Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-25 / 197. szám, szerda
2004. augusztus 25., szerda 1. évfolyam 25. szám Guy Ferland rendező Dirty Dancing 2 című-táncos love storyja Havannába varázsol egy kis Amerikát, de forradalmat nem csinál Fergeteges salsaorgia megszakított románccal Romola Garai és Diego Luna a tánc sodrásában (Fotó: SPI International) A kettes számú Dirty Dancing egzotikummal spé- kelt, kubai fűszerkeverékkel ízesített, salsával meg- bolondított, forró zenével pácolt könnyed nyári csemege - kár, hogy mire hozzánk eljutott, véget ér az idén elég szeszélyes nyár. TALLÓSI BÉLA Aki nem tudná, van egy számozás nélküli Dirty Dancing is, 1987-ből, amelynek annak idején Piszkos táncra magyarították a címét. Bár a kettes számú nem magyar címmel fut a magyar mozikban - talán ezzel is utalva arra, hogy ez nem a ’78-as opus folytatása, sőt vajmi kevés köze van hozzá - előre sejteni lehetett, hogy a Dirty Dancing 2-t a nyolcvanas évek második felének nagy sikeréhez, a Piszkos tánchoz fogják hasonlítani. És azt is biztosra lehetett venni, hogy az ítészek az utóbbi mellett teszik majd le a voksukat, vagyis hogy a Dirty Dancing kettőt nem tartják majd olyan jónak, mint az elsőt. A Piszkos tánc Patrick Swayze főszereplésével ugyanis olyan valami, mint a Micsoda nő! - elnyűhetet- len és megunhatatlan bájos me- sécske: első látásra (film) szerelem. Mindkettőt gyakran tűzik műsorukra a tévécsatornák, hiszen jó újra és újra belefeledkezni egy kellemes emlékbe. A Micsoda nő! meg a Piszkos tánc olyan mozik, amelyek estétől estéig ásítás nélkül nézhetők. Nincs hát értelme összehasonlítani a régi Dirty Dancinget az újjal. Hiszen jó tíz-" tizenöt évvel fiatalabbak voltunk, amikor láttuk, s jó húsz-huszonöt évvel fiatalabbak tőlünk azok, akikhez a Dirty Dancing 2 szól. Ennyivel kevesebb tapasztalattal, tudással ülnek be ők erre a filmre, viszont majdnem biztos, hogy a Piszkos tánc számukra nem nosztalgiakeltő filmélmény, törődnek is vele. Ők - ha kíváncsiak- a Dirty Dancing 2-re kíváncsiak. Amely egy szakállas hollywoodi minta szerint kacskaringózta- tott tini-love, ezért is előre átlátható fordulatokkal és megoldásokkal. A sztori olyan logikát követ, amellyel manapság egy nagy- csoportos is könnyűszerrel megbirkózik. Tudja fene, miért éppen az ötvenes évek, de legyen, ahogy a forgatókönyvíró akarja, szóval az ötvenes évek forrongó, forradalom előtti Kubájába szolgálati útra érkezik egy előkelő amerikai házaspár, két tini lányukkal - már ekkor megvilágosodik előttünk: na, lesz ebből reszkessetek havannai legények. Katey Miller, a burokban élő nővér egy elit iskola osztályelsője, betéve tudja Homéroszt, ráadásul az első nap kiszúrja őt az amerikaiak által lakott szálloda legelőkelőbb családjának kamaszfia, akinél modellké- pűbb, rongyrázóbb meg janibb amerikai fiú nincs messze a karibi világban. A Katey nyomdokaiban járó húgot meg eszi a sárga irigység, ezért ahol csak lehet, betesz a szerelmesedő nővérnek- tiszta csíkos könyv. Egy hotel Amerika éli életét valahol Havanna kubaiaktól mentes övezetében szinte hermetikus zártságban, Katey viszont kiszökik a szállodából, bele a város legvadabb sűrűjébe, ahol belecuppan egy céltudatos kubai fiúba, Javierbe, a La Rosa Negrához címzett éjszakai bár démoni táncosába. Nem véletlen, hogy a férfikéz érintését még nem ismerő Katey elalél Javiertől, hiszen a srác a táncparketten úgy tüzel csípőből, hogy attól még Whoopi Goldberg is levetné az apácaruhát. Csak egy baj van, a fiúnak még egy valamirevaló öltönye sincs, az apját, akiért élt-halt, Batista emberei megölték forradalmi nézetei miatt, így aztán a népes családot - fürtökben lógnak otthon a táncos lábú kislurkók - neki kell eltartania. Na persze, hogy ne legyen olyan sima az ügy, Javiert Katey miatt menesztik az amcsi szállodából, ahol pincérként dolgozott. Aztán, mint minden kubai - más mesterséget művelőket még nemigen láttam a Kubáról szóló játékfilmekben - lopott autókat fényez. De miből lesz a cserebogár, az addig erényövet viselő nagylányból, Kateyből, aki azzal az ötlettel áll elő, hogy Javier hasznosítsa a tehetségét, vegyenek részt együtt Havanna luxusszállodájában egy táncversenyen, mert a nyeremény egy egész dollárköteg. Javier előbb Móricka-viccnek veszi a dolgot, mert a lány - ahogy annak lennie kell - totál béna a táncparketten. Mondja is neki a salsakirály Javier, hogy olyan veled, mintha anyám vasalódeszkájával táncolnék. Hogy Kubából is kapjunk valamit, jön egy kis szi- getszéli akrobatika: a tengerben ölelkezve meséli el a fiú az akkorra már görcseiből oldódó lánynak, hogy a salsa a rabszolgák és a lázadás tánca volt. Amíg táncolták, addig szabadnak érezték magukat, a zene ritmusára szánhattak, mint a madár. Addig-addig gyakorolnak, amíg a vasalódeszka hajlékonnyá válik, és átérzi, hogy a fiútestet bizony nemcsak azért találták fel, hogy munkája legyen a férfiruha-gyáraknak. Lépés lépést követ, még Swayze papa - hát már ő se Travolta! - is belép a képbe. Ő az amerikai szálloda tinijeinek tánctanára, s átment egy gyönyörű forgássort a Piszkos táncból. Innentől kezdve semmi nem történik, csupán pá- ternoszterezünk még egy kicsit a végkifejletig: hol feljebb kerülünk a sikerhez vezető út csúcsához, hol lejjebb zuhanunk: hol gáncsolják, hol segítik az egymásba szerelmeseden salsavirtuózokat. Igaz, az ember nem várja, hogy megnyerjék már a versenyt, mert jó nézni a salsaorgiát (kár volt ennyire „megollózni” a táncjeleneteket, órákig lehetne élvezni ezt a erotikával teli táncot). Már- már a végponthoz érkezik a verseny, amikor közbeszól Castro,, kitör a forradalom. A tánc félbemarad, s a fődíjnak lőttek. A szív szakad meg, hogy szegény gyerekek mennyit törték magukat... és semmi. Meg az ész áll meg, hogy hollywoodi szerelmes film nem orgazmussal ér véget, de azért egy kis kárpótlással megdobnak: vigasz- vagy kü- löndíjként a fiú megkapja a lányt. Na de mégse happy az end, mert az amerikaiaknak távozniuk kell Kubából. Apropó, hál Istennek, mert Javier jobbat érdemel Ka- teynél. A Javiert alakító ifjú Diego Lunának- akit már az Anyádat is! című road movie-ból megjegyezhettünk - minden elismerés: prózai színészként nagyot dob a parketten is. Párja, Romola Garai azonban túlkorosnak tűnik a gyerekképű és -csontozatú Luná- hoz, s nem ártott volna neki a forgatás előtt egy kis vérátömlesztés, hogy felpezsdüljön benne a kefir. Talán majd legközelebb, ugyanis az, hogy a szálak nincsenek elvarrva, vagyis nincs holto- diglan-holtomiglan, hollywoodi számítások szerint annyit jelent, hogy hamarosan várható a ráadás. Vagyis ha a salsa most arat, jöhet a Dirty Dancing 3. A Minden végzet nehéz közhelyei nem irritálóak, mert Nancy Meyersbe szorult némi eredetiség, és a két főszereplő hihetővé tesz szinte minden egyes jelenetet Élvezhető nyáresti romantikus vígjáték megszokott klisékből JUHÁSZ KATALIN Ha nem néztem volna utána az interneten Nancy Meyers rendezőnek, bizonyára magamtól is rájöttem volna, hogy a hölgy forgatókönyvírással kezdte filmes kar- rieijét. A „Minden végzet nehéz”- re magyarított Something’s Gotta Give című film ugyanis tele van olyan dramaturgiai fogásokkal, melyeket az amerikai forgató- könyvíró-iskolákban bizonyára meglehetős alapossággal tanítanak. A főhős beleszeret nála harminc évvel fiatalabb barátnője édesanyjába, akivel eleinte „tűz és víz” mértékű antipátiát táplálnak egymás iránt. A sikeres drámaírónő saját balul sikerült kapcsolatából ír színpadi komédiát. A lány rajtakapja anyját, amint pizsamában főzőcskézik a nócsá- bász baráttal. A férfi átrepüli az Atlanti-óceánt, hogy találkozzon az imádott nővel egy bizonyos párizsi étteremben. A nő lemond fiatal hódolójáról a megszelídített idős macsó kedvéért. Megannyi unalomig ismert klisé. A film mégis élvezhető, sőt. Jack Nicholson és Diane Keaton ugyanis könnyedén elviszik a hátukon a produkciót, sőt még a csekély színészi képességekkel rendelkező Keanu Reevest is magukkal húzzák felfelé. Még neki is elhisszük, hogy tényleg beleszeretett egy nála harminc évvel idősebb nőbe. Mert Diane Keatonba, azaz Erica Barrybe mindenki beleszeretne. Jack Nicholsont pedig nem kell bemutatni, hiszen ő tulajdonképpen azóta ugyanolyan, amióta a Szelíd motorosokban világos öltönyében hanyagul felült Henry Fonda mögé a Harleyre. Arcjátékával mindent ki tud fejezni, meg se kellene mozdulnia. Ám ahogy ebben a filmben leesik az ágyról, vagy ahogy infarktus után két nappal felfelé igyekszik a lépcsőn, az bizony nehezen önthető szavakba. De nézzük a történetet. Adott egy idősödő Casanova, akinek harminc éven felüli nővel még sohasem volt dolga. Kifejezetten a hosszú combú bombázókhoz vonzódik, és valamiért azok is vonzódnak hozzá. Legújabb zsákmánya Marin (Amanda Peet) sem rosszabb a szokásosnál: vagyis tökéletes szépség. A lány anyjának házában töltik a hétvégét, amikor egyszerre több baj is történik. Először is váratlanul betoppan az aggódó anya (Diane Keaton). Másodszor az idős macsó infarktust kap; ha nem is súlyos az ügy, egy ideig ápolásra szorul, és kénytelen tűrni, hogy egy idegen házban egy olyan nő ápolja, akinek ráncos a bőre. Ha ez még nem volna elég, beüt az igazi istencsapása: beleszeret barátnője anyjába, a sikeres írónőbe, aki teljesen más, mint eddigi partnerei. Az már csak ráadás, hogy vetélytársa is akad egy fiatal orvos (Keanu Reeves) személyében, aki rajong Erica színműveiért, és az idősebb nők a gyengéi. Hősünknek tehát egy csomó olyan dologgal kell szembenéznie rövid idő leforgása alatt, amivel még soha. Ilyen például a szerelem is. Lehet ugyan védekezni ellene, de a végén persze győz, ahogy ez az amerikai filmekben lenni szokott. Itt azonban, mondom, nem irritálóak a filmes közhelyek, mert egyrészt Nancy Meyersbe szorult - némi eredetiség, másrészt a két főszereplő hihetővé tesz szinte minden egyes jelenetet. Nichol- sonnak könnyű dolga van, többé- kevésbé saját magát játssza, rá fa- zonírozták a szerepet. Hogy mitől lefegyverző még hatvanon túl is, azt nehéz lenne meghatározni, mindenesetre ebben a filmben sem lehet róla levenni a szemünket. Diane Keaton már Woody Allen filmjeiben is egyszerűségével, közvetlenségével, csiszoltsá- gával hódított, itt azonban sok esetben úgy tűnik, a jelenetek improvizáción alapulnak. Ahogy egy-egy mondatba belenevet, ahogy a New York-iak rossz szokását követve megemeli a mondat végi hangsúlyt, mintha kérdezné azt, amit állít, vagy ahogy egy kézmozdulattal jelzi, hogy elege van a témából, hát azt tanítani lehetne. Ők ketten először találkoztak a filmvásznon, ám a párosítás legalább olyan jól sikerült, mint a Helen Hunt - Jack Nicholson páros esetében a Lesz ez még így se című filmben. Igazi nyáresti romantikus vígjáték ez, a legjobb fajtából. A százhúsz perc úgy elrepül, hogy észre sem vesszük, és a moziból kifelé menet hitetlenkedve szorítjuk fülünkhöz karóránkat, hogy vajon ketyeg-e. Jack Nicholson és Diane Keaton könnyedén elviszik a hátukon a produkciót (Képarchívum)
