazás, és a kisebbségi magyarok ezt úgy értelmezik, hogy nem szeretik őket az anyaországiak. JEGYZET Ivan, a sztár POLÁK LÁSZLÓ A szemérmesebb médiák Ivan L.-nek nevezik. Amelyek viszont nem tartanak attól, hogy esetleg beperelik őket, azok bizony leírják, hogy Lexáróí, a titkosszolgálat egykori igazgatójáról van szó. Most megint róla szólnak a hírek. Mert ő egy sztár. Egy médiasztár. Mi több, egy könyv is megjelent róla, azzal a sokatmondó címmel, hogy Emberrablás. A címlapról ő néz le ránk, teljesen új imázsával. A cím viszont csalóka, tessék vigyázni! Nem az ifjabb Kovác elrablásáról szól, nem erről tesz esetleg töredelmes vallomást. Állítólag őt magát rabolták el, amikor a hazai igazságszolgáltatás elől bujkált, s egész Dél-Afrikáig vitte félelme. Ott viszont lekapcsolták, haza szállították, dutyiba dugták. Erről szól ez a könyv, nyilván lexai meglátásban. Ne hagyják magukat becsapni, mert a félrevezető cím egyértelműen üzleti szándékból adatott. A pozsonyi könyvesboltok kirakatai egyébként tele vannak ezzel az irodalmi értéket alig képviselő művel. Közben meg folynak a perek, Ivan L. bizony szorgalmasan koptatja a vádlottak padját. Na nem emberrablási ügyben. Mármint a kis Kovác ügyében. Mert arra Lexa az akkor a köz- társasági elnök bizonyos jogköreivel bíró miniszterelnöktől, Meciartól, amnesztiát kapott. Azóta sem tudnak ezzel a bűncselekménnyel mit kezdeni. És máris a számra kell ütnöm, nehogy ezt meghallja Lexa valamelyik ügyvédje. Mert tévében fejtették ki: nem Lexa kapta az amnesztiát, hanem mindenki, akinek köze lehetett az ügyhöz. Tehát akár én is úgy vehetem, hogy amnesztiát kaptam ifj. Kovác elrablása ügyében. Jaj, de jó, már csak ez hiányzott a boldogságomhoz. Közben egy bűnügyben, a fegyverkiselejtezési perben a bíróság kimondta: Lexa olyan, mint a ma született bárány. Ártatlan. Sebaj. Van még ellene eljárás bőven. Például a hármas oltár ügyében. Amely úgy híresült el, hogy a besztercebányai megyéspüspököt akarták fiktív megvásárlásával diszkreditálni. Nem nagyon sikerült. A hármas oltár azóta a Szlovák Nemzeti Galéria gyűjteményébe került. A héten, véletlenül pont azon a napon, amikor a valamelyik Lexa-per folyt, ki is állították. Lexa meg elment megnézni. Persze, előtte szólt a tévétársaságoknak, hogy galériába megy. Elvégre ő egy sztár. Egy médiasztár. Úgy kell nekünk. Szöveg nélkül (Elek Tibor karikatúrája)
