Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)
2004-09-18 / 216. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) CSALÁDI KOR , fi gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével ” (AranyJános) 2004. szeptember 18., szombat 8. évfolyam 36. szám Nemcsak a hideg korlátozó nevelési stílus tehet kárt a gyerekben, a túl korán megelőlegezett felnőttségnek, a mindent megengedő nevelésnek is megvannak a hátulütői Felnőtt szerepben gyereklélekkel szempontból a gyakorlatban is jócskán függetlenek legyenek, hogy igényük legyen az önálló munkára, keresetre és feltétlenül egyedül akarjanak utazni, szórakozni a barátaikkal. A gyerek begörcsöl Ha mindezt követelményként támasztjuk a tinédzser elé ahelyett, hogy megvárnánk, amíg önszántából, jókedvében kezd el ebben az irányban haladni, csak lassítjuk, nehezítjük a folyamatot: a gyerek begörcsöl, szorongani kezd, ahelyett hogy spontán élni tudna a kínálkozó alkalmakkal akkor, amikor már megérett rá. A látszólagos semmittevés, a bámulni a plafont merengve - ezeknek a gyerekeknek igenis hasznos, értelmes elfoglaltság lehet: fantáziáinak arról, amit majd csak pár hónap vagy év múlva fognak a gyakorlatban is megélni. De az erőltetett felnőttség a korkövetelményekhez látszólag jól alkalmazkodó, népszerű, vagány és sikeres fiatalok számára is tehertétel lehet. A pszichológiai rendelőkben egyre többször találkozunk olyan fiatalokkal, akiknek „koraérettségük” okoz gondot. Ők elhiszik mindazt, amit a reklámok sugallnak, hogy minden jár nekik, mégpedig azonnal és magától értetődően, erőfeszítés nélkül (Mert megérdemlőn.), hogy az élet célja a felhőtlen szórakozás, ezért hétvégén bulizás helyett egyedül lenni cikis. Sőt, jól kinézni, ismerkedni, szexuálisan csábítani és csábítónak lenni tulajdonképpen kötelező. Egy tizenéves, testileg és lelkileg még egyaránt fejlődésben lévő gyerek életében ez az elképzelés számos problémához vezet. Egyre többen vannak, akik nemcsak hogy nem tudják magukat rákényszeríteni a tanulásra, de nem is igazán értik, ugyan miért volna erre szükség. Hiszen az ember dolga az életben az, hogy minél jobban érezze magát, a tanulás pedig nem az, ami a számára örömet okoz. Mivel szabadidejében tulajdonképpen felnőtt életet él, nála tíz-húsz évvel idősebbekkel egy helyre jár szórakozni, az iskolában nehezen fogadMinden kornak megvan a gyermeknevelési divatja a maga tévedhetetlen guruival és szent bibliáival, mely divat mindig az általános korszellem lenyomata is egyben. Ma egy demokratikus, egyenrangúságot ajánló, kevéssé korlátozó, alapvetően örömszerzésre és önérvényesítésre törekvő kultúrában élünk, így gyermekeinket is igyekszünk ebben a szellemben nevelni. NEVELŐKNEK Egyre kevesebben köszönnek a szüleiknek csókolomot, és kiment a divatból a szobafogság, a nádpálca és a kukoricára térdepeltetés is. Tulajdonképpen örülünk is annak, hogy ez a vágyakat erőszakosan semmibe vevő, merev tekintélytiszteleten alapuló nevelési stílus kezd háttérbe szorulni, ugyanakkor, mint minden túlzásba vitt divattal, a ,jó fej, barátságos, megértő” gyerekneveléssel is át lehet esni a ló túlsó oldalára. Manapság sok olyan szülő van, aki bűntudatos, ha valamit megtilt gyermekének, hiszen az olyankor csalódott és dühös. Vagy képmutatónak érzi magát, amiért megteszi, amihez gyermekét még kicsinek tartja. A felnőtt sokszor meg van zavarodva, nem érzi pontosan, hogy mennyire élhet a hatalmával, mennyire korlátozhatja a gyerek vágyait, vagy kényszerítheti őt erőfeszítésre, önkorlátozásra. Megijed attól, ha tekintélyesnek és szigorúnak kell lennie, mert alapvetően a gyerek szeretetére, és nem csodálatára vágyik, és valamiért úgy hiszi, ez a két dolog ellentmond egymásnak. Mit sugall a korszellem? Ugyanakkor a szülő sokszor csak azt közvetíti, amit a korszellem egyébként is sugall. A mai fiatal nem azt hallja a leggyakrabban, hogy: „Korlátozd a vágyaidat, elégedj meg kevesebbel, nem kell mindig és mindenáron jól érezned magad, mert a kudarcokból és a lelki fájdalmak elviseléséből is értékes tapasztalatok nyerhetők.” Nem azt hallja, hogy „Ráérsz még a szerelemmel foglalkozni, szórakozni, vagánykodni, a felnőttet játszani.” A körülötte levő világ, minden reklámfotó és slágerszöveg, tévéműsor és videoklip arra szólít fel, hogy: „Élj a mának! Nevess, táncolj, ismerkedj és élj szexuális életet, amilyen hamar, és amilyen gyakran csak tudsz!” A mai kultúra azt sugallja, hogy aki magányos, szomorú, éppen semmilyen téren nem ér el sikereket vagy nincs partnere, sok haverja, és nem bulizik éjt nappallá téve, az szánalomra méltó vesztes, aki valószínűleg maga tehet a bajáról, és tulajdonképpen szégyellje magát. Sok mai tinédzsernek nyomasztó teher ez. Ez a látszólagos tolerancia és engedékenység a fiatalok vágyaival szemben sok kamaszt nehéz helyzetbe hoz. Míg korábbi időkben a korán érő, korán felnőttesedő, „lázadó” gyerekek lógtak ki a sorból, ma a lassabban érő, gátlásosabb, kapcsolataikban konzervatívabb tinédzserekre néznek furcsán, és igyekeznek megváltoztatni őket. Pedig 16 éves korban sokan még nem tartanak ott, hogy családjuktól érzelmileg és sok Egyre kevesebben köszönnek a szüleiknek csókolomot, s kiment a divatból a szobafogság a nádpálca és a kukoricára térdepeltetés is A mai viselkedéskultúra azt sugallja, hogy aki visszafogottabb, az szánalomra méltó vesztes (Képarchívum) ja el, hogy a tanár írja neki elő, mit tehet és mit nem, hogy hiába érzi úgy, neki van igaza, vagy hogy a tananyag nem érdekli, mégis engedelmeskednie kell a felnőttnek. Nem szokta meg, hogy korlátozzák, ezért önmagát sem tudja fegyelmezni: visszabeszél, mással foglalkozik, vagy meg sem jelenik az órán. A szerelmi élet kezdete De a korán kezdett szerelmi élet sem csupa öröm, nem megy mindig zökkenőmentesen. Ha a szüzesség elvesztése vagy a partiképes partner felmutatása társas elvárásként, kulturális normaként jelenik meg a fiatal életében, akkor nem marad rá ideje, hogy szerelmi élete megkezdésével a megfelelő pillanatot, a számára érzelmileg is sokat jelentő kapcsolatot kivárja. Idő előtt, méltatlan helyzetekben, megalázó és fájdalmas tapasztalatok árán szerzi meg a kétes dicsőséget, és mivel nem vágyakozott és ábrándozott hosszasan arról, hogy milyen is lesz, a partnerkapcsolat végül nem beteljesülés, inkább csalódás. Nem egy ilyen, „sokat tapasztalt” tizenévestől hallani, hogy őt tulajdonképpen nem is érdekli a szex, és nem érti, mások miért vannak annyira oda érte. Nemcsak a szülői önkény és erőszakosság, a hideg korlátozó nevelési stílus az, ami kárt tehet egy gyerekben, hanem a túl korán megelőlegezett felnőttségnek és egyenrangúságnak, a ,jaj, csak nehogy csalódás érje vagy megharagudjon rám, legyünk inkább jó barátok” nevelésnek is meg lehetnek a maga hátulütői. Nem biztos tehát, hogy azzal teszünk jót gyermekünknek, ha mindig, minden helyzetben a kedvét és az egyetértését keressük, hiszen a gyermek vágyai és érdekei nem feltétlenül esnek egybe. Akkor sem, ha időnként kényelmesebb, kellemesebb volna, vagy ha a reklámok sokszor ezt sugallják is. (s, he) ÍRÓ OLVASÓK Karcsúsított, toldott-foldott, megcsonkított kultúra NAGY ERIKA Jó érzés tölti el az embert, mikor nagy ritkán egy pompás kultúrműsor végeztével gazdag élménnyel szívében lép ki a kultúrteremből. Régen valóban volt egy hely, mely otthont adott a művészetek rajongóinak, ahol remek dolgok születtek. Színjátszó csoportok, énekkarok, zenekarok tagjai találkoztak, szerepeltek, s nagyszámú közönséget vonzottak. S mi van most? Szinte semmi. A kultúra ugyanis nem hozza, hanem viszi a pénzt. S ha nagy ritkán mégis összejön az előadás, a művelődési ház kong az ürességtől. Nemrég egy külföldi cirkusz kínálta érdekfeszítő műsorát. Ujjongott az unokám. A hároméves kislány alig bírta kivárni, hogy a beígért Muki bohócot megláthassa. A bemutatóra menet meglepődve hallottuk, amint egy nagy csoport gyerek harsányan kiabálja bele a világba: „Drága a belépőjegy, megyünk haza!” A szülők lehetőségeikhez mérten adtak pénzt az előadásra, de a valóság messzemenően magasabb volt, mint a zsebben lapuló összeg. A gyerekek csalódottak voltak, mert lemaradtak, a jelentéktelen lélekszámú közönség meg siralmas látványt nyújtott a nagy teremben. De nem is csoda, hogy kongott a cirkusz az ürességtől, a nem éppen legszínvonalasabb előádásra ugyanis egy kétgyermekes szülőnek bizony nehezen futotta egy ezresből. A sílányan olcsó műsort a méregdrága üdítők, csokik, vattacukor bő választéka ellensúlyozta. A kicsik pedig kértek, nyafogtak, mit sem törődve a szülők sovány pénztárcájával. Ilyen időket élünk. Még jó, hogy a mi korosztályunknak van mire emlékeznie, az egész estét és termet betöltő amatőr és profi kultúrműsorok ugyanis mélyen beágyazódva élnek bennünk tovább. Játszótér Ez is kultúra. Az ember kulturáltsága. Nézem a játszóteret, mely csonka, rozoga csúszdáival, hintáival, nyugalomba vonulva árválkodik. Sehol egy gyerek. Pedig nekik építették hajdanán. Csakhogy az idő rajta is nyomot hagyott. Nem újítják, nem javítják. A padokat rég szétrombolták. Siralmas látvány! Jó lenne néhanapján kiülni a kicsikkel, megfáradt lábakat pihentetve figyelni a játszó csemetéket. Álom ez. Vagy mégsem? Öröm a szemnek, hogy egyre több játszótér épül környékünkön, melyek praktikusak, tetszető- sek, s reménykedve kémleljük naponta, nem vált-e a vandalizmus áldozatává. Hát igen, fel kell nőni ahhoz a magatartáshoz, hogy szépítsünk, építsünk s ne rongáljunk. Példaképpen egy történet: Külhoni város művészeti táborának lakói egy gyönyörű, biztonságos, fából készült játszóteret hoztak létre még az ezredfordulón. A mindig tiszta, gondozott létesítmény azóta is a maga teljes pompájával várja a kis nebulókat, akik órákig képesek elidőzni ott anélkül, hogy unatkoznának. A parkban fából készült vonat, autó, tehén, ló csalogatja őket némán: Gyertek, üljetek rám! S ők önfeledt örömmel adják át magukat a játék élvezetének. A gyermekeinkért élünk, küzdünk, hogy nekik jó legyen, legalábbis jobb, mint nekünk volt valaha. Ha védjük, óvjuk parkjukat, kárpótol minket, csilingelő nevetésük, mely az önfeledt játszadozás édes szüleménye. Ez a kultúra alapja. Ne rongáljunk! (A szerző felvétele)
