Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)
2004-09-18 / 216. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. SZEPTEMBER 18. Családi kör 13 Nem is gondoljuk, milyen kitörölhetetlen nyomot hagynak a gyermek lelkén a jó vagy éppen a rossz dolgok Gyermekkori emlékeink A kukoricakóróból épített bunker (A szerző felvételei) Gyermekkorom legkedvesebb emlékei egy olyan városrészhez kötnek, amelynek hangulatos utcáit vagy negyed évszázada eltüntette a szocialista város- rendezés. Az elöljáró elvtársak akkoriban sokat fáradoztak azon, hogy az oly divatosan hangzó szanálást, ahol csak lehetett, véghez is vigyék. MÉRY ZSÓKA Ahelyett, hogy inkább igyekeztek volna megőrizni a kisváros polgári hangulatát, bontottak mindent, ami csak az útjukba került. Hiába tiltakoztak a lakosok, azokban az években senkit sem érdekelt a magántulajdon sérthetetlensége, főleg ha a városi érdekekkel került ellentétbe. így aztán a zömében nem is olyan öreg házakból álló városnegyed a hetvenes évek végén a földdel vált egyenlővé. Hogy aztán a helyén, ugyanazzal az utcanévvel, felépüljön a sok betelepülő idegen számára egy rideg panelrengeteg, amely persze épülhetett volna száz méterrel odébb, a város szélén is, s talán ma kevésbé rontaná a városképet. Még most is érzem azt a szívet szaggató fájdalmat és kilátástalan tehetetlenséget, amit idős nagyszü- leim éltek át, miközben elvették tőlük nyomorúságos életük egyetlen gyümölcsét, a tizenhat éves családi házukat. Kicsi voltam akkor, de pontosan emlékszem, hogy szegény nagyanyám sokat sírt emiatt. Szívós nagyapám szemeit is döntötték a könnyek, ahányszor csak szóba került a rájuk váró szörnyűség. Nagymama nem várta meg a mindent halomba döntő buldózereket. Egy nap boldogan szaladtam hozzá iskola után, hogy megmutassam, kihúzták az első tejfogam. Kitártam a szobaajtót. Nagyanyámat akkor emelte két idegen a koporsóba. Az ünneplőruhája volt rajta, mintha csak indult volna valahova. Sápadt volt ugyan, de én szentül hittem, hogy csak alszik. Hiába simogattam az arcát, szólítgattam, zokogtam, még a markomban szorongatott kis tejfogam is megmutattam neki, de ő már messze járt. A bontás évekig elhúzódott. Nagyapám, a kedves nagyim, foggal és körömmel ragaszkodott az utolsó percig a házhoz, a kerthez, az állataihoz. És én naponta meglátogattam. Ott laktak a barátaim, és hihetetlen jókát lehetett arrafelé játszani. Mindig találtunk magunknak egy kis zugot, szurdikot, ahol pompás kis búvóhelyeket lehetett építeni. Nagyapám tökéletes partner volt az efféle játékokhoz. Bármilyen sok volt is a dolga, segített a szögelésnél meg a hasonló férfimunkáknál. Sose hallottam tőle azt, hogy most hagyjuk békén, vagy hogy fáradt. Ránk mindig volt ideje. Néha ugyan fájt a dereka, de olyankor hasra vágta magát, aztán csak annyit mondott, na, gyere, szaladj végig a hátamon, kis unokám! Boldogan hozta nagyanyám öreg rongyait, a kimustrált ágytakarót, függönyöket meg a lepedőket, hogy minél csinosabb legyen a rejtekhelyünk. Imádtunk vele játszani! Hetvenöt éves volt, amikor az elvtársak kiutaltak a számára egy húsz négyzetméteres garzonlakást a nyolcadik emeleten. Tíz évig élt még ott. Mindig vidám volt, mosolygós és jókedvű, de a szíve az utolsó dobbanásig sajgóit a nagyanyám és a házuk után. Álmomban gyakran járok az ismerős házak között. Látom a kiskertekben pompázó tarka virágokat és az udvaron csipegető kiscsibéket. Világi nénit, ahogy görnyedt háttal sétikál a botjára támaszkodva. Közben elbaktat mellettem a Husvéték lovas kocsija, s megcsapja orromat az izmos ló verejtékszaga. Magam is meglepődöm, milyen mélységekből kerülnek elő ezek a régi, jelentéktelennek tűnő emlékek. Milyen kitörölhetetlen nyomot hagynak a gyermek lelkén a jó vagy éppen a rossz dolgok. Szidjuk a mai gyerekeket, hogy ilyenek meg olyanok. Meg bezzeg a mi időnkben... Okoljuk a tévét, a videót meg a számítógépet, s közben észre se vesszük, hogy mi felnőttek is nagyot változtunk. Meg aztán azokban a panelrengetegekben, hol is lehetne igazán jóízűt játszani? Sok-sok év után most úgy adódott, hogy a szünidőben ismét bunkit építettünk. Kisebbik fiammal meg még egy fél tucat vásott, unatkozó kiskamasszal nagyon jót szórakoztunk. A férfinép deszkából meg kukoricakóróból épített bunkert a kertünk végében. Nem is akármilyet! Fűrészeltek, fúrtak és faragtak, elkalapáltak vagy öt kiló szöget. Hihetetlenül élvezték a játék minden pillanatát, és én éppen olyan lelkesen segédkeztem, mint egykor régen drága nagyapám. Nem tudom pontosan, mi az az ősi ösztön, ami az embert alkotásra, építésre készteti, de azt tudom, hogy azokban a napokban egyiküket se lehetett volna, még büntetésből se a tévé vagy a számítógép elé ültetni. Aztán amikor egy este, szalon- nasütögetés közben koszosán és fáradtan megjegyezték, hogy ezek voltak számukra a szünidő legjobb napjai, megértettem, miért is szeretett nagyapám-velünk játszani. SZÓ MI SZÓ Koncert után, eső előtt M. CSEPÉCZ SZILVIA Cudar a kedvem, hiába a vénasszonyok nyara, a napfényes vasárnap reggel. Morgolódom, hogy kellett nekem Omega-koncertre mennem, és kellett megnéznem az Arthur király című csatafilmet. Az Omega tegnap volt, az Arthur két napja, az egyik Dunaszerdahelyen, a másik Budapesten, ráadásul a maga módján történelem ez is, az is. Mielőtt még vernék az első követ, sietek leszögezni, hogy az Omega-kon- cert jó, mondhatni kifogástalan volt. A lacikonyhás, sültkolbász-illatú DAC-stadion már kissé megmosolyogtatott - koncertjáró népség vagyunk, elképzeltem Mick Jaggert a prágai Strahovban sült kolbásszal, Laurie Andersont vagy a Nightwisht cigánypecsenyével a budapesti PeCsában, esedeg a Quimbyt akárhol, akármivel -, de a hangulat remek volt, araszoltunk hát a küzdőtéren a színpad felé. Én, pechemre úgy a másfeledik sorban találtam állóhelyet, mint utóbb kiderült, egy hamisítatlan (kiejtésű) csallóközi társaság mellett. Gyanútlan-boldo- gan ácsorogtam, és már nagyon érett a koncert kezdésének az ideje, amikor mögöttem egy toronyszerű férfi elkezdett a hátamra nehezedni. Egy idő után meguntam, hogy én viszont emiatt az előttem pihenő fiatalembert „molesztálom”, és kiegyenesedtem. No, erre felharsogott a középkorú csallóközi gólem, mondván, nem elég, hogy eléje tolakodtam, még rá is dőlök (?!). Valami olyas’ rövidet válaszoltam, hogy jómagam fordítva érzem, és hagytam a levében a pasast, aki érdekes módon ezután a hátam közepéhez sem ért. Rosszkedvű pedig azért vagyok így utólag, mert például azt is mondhattam volna, hogy édes úr, az ott előttünk egy koncertszínpad, ez meg egy küzdőtér, s már a nevéről megismerszik, hogy az ember oda küzdi magát, ahol helyet talál, nincs sorrend, bérelt hely, mint a hentesnél, fogorvosnál. És aki - mint feltehetően ő - negyvenen túl megy életében először rockkoncertre, előtte azért érdeklődjön, miről is szól a dolog. Például tömeges, szeretetteljes lökdösődésről a küzdőtéren - ahol még nagyobb durvulás esetén is legfeljebb csak annyi hangzik el, hogy „bocs”. De mondom, nem mondtam, s így, leírva mindegy is már. A többi harmincas-ötvenes (az Omega életfogytiglani rajongótábora) fütyült a tolongásra, boldogan csápolt és ordította a nótákat Kóborral... Rosszkedvem hétvégéjének másik „királya” az Arthur, akiért, illetve a nevéhez kötődő mondakörért kamaszkorom óta rajongok Merlinestől, Ginervástól, és láttam már olyan jó kis varázslatos filmet a témában, mely minden mágia ellenére is majdnem élethűnek hatott. Ez a Fuqua által rendezett Arthur viszont lehetett volna akár Conan, a barbár is, vagy valamelyik Rambo, páncélököl helyett pajzzsal... De ez is csak engem bosszant, aki a műbunyót szereti, az kedvére élvezkedhet a moziban. Hoppá! Mintha csöngettek volna, amíg én itt az Omegára és az Arthur-filmre emlékezve éppen kifele kászálódom a vasárnap reggelből. Igen, a vizesember járt itt, ami soha nem jelent jót. (Saját belső „álmoskönyvem” szerint, ha vízzel álmodom, valaki megbetegszik a családból. S ha más nem is, de ez harmincvalahány éve mindig bejön.) A vizesember, szegény, persze nem tehet róla, csak csönget, leolvassa a vízórát, és kéri a pénzt. A családomban mindenki ismeri a vizesember- fóbiámat, ezúttal a féljem nyitott ajtót. Gyanúsan hamar jött vissza, azt mondta, üljek le (ültem), és hogy ugye tudom, ő sohasem iszik (tudtam). Merthogy, amit most mond... Felteszem, a lényeget úgyis mindenki ismeri, akinek van háza, eresze, közművesített csatornája. Hogy ezentúl az esőért is adót kell fizetnünk! Már csak a levegőadó hiányzik! Azaz dehogyis hiányzik, van nekünk olyanunk is, csak rendesen közpénzeknek szokták nevezni. De hogy esőadó! Merlin szakállára mondom, ez még Arthur királynak se jutott volna eszébe! Ezzel simán leköröztük az összes ókori civilizációt, a sötét középkort, a feudalizmust, sőt valamennyi legújabb izmust is. (Ennyire talán még a jobbágyok sem függtek a földesuruktól, mint a mai köz népe az államtól, a különféle jogokat gyakorló intézményektől.) Kíváncsi vagyok, hogyan számítják ki majd az esőadót. S hogy ezután várja vagy átkoz- za-e majd a jónép az esőt. Az ezüst esőt, amiről olyan szívhez szólóan énekelt az Omega... OTLET-TAR Hogy otthonunkban megmaradjon a nyár TIPPEK Bár kint már vége a nyárnak, mi bent a szobában vakációs emlékeinkkel még sokáig megtarthatjuk a hangulatát. És most talán több időnk lesz a hétvégi házra, a konyhára, egy-egyjó ödettel, leleménnyel olcsón gazdagíthatjuk családi fészkünket. Tengerparti emlék A nyaralás során összegyűjtött kagylók, szép formájú kövek csinos fedeles üvegekben kellemes díszei lehetnek a fürdőszobának, mindennap felidézve a vakáció pillanatait. Festett emlékek Bizony, szükséges némi rajztudás és érzék a kirándulások során begyűjtött lapos kövek, kavicsok megfestéséhez. Természetesen, a fantázia sem nélkülözhető ahhoz, hogy kellően változatos ábrákkal díszítsük a gyűjtemény darabjait. A képen is látható, bármi rákerülhet a kövekre: ember, állat, növény, ház, hajó stb., a lényeg csak az, hogy ne kapkodjuk el a munkát. Ha elkészültünk velük, rendezzük a kidíszített köveket egy tálba vagy tálcára -jól mutat majd az asztalon, polcon. Hímzések házilag A legegyszerűbb öltésfajtákkal, mint például a láncöltés, díszíthetünk abroszt, konyharuhát, de a türelmesebbek és bátrabbak függönyeiken is próbát tehetnek. A munka megkezdése előtt minden esetben szükséges vázlatot készíteni, majd azt szabókrétával vagy színes szappannal felrajzolni a hímzendő felületre. A fonalak kiválasztásánál fontos szempont a jó minőség és az evvel együtt járó színtartósság, különben már az első mosásnál búcsút vehetünk szépen díszített darabjainktól. Hímzett párnák Némi hímzésismerettel bárki készíthet ilyen vagy ehhez hasonló díszítéseket. A markáns, dürva szövésű anyagokhoz nagyon jól illik ez a fajta egyszerű, nagyvonalú díszítési mód. A munka megkezdése előtt készítsünk sablont (egy félbe hajtott papírból vágjuk ki a szív egyik oldalát, majd hajtsuk szét a papírt), pontosan rajzoljuk fel a mintát az anyagra, és hímezzük körbe. Könnyebb hímezni a kiszabott, ám még össze nem varrt felületre. (Lakáskultúra) CSALÁDI KOR Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: Családi Kör, Námestie SNP 30,814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469