Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)
2004-09-08 / 208. szám, szerda
2004. szeptember 8., szerda 1. évfolyam 26. szám MOZIMUSTRA Jan Svérák először Karlovy Vary fesztiválján mutatta be az édesapjáról készült dokumentumfilmet Már elcsitult a harag köztük SZABÓ G. LÁSZLÓ „Emlékművet” kapott Os- car-díjas fiától Zdenék Svérák, a cseh film egyik legjelesebb forgatókönyvírója, Jirí Menzel néhai udvari szerzője. Jan Svérák, az Általános iskola, a Kolja és a Sötétkék világ rendezője (mellesleg mindhárom történetét a papa írta) pályája során most először készített dokumentumfilmet. fokán kell behűteni a sört, gyógyíthatatlan hipochonderként mi mindent hord a táskájában és miért van olyan szoros kapcsolatban a temetőkkel. Komolyabb pillanataiban az édesanyjáról beszél, s őszintén szól arról is, milyen viszonyban van a halállal (nem véletlenül ír a történeteibe temetőjeleneteket!), vagy arról, hogy mennyi gyötrelmet és mennyi szépséget jelent számára az írás. Nem leplezi az érzelmeit akkor sem, amikor a Betétes üvegek révén megélt kínjairól kell nyilatkoznia. Ez lett ugyanis az első forgatókönyve, amely fia szerint nem úgy sikerült, ahogy sikerülnie kellett volna. Ezzel a ténnyel nagyon nehéz szembenéznie az idősebb Svéráknak, neheztelni mégsem tud a fiára, mindenben magát hibáztatja. „Ha ellaposodik a történet, mert elillan belőle a humor, a szellemesség, akkor azt a forgatókönyvet teljes egészében át kell írni. De most már annyira nehéz újra indítanom és folytatnom, hogy félretettem az anyagot. Az ötödik verzió sokáig fog váratni magára. De az is lehet, hogy soha nem fog elkészülni. Műiden úgy lesz, ahogy lennie kell.” Két hét alatt nyolcvan órányi anyagot csak olyan valaki tud filmre venni, aki jól ismeri Zdenék Svérákot. A fiánál jobban pedig senki sem ismeri őt filmes berkekben. Bárki állt volna tehát a kamera mellett, ennél őszintébb, tartalmasabb, elgondolkodtatóbb dokumentum aligha születhetett volna. „Én ezeknek a családi történeteknek a nagy részét természetesen ismerem jól - mondja az ifjabb Svérák -, és mondhatom: apám egyiket sem fényezte a kamera kedvéért. De ahogy mesélni tud, az minden egyes alkalommal lenyűgöző számomra. Voltak pillanatok, amikor én magam is döbbenten hallgattam őt, s nekem is ugyanúgy futkosott a hátamon a hideg, mint a stáb többi tagjának. Például akkor, amikor elárulta, hogy voltaképpen azért kellett világra jönnie, mert nem sokkal előtte meghalt a bátyja. „Mesterember - állítja róla hajdani munkatársa, Jirí Menzel, aki Az én kis falum forgatókönyvét kapta Zdenék Svéráktól. - Ahogy a cipész minden tudását arra fordítja, hogy szép és kényelmes lábbelit készítsen, ő ugyanazzal az el(Képarchívum) szántsággal írja történeteit.” Az elismerés mögött természetesen az új remény is felsejlik. Amíg az ifjabb Svérák nem lépett színre, addig Zdenék Svérák (Hrabal és Vancura mellett) a harmadik biztos forrása volt Jirí Menzelnek. Tőle kapta 1974-ben a Magány az erdőszélen forgatókönyvét is, legutóbb azonban már a Cseh Rádió stúdiójában találkoztak, ahol mindketten egy-egy Hrabal-novel- lát mondtak lemezre. Menzel most abban bízik: Zdenék Svérák forgatókönyvíróként is visszatalál hozzá, hiszen amióta félretette a Betétes üvegeket, „alkotói szabadságot” kért a fiától. Ezzel kapcsolatosan Jan Svérák azt is elárulta: a Betétes üvegekkel megélt kudarcuk jó időre személyes kapcsolatukat is megpecsételte. „Mint apa és fia mindig megpusziltuk egymást, ha találkoztunk. Azután, hogy a forgatókönyv negyedik változatával is vakvágányra futottunk, annyira megváltozott a viszonyunk, hogy sokáig csak kézfogással üdvözöltük egymást. Miközben mindketten tudtuk: tulajdonképpen bármelyik változatot leforgathatnánk, hiszen egyik sem csapnivaló. Csak én már annyira igényes vagyok, hogy addig, míg nem érzem hibátlannak a forgatókönyvet, nem kezdek el dolgozni. Ebben az esetben pedig még mindig voltak kételyeim. Ráadásul apám játszotta volna a film főszerepét. Tehát ezért vigyáztam annyira, hogy a történet támadhatatlan legyen. Mint a Koljánál, amelyben íróként is, színészként is remekül helytállt. Ha ez volt az utolsó közös munkánk, hát legyen! Megérte! Már ezzel a tudattal is megbékéltem.” Apa és fia kapcsolata azóta ismét a régi. A történtek miatt egyikük sem neheztel a másikra. De hogy lesz-e folytatás kettőjük együttműködésében, arra majd csak a jövő ad választ. Egy biztos: a dokumentumfilm bemutatója szeptemberben lesz a Cseh Televízióban, ezt követően pedig a mozik artháló- zatába is bekerül, s még ebben az évben DVD-n is megjelenik. „Akinek kőfaragó a fia, az a legjobb emlékművet kapja” - vélekedik a hatvannyolc éves Zdenék Svérák. S ő már csak tudja. Látta a filmet. A Sötétkék világ „pilótarendezőjeként” Reklámokat rendezett már. Dokumentumfilmet ezt megelőzően még nem. Karlovy Vary idei fesztiválján most végre bizonyíthatta: ez a zsáner sem idegen tőle. A Papa, avagy Zdenék Svérák márványba vésve című film tizennégy nap alatt készült, nyolcvan órányi anyagból vágva. „Az elmúlt évek során többen és többször is akartak már portréfilmet forgatni az édesapámról - mesélte Jan Svérák -, de vagy ő, vagy én mindig lebeszéltük erről az illetőt. Egyszer aztán a szavamat kellett adnom otthon, hogy majd akkor én... és az évek során egyre közelebb kerültem a megvalósításhoz. Tavaly aztán, amikor a Betétes üvegek forgatókönyvén dolgoztunk, azt mondtam: itt az ideje, hogy belevágjak a megígért dokumentumfilmbe. Apám az új filmünk történetét írta újra és újra, én meg a róla szóló anyag vázát tervezgettem. A Betétes üvegek forgatókönyvét végül is félretettük, s az is megeshet, hogy soha nem lesz film belőle, a dokumentum viszont elkészült, és most nagyon boldog vagyok. A főiskolán tanultam én dokumentumfilm-rendezést is, de eszembe nem jutott soha, hogy én majd egyszer ebbe a műfajba is belekóstolok. Valahogy nem vonzott, nem tudtam mit kezdeni a formájával, a stílusával. Ezért kértem fel a közös munkára Martin Dostál kollégámat, aki ugyan soha nem tanulta ezt a műfajt, mégis vagy húsz jól sikerült dokumentum kötődik a nevéhez. Vele találtuk ki, hogy nem A Svérák-páros: Zdenék és Jan egy stúdióban fogjuk kérdezgetni a papámat, hanem elvisszük őt élete legfontosabb helyszíneire, ahol egykor jelentős dolgok történtek vele, s könnyebb lesz számára az emlékek felidézése.” Zdenék Svérák így látogatott el azokra a helyekre, ahol gyerek- és kamaszkorát töltötte, a néző pedig nemcsak a dolgozószobájában láthatja s hallhatja őt, hanem a hétvégi házában, a prágai Jára Cimrman társulat vidéki vendégszereplésein, de elvitte őt a stáb Zatecbe is, ahol annak idején pedagógusi pályáját kezdte, sőt azokra a helyekre is, ahol az Általános iskolát forgatták. Több mint hatszáz helyszín közül választhattak, amikor a kilencven- perces opus anyagé' „lekottázták”. Jan Svérák és csapata tehát nem az üyenkor általában megszokott helyzetekben vallatják alanyukat. Zdenék Svérák a lehető legkülönbözőbb szituációkban mesél élete és pályája fordulópontjairól. A téli képsorokon például síelés közben eleveníti fel távoli emlékeit, de vannak véletlen helyzetek is, például amikor az unokáival motorozik, vagy éppen porszívóval a kezében vág bele egy megmosolyogtató történetbe. Elmeséli, hogy segít be neki a keresztrejtvényfejtésbe a felesége, miért a pince hetedik lépcsőFekete Mamba leszámolása az első részt túlélőkkel Hipnózisban Kill Biliéi TALLÓSI BÉLA Nem tudom, mit tud ez a fenegyerek Tarantino. De valamit nagyon tud. Ha azt mondom, hogy filmet csinálni, az kevés. Ha azt mondom, hogy fergeteges mozit csinálni, az is kevés. Szóval nem tudom, de zseniálisan csinál valamit. Valamit, amire csak ő képes: kimutatni az erőszak vérképét. Úgy, hogy én, aki nagyon-nagyon beleélős típus vagyok, lélekben meggyötörve, lucsokra izzadva jöttem ki a Kill Bill 2-ről. Még akkor is lúdbőrözött a hátam, amikor az egyik epizódban percekig elfeketedett a vászon. Mert Quentin Tarantino olyan mágusa a filmművészetnek, hogy még azt is megengedheti magának, hogy ne mutasson semmit, s az emberben még úgy is dolgoznak, folyamatosan robbannak a félelempatronok - mert abban a pár perces fekete csendben is történik valami. Valami munkál a háttérben, Tarantino ugyanis „illuzionista”: félelmet előhívó hipnózisban tartja a nézőt. Nem mutat mást, csak azt, hogy egy holt táj kellős közepén az El Pasó-i kápolna fateraszán elindul egymással szemben Bili és Fekete Mamba, s bár csak a cipőjüket látni, azokban a lépésekben, azokban a cipőtalpkoppa- násokban benne van, hogy valami őrületes, vért fröcsögtető dráma fog következni. Pár percben elmondható, szinte semmi sztori a Kill Bill 2 története David Carradine - Bill- a Viperák között bérgyilkosnak kiképzett Fekete Mamba (Urna Thurman) elindul, hogy leszámoljon a maradékkal, vagyis azokkal az elvetemült gazemberekkel, egykori társaival, akiket az első részben nem nyírt ki. Mert ugye Tarantino mester gondolt egy nagyot, s úgy fejezte be a Kill Bilit, hogy nem fejezte be. Kitette a vége feliratot a történet kellős közepén. így aztán az, aki nem látta a Kill Bill első felét, nem igazán lesz képben. Valahol akár még az sem zavaró, hogy nem teljesen értjük az összefüggéseket, mert Tarantino az öldöklés brutális képeivel pillanatok alatt beszippant az ő mágikus világába, s onnantól kezdve borzongás borzongást ér. Ámulatból ámulatba esünk, nincs is idő összefüggéseket keresgélni. Talán ez a titka, hogy Tarantino mesterDaryl Hannah - Elle Driver nek sok mindent elhiszünk. Mert azért nincs minden rendben ebben a filmben, elég sok eleme valószerűtlen - bár ezt is ki tudja. Tény, egy szabadulóművésznek is becsületére válna, hogy másfél méterre a föld alatt, szűk fakoporsóban fekve egy szál elemlámpa fényénél kiszabadítsa a hurokból összeszíjazott lábát, csizmája szárából elővegyen egy borotvát, levágja összekötözött csuklójáról a kötelet. Aztán szétverje a koporsó fedelét, és kitörjön a sírból. Képtelenség, de ahogy Tarantino az élve temetést megmutatja - a hangokkal és képekkel manipulálva -, az ember (valószerűden vagy nem) a kitörést is elhiszi, mert annyira akarja. Oly nagyon szeretne megszabadulni attól a szorítástól, amellyel a másfél méter földréteg ránehezedik, annak a bezártságnak a rémületétől, amelyet a földdel betakart lezárt koporsó belső tere az őrületig fokoz. És hát Tarantino elfecskendez még egy-két félelemszérumot. Nálam az ijesztgetés-toppon második helyen á kígyóharapásos és a szemkitépős jelenet van - de ne lőjük le a poénokat. Tessék megnézni Tarantino mester legújabb „vágóhíd-sztoriját”: nem fognak unatkozni. A tarantinói képi és atmoszféravilágban abszolút otthonosan mozognak a színészek. Kitűnő Urna Thurman és az ellenfelei: Michael Madsen, Daryl Hannah és a Bilit alakító David Carradine. Uma Thurman, a Fekete Mamba (Képarchívum)
