Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)

2004-08-28 / 200. szám, szombat

14 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 28. Csuka helyett kárászok, avagy: Amikor semmi sem sikerül A horgászszakírók több­nyire kapitális fogásokról és nagy kalandokról szok­tak beszámolni, ha csak nem annyira profik, hogy hivatásszerűen reklámoz­zák a gyártók legújabb és természetesen legdrágább szereléseit és etetőanyaga­it. Ezekben a cikkekben azonban szinte mindig a siker dominál. KÖVESDI KÁROLY Arról kevés szó esik, hogy mennyire melléfoghat az ember, ha nem indul világos céllal, előre betervezve, milyen vízen, milyen halat készül becserkészni. Hogy mennyire melléfoghat az ember, ha felkészületlenül indul el, csak úgy találomra, erről szeretnék szólni ezúttal. Meg a balszeren­cséről, amely bizony gyakori kísé­rője a horgásznak. Az igazi csukázó szezon az ok­tóber-november, de sokan állít­ják, hogy a legnagyobb krokodil- pofájú ragadozókat éppen nyáron lehet fogni. Igaz, ilyenkor nehe­zebb őket lépre csalni, hiszen a vi­zekben nyüzsög a kishal, táplálék­ból tehát van elég. A Kis-Duna egyik általunk kedvelt és gyakran látogatott holtágában azonban annyi csuka hemzseg, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, meg aztán, gondoltuk, az egész héten dühöngő hőség miatt alig­ha van esélyünk vehemens ponty­kapásokra, így azt mondtuk, csu- kázunk egyet. Péntek délután in­dultunk, szombat estig terveztük a kirándulást. A péntekről szom­batra virradó éjszaka pedig, re­méltük, hogy rendet vágunk a sül­lők között. Nagy dérrel-dúrral in­dultunk, hogy aztán lógó orral vé­gezzünk. Az egész ámokfutás azzal kez­dődött, hogy lepakolásunk után pár perccel akkora felhőszakadás szakadt a nyakunkba, hogy azon­nal vissza kellett vonulni a kocsi fedezékébe. Szomorúan és értet­lenül néztük a zivatart, amely csak nem akart szűnni. Mire el­állt, alaposan benne jártunk a szürkületben, kishalat nem tud­ván fogni, esélyeink a minimálisra csappantak. Na, azért van még egy kis idő, gyorsan néhány snecit vagy bodrit - kiáltással elkezd­tünk csápolni a kispecákkal. S fogtuk is - tenyeres kárászokat, egyiket a másik után. Ez nem le­het igaz! Hová tűntek innen a kis­halak? Ahol általában tíz-tizenkét centis bodorkát szoktam fogni, most minden dobásra, minden csalira, minden moccanásra ká­rász jött, egyik nagyobb, mint a másik! Nincs az a csuka, amely ezekkel megbirkózik, harcsára meg nem készültünk, ahhoz gyenge a szerelésünk. így aztán egész éjjel a buci nagy kárászok­kal felcsalizott szerelékeket bá­multuk guvadt szemmel, amelye­ket (egy-két horzsoláson és gyors kiköpésen kívül) a süllők termé­szetesen ívben elkerültek. ívnak a... kárászok Hajnalban, alig pár óra szen- dergés után terepszemlére indul­tam, s akkor esett le a tantusz. ív­tak a kárászok! Ahova néztem, minden bokor mentén, minden bedőlt fa alatt, partközeiben és vízközépen, ahol csak kis tartás létezett, cuppogó kárászcsapatok bandáztak, csücsörítő szájjal hör- pölték a levegőt, és járták nász­táncukat. Aztán egyszer csak: durr! Hatalmas rablás a grupp kö­zepébe. Megyek ötven métert, ugyanaz. Kárászok tömege, há­tak, uszonyok kavarják a vizet, majd hirtelen hatalmas örvény, a kárászok szétfröccsennek. Már maga a kárászok nyüzsgése is le­nyűgöző látvány volt, de azok a rablások! Tisztára őrjöngtek a csukák. Persze, ilyenkor beindul az em­ber agya. Gyorsan elő a pergető botot, ügetek a torkolathoz, s on­nan indulok felfelé. Harmadik do­básra elakad a kis körforgó, vala­mi otromba tuskó lehet a felszín alatt. Megrángatom, a tuskó rúg egyet, hatalmas burvány, és akko­ra csuka tempózik elfelé komóto­san, hogy eláll a lélegzetem. Azt a betyár nemjóját! Valószínűleg ez lett volna életem csukája. Tíz perc múlva ugyanaz. Hogy rövidre fog­jam: rövid egy óra leforgása alatt négy csuka tett csúffá, az utolsó olyan ocsmány módon, hogy né­hány duplaszaltó bemutatása után szinte a lábam előtt vigyor­gott egyet, és vitte a legkedvesebb Rapaláim egyikét. Az eset annál dühítőbb volt, mert, bár évek óta pergetek csukára, eddig sosem fordult elő, hogy elharapta volna őkelme a zsinóromat. Néha már el is dicsekedtem vele, mintha legalábbis az én érdemem lett vol­na. Keserűen kellett megtapasz­talnom, hogy eddig egyszerűen mákom volt, vagy pedig az itteni csukák kapásból torokra nyelik a villantót. Újra agytorna: mi a teendő? Kevlárom nincs, drótelőkével pipa­bagót sem ér a pergetés, de van ná­lam fonott, azt teszek föl élőkének. Felraktam forgókapoccsal egy har­minc centis darabot, így lett a fel­úszó Rapalából, köszönhetően a karabinernek, bukdácsoló, orrát le­felé böködő furcsaság. Nem is cso­da, hogy a csukák nem díjazták. Kapás egy szál se ezután. Egy kis balin Mígnem felfedeztem, hogy egy eperfa alatt csodás kis jaszkók cir­kálnak, és zabálják a vízbe potyo­gó epret. Ez a megoldás! Hiszen eddigi legnagyobb csukáimat ép­pen kis balinnal és kis jásszal fog­tam. Az ám, csakhogy ezeknek nem kellett a csonti! Megszagol­ták, megböködték, kiröhögték. De nem komálták a trágyagilisz­tát sem, a kenyérről nem is szól­va. Ha eper kell, epret kaptok, gondoltam, és feltűzve egy lila, érett epret, besuhintottam a ban­da közé. Naná! Eper helyett az úszót szaglászták körbe. Dühtől remegve letéptem az' úszót. Sem­mi sem segitett. Végül egy nyomo­rult, kiéhezett, ujjnyi balinocska akadt horogra, azzal ügettem vissza barátomhoz. De ekkor már délre járt, és az ő arckifejezését látva nekem is megcsappant a kedvem. Megbékélve a sorsom­mal, leroskadtam a társam mellé, és sztoikus nyugalommal fogtuk a kárászokat kora délutánig. Igaz, abból több kilónyit, de hát nem ezért jöttünk. Már nem is károm­kodtunk, inkább úgy tettünk, mintha élveznénk az egészet. Tanulság? Az esetből csak annyi a tanulság, hogy ha csukázni megy az ember, fogjon előre kishalat, mert hoppon maradhat. (Bár az új törvény nem engedi, hogy más vízből vigyük magunkkal.) Másrészt az sem baj, ha horgászat előtt alaposan meg­nézzük a vizet, hogy mire számít­sunk. (Igaz, minket a zivatar meg­gátolt ebben.) Az sem árt, ha pecá- zás előtt belekukkantunk az időjá­rás-jelentésbe. S a csukázásra is ál­dozni kell: egyáltalán nem baj, ha a pergető szerelék egyik dobján fo­nott zsinór van. Nem kell vastag, mert azzal kín dobálni, de még mindig jobb, mint a drótelőke, vagy az elharapott monofii zsinór fityegését nézni. Ha azonban min­den terv borul, és semmi sem úgy alakul, ahogy szerettük volna, nem kell makacskodni, hanem vagy más hallal, vagy más vízzel kell próbál­kozni. Valahogy úgy van ezzel is, mint a szerelemmel: ha nem megy a dolog, nem szabad erőltetni. Egy ilyen jószág megdobogtatja a horgász szívét (Archív felvétel) OTTHON ÜLVE UTAZÁS Felhők között, Moszkvába PIERZCHALA JÓZSEF Még az akkor üdvösnek, ma át- kosnak nevezett időkben került mód az utazásra. Találkozás a po­zsonyi repülőtér várótermében. Felbúgtak a motorok, nyílsebesen gurult harminc utasával az ezüst­madár. Szokatlan érzés elszakadni a földtől. Újra szilárd talaj Sereme- tyevón, Moszkva hatalmas nemzet­közi repülőterén. Tolsztoj, Puskin, Gagarin földjén, ahol a megnevezé­sek előtt gyakran szerepel a leg- szócska a nagy és erős és hatalmas, az első és utolsó, á sok és kevés, a gazdag és szegény... jelzők előtt. A tolmács röviden ismertette a programot. A lényeg: egyedül se­hová, csak közösen! A szállodai alkalmazottak az ember veséjébe láttak. Gazdát cserélt a nejlonha­risnya, a rágógumi, a farmernad­rág. Értéket jelentett a cifra cím­ke. Előkerült a vodka és természe­tesen a fizetési eszköz, a rubel. Másnap korán indult a városné­zésre röpítő turistabusz. Az ide­genvezetőből ömlött a kitűnően betanult szöveg. A vendéglátók elsőnek a Vörös teret mutatták, a proletár diktatúra vezérének ma­uzóleuma előtt várakozók hosszú sora. A Kreml és a Szpasszkij to­rony - ki tudná megválaszolni, mennyi véres parancs született fa­lai között. Pedig emlékezni szük­séges, hogy értékelhető legyen a jelen józanul megtervezhető a jö­vő. Karnyújtásnyira, a Vaszilij Blazsennij-székesegyház, a 16. szá­zadból. Gúla alakú tornyát hagy­makupola fedi. Az országban ren­geteg templom, kápolna bizonyítja, amelyik rendszer a vallás ellen agi­tál, önmagát sorvasztja. Luzsnyiki sportközpont, színház, könyvtár, megannyi iskola, történelemórák­ról visszacsengő nevek. A legtöbb nevezetességre pillanatnyi idő ju­tott és a jóleső érzés - láttam! Kivé­tel a Tretyakov-képtár. A földkerek­ség egyik gyöngyszeme, művészi al­kotások, festmények, szobrok... Er­re a pompára nem elég a pillanat. Csillagváros, Osztankino - az év­ezred szimbólumai. Olcsón utazók tömege a metrón, szárnyas sétahajó a Moszkva folyón. Kontrasztok. Az estét, a Fővárosi Nagycirkusz léleg­zetelállító műsora teszi felejthetet­lenné. Kiruccanás Keletre A Vajdáni-fennsíkról mire a fővá­ros földrajzi szélességére ér a Volga, fenséges, tekintélyt parancsoló. A part közelében óriási uszály ásíto- zott. Vasgyomrában ömlesztett bú­za vagy vasérc a rakomány? A túlsó part közelében hatalmas vaskonst­rukció. Szép sorban következő markolókanalai messziről is nagy­nak látszottak. Homokot termelt. Ahogyan tisztult a köd, bővült a lát­nivaló. Üzemek, gyártelepek érin­tették egymást. Pontosan érkezett és indult a Ra­kéta sétahajó. Vnukovóról belföldi járaton, békés szürke felhők között irány Volgograd. Az emberiség tör­ténelmében vívott legnagyobb csa­ta színhelyén sokatmondó emlé­kek, szobrok hirdetik a múltat. Az érkezők főhajtással adóznak a há­ború áldozataira emlékeztető örök mécses előtt. Abban az országban, ahol a távolságot nagyban mérik, a megszokottnál kisebb autóbusz szállította a csoportot városnézésre. A kikötőben halászhajó, Asztrahány felől érkezett, elképzelhető rako­mánya halkülönlegesség és ínyen­cek kedvence, a kaviár. Az idegenvezető a magyar be­széd hallatán a hivatalos szövegen kívül is elbeszélgetett.- Országuk vezetője arra panasz­kodott az egyik pártkongresszus szünetében, hogy kis hazájában ke­vés a fa, akkor a mi vezérünk a tér­képhez lépett. - Adjanak egy tollat - mondta. - Ez itt mind erdő - kariká- zott be egy országnyi területet, Szi­bériában. - A maguké, termeljék ki, szállítsák el - mosolygott.- Egyébként néhány kilométerre - mutatott Kelet felé - gránitoszlop. Nyugati oldalán aranybetűs felirat Európa. Keleti oldalán Ázsia. Itt le­het egy időben két kontinensen az ember. Kiruccanás Nyugatra Nemzetbiztonsági okokból épí­tett széles nyomtávú vasútvonalon robogott az expressz Kelet-Európa síkságán, Szentpétervár felé. A há­lókocsis szerelvényen .tisztaság és rend, padlózatot mintás szőnyeg védte. A szomjazó utas nagyméretű szamovárból meleg teával csülapít- hatta szomjúságát. Szentpétervár a birodalom nyugati kapuja. A Finn­öbölben különböző nemzetiségű hajók várták a ki- és berakodást, a parton vendégvárók, az egész nap nyitva tartó füstös kiskocsmák. Nyoma sem volt a csencselésnek. A Néva folyón nevezetes hajó, az Auróra. A cirkáló szimbolikus ágyúlövése jelezte az októberi for­radalom kitörését. A második vi­lágégésben sokat szenvedett a vá­ros. A megszállók éheztetéssél akarták megadásra kényszeríteni, sikertelenül, ellenséges katonaba­kancs nem koptatta utcája köveze­tét. Meg is kapta a Hős Város kitün­tetést. Gépipara rengeteg munkást foglalkoztatott. Becézik Észak Ve­lencéjének, a balett fővárosának - jogosan. Az Ermitázs a világ min­den részéből érkező művészetked­velőt elkápráztatja. A kijáratánál ismeretlen művész olajfestményén saroképület. Utcára nyüó ajtó, éppen csak megnyitva. Selyemcsipkés ruhát viselő hölgy profilból megfestett sápadt arca. Uj- jain gyűrűk, kezén gyöngyös karpe­rec. Aprópénzt készül adni topron­gyos kiéhezett koldusfiúnak, aki­nek lyukas csizmája szőrzsákkal van körülkötve. A fiú arcán elége­dettség, azért, mert kap?! Visszaút A vámosok lézerkapun léptették át az utasokat, az egyiknél a masi­na sípolt. A falnak hitt rész szét­nyílott, fegyveres és egyáltalán nem barátságos katonák vezették el a férfit. A motozásnál kiderült, zakózsebében fémötvözetből a nagyvezér mellszobra lapult. A ka­tonák szalutálva engedték tovább útitársunkat. Pillantás, mély só­hajtás! Mennyi, de mennyi látni­való maradt a lézerkapu mögött, és mennyi, de mennyi takargatni és letagadni való! Tökéletesen ki­világított fényes pont felé közelí­tett a gép. Praha-Ruzyné - volt ol­vasható a neonfeliraton.

Next

/
Thumbnails
Contents