Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)

2004-09-17 / 215. szám, péntek

GONDOLAT 2004. szeptember 17., péntek 4. évfolyam 19. szám A szórakoztatás a színház egyik fő feladata; fontos lenne, hogy ez magas színvonalon és a szellemi izgalmakat keresőkről sem elfeledkezve valósuljon meg Egy évad Komáromban A Jókai Színház 2003/2004-es évadának ér­tékelésénél mindenképpen a megelőző évad végének történéseiből kell kiindulni. HIZSNYAN GÉZA Azzal, hogy 2003 júniusában a lemond (at) ott Kiss Péntek József helyére kiírt igazgatói pályázatot Tóth Tibor nyerte meg, megma­radt a remény az 1999-ben meg­kezdett, a szakmai igényességet előtérbe helyező társulatépítési koncepció folytatására, egy (mű­vészi-esztétikai) értékközpontú színházeszmény megvalósítására. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű, a kontinuitás nem ilyen magától értetődő. A belé ve­tett bizalommal ugyanis hatalmas terhek szakadtak az új igazgató nyakába. Egyrészt a kiváló művészi erőkből álló, a fönnállása óta talán legerősebb összetételű társulaton belül emberi-művészi konfliktusok szikráztak, melyek csillapítása kü­lönleges lélektani érzéket, empáti­ás készséget és óriási lelki energiá­kat igényelt, másrészt júniusban hozzálátni a következő évad meg­szervezéséhez szinte lehetetlen fel­adat. Ráadásul az előző évadban kirobbant konfliktusok megosztot­ták a közönséget és feszültséget gerjesztettek a színház (annak szakmai-művészi vezetése) és né­zői között is. Kívülről úgy tűnik, a társulaton belüli konfliktus kezelé­sében Tóth Tibor jelentős eredmé­nyeket ért el. Az évad megszerve­zésére, a dramaturgiai terv kialakí­tására és a vendégművészek (első­sorban a rendezők) meghívására rendelkezésre álló elképesztően rö­vid idő, valamint a közönség „há­borgó” részének megnyerésére tett kompromisszumok meghatározó módon befolyásolták a szakmai­művészi színvonalat. Tudom, a közönség nagyobb há­nyadának véleménye szerint nem évad az évad zenés bemutató nél­kül. Az, hogy az én (többször, több helyen kifejtett) véleményem (me­lyet mindig megkíséreltem érvekkel is alátámasztani) más: magánügy. Komáromban különben is születtek kiváló zenés produkciók, melyek igazolták, hogy a színház ebben a műfajban is képes magas színvona­lú alkotásokat létrehozni. Ezek azonban inkább kivételek, s a do­logban az a legaggasztóbb, hogy a kevésbé sikerült, sőt a szinte minő­síthetetlen színvonalú (sajnos a múltban ezekből is volt bőven) ze­nés előadások is „tuti” közönségsi­kert aratnak. A prózai színházak ze­nés előadásairól történő részletes elmélkedés bőven meghaladná ezen írás kereteit, annyit azonban talán a műfaj legodaadóbb hívei is elismernek, hogy ha az évad 6 be­mutatójából 4 zenés, akkor a kö­zönség ilyen igényű része felé az el­várhatónál jóval nagyobb gesztust tett a színház vezetése. Ezek az ará­nyok egy prózai társulat repertoár­jában akkor is kétségeket vernek föl, ha négy egyenletesen magas szín­vonalú, értékes előadást sikerül lét­rehozni. Márpedig a Jókai Színház idei zenés előadásairól összességé­ben nem alkothatunk ilyen kedvező képet. Az évad első bemutatója a My Fair Lady. Nyüvánvaló gesztus a közönségnek: az egyik legrégebbi, legismertebb, fülbemászó dalla­mokkal teli musical. De prózai tár­sulat számára az egyik legproble­matikusabb is: szinte nincsenek benne jól megírt szerepek, a zenei rész viszont igényes (ráadásul he­lyenként ellentmondásos - 1. Körtvési Kata zenei vezető elmélke­dését a műsorfüzetben), interpretá­lása fejlett zenés társulatoknak is komoly feladat. Ezeket a „buktató­kat” sűrítetten tanulmányozhatjuk a komáromi előadásban, melynek legnagyobb értéke Ferenczy Anna csaknem másfél évtized utáni visz- szatérése a komáromi színpadra. Bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy a színház társulata jelenleg nagyszerű erőkből áll, egy ilyen for­mátumú színésznő mellőzése nem csupán vétek, sőt bűn, de súlyos szakmai baklövés is. Csak remélni tudom, hogy az örömteli visszaté­résnek méltó folytatása lesz. A visz- szatérés fölötti örömöt nem is ron­tanám a produkció részletesebb is­mertetésével. Remélem, ha valóban bejön a várt nagy közönségsiker, nem homályosítja el a színház veze­tőinek tisztánlátását: ez nem a szín­házművészed értékeknek lesz kö­szönhető! Nem tudom, a nézők többsége valóban a zenés darabokat igényli-e prózai színházban is, az viszont meggyőződésem, hogy a gyerme­kek - bár bizonyára gyorsabban, „hálásabban” reagálnak a zenés mesejátékokra - képesek élvezni a prózában eljátszott mesét is-. Ezért nehezen érthető, miért a Hamupi­pőke zenével hígított változatát tűz­te műsorára a színház. Ráadásul a Romhányi József és Fényes Sza­bolcs nevével fémjelzett műnek van még egy csapdája: a zseniálisan öt­letes rímek, szójátékok meggyőző­désem szerint - ha nem kizárólag, hát elsősorban - felnőttek számára élvezhetők. Ez jól megfigyelhető volt a gyermekek reakcióin, ill. azok hiányán a legsikerültebb, legötlete­sebb szóvicceknél, szófacsarások- nál. Nem szabadna elfeledni, hogy a gyerekelőadások nem csupán a mának szólnak, a jövő nézőinek íz­lését is formálják. így az a - számos helyen tapasztalt - gyakorlat, hogy ezeket minél kevesebb pénzből, a kevesebbet foglalkoztatott művé­szekkel „letudjuk”, rövidlátó és többszörösen is káros. Komárom­ban legalább a színészekre nem le­het panasz. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a társulat na­gyon jó erőkből áll, s a Hamupipő­kében legalább velük nem „spórol­tak”. Nem így a díszleten, melyre nincs jobb szó, mint hogy szánal­mas. A Jókai Napok amatőr verse­nyén is éles bírálat tárgya lenne. Az évad legjobb előadása Gogol közismert műve, melyet Ház-tűz- néző címen, tehát „tagolva” játsza­nak. A tagoltság bizonyos szem­pontból jellemzője az előadásnak. Bodolay Géza rendező ugyanis ren­geteg apró játékot, etűdöt épített bele, melyeket a színészek kitűnően játszanak el. Belőlük áll össze egy mégis egységes, magas szinten szó­rakoztató, ugyanakkor elgondol­kodtató előadás, melyben az egyes etűdök azért jelentősen különböző súlyúak. A legjobb pillanatok egész lélektani tanulmánnyal felérnek. Ilyen pl. amikor az egész előadás során szüntelenül nyüzsgő, mozgó, táncoló, az eseményeket sokszor némajátékkal kommentáló, kiegé­szítő, mintegy összefogó Dunyaska (Molnár Xénia) leül az egy pillanat­ra üresen maradt zongorához (melynél általában a Bodolay által kiötlött néma szereplő, az Álmeny­asszony tartózkodik) s odaadóan, elandalodva játssza a Für Elise-t. Ez az apró jelenet egy külön drámát je­lenít meg a bumfordi szolgálólány lelkivilágából, rejtett vágyaiból. Vagy Agafja jelenete, amikor a szí­vére teszi a kezét, de szinte öntudat­lan automatizmussal elkezdi inge­relni a mellét, majd „észbe kap” és a saját kezére csap. Bodolay az isteni és ördögi princípium szembenállá­sát (vagy inkább kettősségét) teszi meg vezérlőelvnek, a fekete nap- szemüveges, menyasszonya ruhás Álmenyasszonyon kívül „beleszer­kesztve” az előadásba két ördögöt is. Ők hárman az ördögi szféra kép­viselői, míg az isten említését min­dig csengőszó kíséri. Ezt a vezérel­vet minden igyekezet ellenére sem sikerül egyértelműen értelmezhető olvasattá szerveznie, de hozadéka nem is „lóg ki” az előadásból, sőt házi feladatot is ad a jól elszórakoz­tatott nézőnek. Az előadás elsősor­ban mégis a lelki gátlásokról, szo­rongásokról, belső konfliktusokról s az azokat feldolgozni képtelen ember(ek)ről szól. Talán csak Arina Pantyelejmonovna (Varsányi Mari) a kivétel, ő már túltette magát a sa­ját komplexusain, megbékélt életé­vel. De unokahúgának, Agafjának nem tud segítséget, lelki támaszt nyújtani. Groteszk vonásokkal el­rajzolt, egyénített, komplexusaik­ban mégis rokon figurák a kérők (Dráfi Mátyás, Mokos Attila, Fabó Tibor, Ropog József), de hozzájuk tartozik Kacskaijov (Benkő Géza) is, akit Fjokla Ivanovnának (Né­meth Ica) sikerült ugyan megháza­sítania, de ő meg éppen ezt képtelen feldolgozni. Az előadás problematikus pontja, hogy a rendező Podkaljószin szerepét Olasz Istvánra osztotta. A tehetséges színész megkí­sérli ugyan eljátszani az udvari ta­nácsos komplexusait, de a fiatalos, inkább serdülő ifjút, mint korosodó agglegényt idéző alkata és a Gogol szövege közötti ellentmondást nem volt képes feloldani. Dramaturgiailag legérdekesebb, legizgalmasabb döntésnek Ghelde- rode Barabbás c. drámájának szín- revitele ígérkezett. Ghelderode „nagy ötlete” a szenvedéstörténet fordított nézőpontból történő be­mutatása. Főszereplője Barabbás (Tóth Tibor), a kegyelmet nyert bű­nöző, aki Ghelderode-nál „nem fogy ki a szóból”, Jézus (Szabó Gá­bor m. v.) viszont vele ellentétben „egy szót sem szól”. A Barabbás szemszögéből megismert szenve­déstörténet a börtönbeli történé­sekkel, az ítélettel és a végül Barabbásnak juttatott kegyelemmel önmagában is érdekes lehetne, de a szerző igazán nagy ödete, hogy Barabbás, a bűnöző fölháborodik a Jézus halálából azonnal hasznot húzni kívánó, azt - az elemi jó ízlést is felrúgva - kommersz célokra ki­használni igyekvő Mutatványoson (Varsányi Mari) és társán, a Pojácán (Köleséri Sándor m. v.), s rájuk tá­mad. A rend őrei a komédiások vé­delmére sietnek, de a nagy kevere­désben a Pojáca hátulról leszútja Barabbást. A haldokló Barabbás el­mondja, hogy Jézus halálának volt értelme, s követőjévé válik, testvé­rének szólítja. Ha belegondolunk: egy társadalom, melyben olyan ál­lapotok uralkodnak, hogy a bűnö­ző, ha nem is nemesül hőssé, de er­kölcsileg fölébe emelkedik, ugyan­csak ismerős lehetne, szinte fölkí­nálja az aktualizálást. Kínálkozik persze számos másféle olvasat, más súlypontú értelmezés lehetősége is. Mindez pedig azért érdemel ennyi teret, azért érdekes, mert Árkosi Ár­pád rendezésével a legfőbb gon­dom, hogy nem világos, pontosan miről szól, mi az, amiért 2004 már­ciusában fontos volt számára Ghelderode drámája. A többi rend­ben van: Tóth Tibor alakítása erőtől duzzadó, Szabó Gábor néma jelen­léte kifejező, azt is mondhatnám példaértékű, Bándor Éva (Mária Magdolna) és Varsányi Mari egé­szen kiemelkedő epizódalakítást nyújt, de rajtuk kívül is látunk nagy­szerű epizódokat (Holocsy Katalin - Pilátus felesége, Dráfi Mátyás - Toronyőr, Köleséri Sándor - de so­rolhatnám szinte az egész társula­tot). Fabó Tibor (Heródes) és Mokos Attila (Pilátus) sokadszor bi­zonyítják, milyen nagyszerű színé­szek, csak most mintha „hozott anyagból dolgoznának”, a nézőben többször fölmerül, hogy üyennek már látta őket (pontosabban: ezt már látta tőlük). A társulat tagjai te­hát ismételten megmutatják színé­szi kvalitásaikat egy jól megcsinált előadásban, mely megfejthető ere­deti mondanivaló híján nem tud igazán heves érzelmeket kelteni a nézőben. Sajnos, úgy vélem, nem véletlen, hogy a színlapon nem sze­repel a dramaturg neve. A produk­cióból hiányzik a saját értelmezés, Ghelderode darabajának „megfej­tése” a közönség számára. A kérdés az, érdemes-e ennyi energiát, üyen színészi potenciált csupán jól meg­csinált” produkciók létrehozásába fektetni. S ez a kérdés a színház jö­vője, további művészi ambíciói, ha­ladási iránya szempontjából kulcs­kérdésnek tűnik! Nem lebecsülve a jól megcsinált mestermunkát”, a technikailag tisz­tes színvonalon színpadra áhított előadásokat azért is mertem fölten­ni a fönti kérdést, mert az évad utol­só bemutatójának (Hubay-Vas— Ránki: Egy szerelem három éjsza­kája) alapproblémája ugyanaz, mint a Ghelderode-előadásának: hiányzik belőle az alkotók hitének belső izzása, az a kisugárzás, mely meggyőzi a nézőt, hogy az általáno­san elmondható (vagy belemagya­rázható) mondanivalón, eszmei ta­nulságokon túl mi az, amit az alko­tók igazán húsbavágónak, máskép­pen elmondhatatlannak, megfogal- mazhatatlannak tartottak, mi az, amiért itt és most ezt a művet színre vitték. Mert a tehetséges művész és a hatalmas lelkierővel, nemes tulaj­donságokkal rendelkező, mindent a félje támogatásának alávető fele­ség tragikus története ma is megha­tó. A kérdés megint csak az, elég-e ez a meghatódás egy erős színházi élményhez? Gondolom, az én vála­szom a fontiekből világos. Ráadásul az előadásnak ezúttal van egy sú­lyos tehertétele is. A két főszereplő közül Kukola Józsefnek nem sikerül meggyőzni a közönséget arról, hogy a történéseket szülte csak passzívan elszenvedő Bálintja való­ban olyan formátumú költői tehet­ség, mint amilyen Júlia emberi nagysága, erkölcsi ereje. Ezzel Júlia áldozatának értéke is relativizáló- dik. Tudjuk, a költő „oly korban élt a földön, mikor... az ember önként, kéjjel ölt...”, s tudjuk, ma talán még többet öl. De magában az előadás­ban nem találjuk az erre utaló motí­vumokat, nem tudjuk meg belőle, mit jelent ez a ma nézője számára, nem derül ki tehát az sem, miért és hogyan kellene játszani ezt a dara­bot 2004-ben. Az előadásban Var­sányi Mari groteszk elemekből épít­kező Melittája jelzi, mi lehetne ta­lán az a stílusvilág, mellyel a fölfog- hatatlan borzalmakról szólni lehet. Alakítása prózában ábrázolt halál­tánc, egy értékvesztett kor kórrajza. Más stílust képvisel, de az igencsak vérszegény előadáson belül mara­dandó élményt nyújtó pillanatokat hoz létre a „háromkirályok” Gáspár, Menyhért, Boldizsár (Tóth Attila, Bemáth Tamás, Olasz István) jele­nete. Az előadás súlyos hiányossá­ga, hogy a szerzők, Hubay Miklós és Vas István által tudatosan szerkesz­tett, a cselekménybe szervesen be­épített dalok itt külön életet élnek, elválnak a prózai résztől, legtöbb esetben nem továbbviszik és ár­nyalják, hanem megakasztják a cse­lekményt. Üdítő kivétel Viktor (Fabó Tibor) dala az etikettről. Az előadás összességében mégis újabb példa a zenés művek által a prózai társulatok elé állított csapdákra. Az utóbbi években (sajnos!) im­már hagyománnyá vált, hogy a Jó­kai Színházban Beke Sándor igaz­gatása alatt meghonosított nyári szabadtéri bemutatók zenés pro­dukciók. Igaz, az elmúlt években si­került ebben a műfajban a puszta szórakoztatáson messze túlmutató (Isten veled, Monarchia) ül. igénye­sen szórakoztató (Fiatalság, bo­londság) előadást is létrehozni. Az Egy szerelem három éjszakája - Holocsy Katalin és Kukola József A színház fönnállása óta talán most legerősebb összetételű a társulat. Barabbás - Fabó Tibor és Tóth Tibor (Dömötör Ede felvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents