Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)

2004-08-25 / 197. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 25. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ Felpofozták a csókái rendőrállomáson Komáromi Lászlót, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) politikusát, pádéi (Padej) polgármesterét, írta az újvidéki lap. Komáromi nyolc éve polgármestere Pádé­nak, a VMSZ helyi szervezeté­nek elnöke, s a párt képviselője­löltje a szeptember 19-én esedé­kes vajdasági parlamenti válasz­táson. A politikus pénteken fel­kereste a csókái (Coka) belügyi titkárságot, hogy átvegye a vá­lasztási részvételhez szükséges lakóhely-igazolást. Várakozás közben az ügyeletes rendőr megkérte, hogy menjen vele, mivel hívatja a parancsnok. A rendőrparancsnok ráripakodott Komáromira, azzal vádolta, hogy rontja az emberek közötti kapcsolatokat. Miután a politi­kus tiltakozott, a rendőrpa­rancsnok az ügyeletes rendőr és másik két belügyi dolgozó jelen­létében megpofozta, majd ki­tuszkolta a folyosóra, s ott is kia­bált vele. Két pofon csattant, a lap által közzétett fényképen jól látszik az ütések nyoma. Komá­romi közölte, fogalma sincs, mi­ért támadt rá a rendőrparancs­nok, s azt sem tudja, hogy miféle emberi kapcsolatokat rontha­tott. Komáromi feljelentést tesz. VEDOMOSZTYI Az orosz demokratikus nor­mák nyomorításához vezethet Vlagyimir Putyin elnök újabb barátkozása fehérorosz kollé­gájával, Alekszandr Lukasen- kóval a két ország reintegráció- ja során. Putyin nem csak kö­zös hangot talál „Európa utolsó diktátorával” , hanem iparko­dik szövetségi államot létre­hozni vele. Lukasenko tízéves kormányzása során bizonyítot­ta, hogy nem törekszik a piac- gazdaság és a demokrácia meghonosítására - mutatott rá a Vedomosztyi, aggódva, ne­hogy az orosz törvényeknek a fehérorosz normákhoz való kö­zelítésével történjen a tervezett egységes politikai tér kialakítá­sa. A népszavazásra, a gyűlé­sekre és a nem kormányzati szervezetekre vonatkozó leg­utóbbi orosz jogszabályi újítá­sok arról tanúskodnak, hogy csakugyan efelé haladunk - in­tett a lap. LEVÉLBONTÁS Irigylik tőlünk a bérünket? Az augusztus 20-án megje­lent „Több pénzért taníthat­nak” című vezércikk olvasása után nem tudtam, hogy örül­jek vagy dühöngjek. Örültem, mert több pénz áll a házhoz. Dühöngtem, mert a pedagó­gusok bére mindig nagybetűs téma az Új Szó oldalain. Sze­retnék már látni egy olyan statisztikai kimutatást is, ahol főiskolai vagy egyetemi vég­zettségű, de más munkakör­ben dolgozók fizetése és a pe­dagógusok bére közti arány is látható. Nem is kell hozzá felsőfokú végzettség, hogy le­pipáljanak minket. Ezután jönnek azok megjegyzései, akik ennyit is irigyelnek tőlünk. Nekik az a válaszom: Ők is megpróbálhatják. Gilányi Katalin pedagógus Az a bizonyos „magyar kártya” nem új és nem is szlovák szabadalom Hogyan változtak meg a horvátok előítéletei? Több mint nyolcvan esz­tendeje kimúlt a közös ál­lam, de azok az igazi és festett sebek, amelyeket a monarchia egykori nemze­tei és nemzetiségei törté­neti tudatukban számon tartanak - előítéletekként mérgeznek tovább. E. FEHÉR PÁL Nincs és el sem képzelhető olyan szlovák, szerb, horvát, ro­mán politikus, akinek ne jutna eszébe a történelem, ne számol­na az előítéletek erejével, ha olyan kérdésekben kerül döntés­hozó helyzetbe, amely valami­lyen formában összefüggésben lehet a magyarsággal. Nagy való­színűséggel ennek az az alapvető oka, hogy annak idején - leg­alábbis 1848-tól egészen 1918-ig - a magyar politikusok többsége nem számolt a nemzetiségek reá­lis igényeivel. És a hajdani urak vétkeiért mindmáig fizethetjük a számlát. Ám milyen tételek sze­repelnek ezen a számlán? Na­gyon, sok esetben senki nem is­meri ezt a számlát: a térség törté­netében fehér foltnak számít az ezen a tájon élő népek egymásról alkotott képé­nek megrajzolása. Nem csak tudományos kérdés, amikor tudni akarjuk, hogy mit gondoltak a ma­gyarokról a románok és külön az erdélyi román­ság, vagy milyen kép élt és él a szlovákságban a magyarokról. Mindennek máig erős befolyása, sőt megjósolható, a jövőbe át­nyúló hatása van, ugyanakkor pedig ragaszkodnunk kellene a tudományos objektivitáshoz. Kü­lönben csak azt kaphatnánk eredményként, amit minden jó­érzésű ember kerülni szeretne, hogy előítéletek alapján elemez­zünk előítéleteket. Azért elevenítem fel ezt a problémát, mert egy magyaror­szági horvát történész, a pécsi és a zágrábi egyetemen egyaránt oktató Sokcsevits Dénes Magyar múlt horvát szemmel címmel fe­lettébb izgalmas és tanulságos könyvet tett közzé Budapesten. Nyolcszáz év közös történelem­ről van szó. Hagyjuk a bonyolult államjogi formulákat, hiszen a horvátok nem úgy voltak a közös állam részesei, mint az erdélyi románok, a vajdasági szerbek vagy a szlovákok. Bizonyos önál­lósággal rendelkeztek, talán mai fogalmakkal operálva azt is állít­hatnánk, hogy autonómiájuk volt, korlátozott és sérülékeny, hol Bécstől, hol (sűrűbben) Bu­dapest által veszélyeztetve. Ám az a küzdelem, amelyet vélt vagy valós érdekeik védelmében foly­tattak - folyamatosan meg is osztotta a nemzetet, és ugyan­csak ellentmondásossá tette a magyarokról alkotott képet. Vol­tak „illírek”, voltak, akik Bécstől várták a megváltást és voltak úgynevezett „magyarónok”. Ná­lunk például általánosan elfoga­dott vélekedés, hogy Josip Jelacic horvát bán és osztrák tá­bornok (valamint rossz német poéta) a horvátság egészének tá­mogatásával vonult a magyar szabadságharc ellen. Valójában már 1848 őszén a Slavenski Jug című lap felteszi a kérdést: „Ho­vá is ment a mi hadseregünk? Vajon értünk cselekedett?” A ké­telyre azt a választ adja: „azért keltünk fel, hogy ne nyomjanak el a magyarok, nem engedhetjük meg hát, hogy most a németek nyomjanak el.” A horvát publi­cista Jelacicot azért bírálta, mert kiszolgálta a bécsi érdekeket és közben ugyanazokat a félelme­ket éli meg, amelyet az udvart támogató kortárs szlovák politi­kusok is átéltek. Persze a szélsőséges hangokat se feled­jük... A zágrábi Katolicki list a sza­badságharcot a protestánsok al­jas támadásaként mutatja be, nem feledve el felemlíteni, hogy a magyaroknál ez régi hagyo­mány, mint ezt Bocskai vagy Bethlen Gábor „lázadása” bizo­nyítja. Látható tehát, hogy az a bizonyos „magyar kártya” nem új és nem is szlovák szabada­lom... Ritka adottság, jellem, tehet­ség és szerencse szükségeltetett, hogy bizonyos személyek har­monikusan fel tudják dolgozni a közös horvát-magyar élményt. Ilyen volt - kivételként - a Zrínyi-Zrinski-család és a XX. században meghatározó szemé­lyiségként az íróként és politi­kusként is korszakos jelentőségű Miroslav Krleza, aki - mint is­mert - Krlezsa Frigyes néven vé­gezte a pécsi katonai középisko­lát. Azért lett kommunista, mert elvetette a klerikofasiszták, min­denek előtt a „poglavnik” Ante Pavelic sovén indulatait és szakí­tott barátjával, Iosip Broz Titoval, mert horvátként tagadta az önálló horvát nyelv létét, rö­vidlátó politikai haszonelvűség- ből erőltette a „szerbhorvát nyelv” fikcióját. Krleza munkás­sága nyómán döntően változott meg a horvátoknál, elsősorban az irodalomban, persze, a ma­gyarokról alkotott kép. Sajnos azonban nem állítható, hogy egyik kérdése, amely a Zászlók című regényében olvasható, idő­szerűtlen lenne. „Hol élnek ma még a Duna mentén olyan bátor, eleven emberek, akik valameny- nyi dunai népnél szét tudnák zúzni a nacionalista hazugságok egész nyomorúságát?” - hangzik a kérdés, de hozzá kell tennem ehhez: Krleza ilyen személyiség volt. Éppen a Zászlók hatalmas történeti tablója erre az egyik bi­zonyság, hiszen a századforduló Budapestjéről magyarul sem ír­tak szebb, hitelesebb regényt. És fontos tudnunk, hogy viharos múlt után - egy közvélemény­kutatás szerint ma a horvátok - az osztrákok mellett - a magya­rokat tartják legjobb barátaik­nak és csupán 0,3% azoknak az aránya, akik a magyarokra ellen­ségként tekintenek. Sokcsevits Dénes könyve olyan ritka teljesítmény, amikor a tudomány akár közvetve befo­lyásolhatja a közvéleményt, el­söpörhet előítéleteket. Őszinte­sége és hitelessége okán. És megismétlem: milyen fontos len­ne, hogy minden szomszédos nép vonatkozásában készüljön ilyen felmérés. Ma a horvátok az osztrá­kokat és a magyarokat tartják barátaiknak. KOMMENTÁR Szoci elit és elit szoci MOLNÁR NORBERT Ma eldől, ki lesz Magyarország miniszterelnöke. Az MSZP kong­resszusa zárt ajtók mögött két jelölt közül választ. Medgyessy Pé­ter amatőr és rapid módon bukott bele egy piti ügybe, ami azt jelzi, alkalmatlan volt a feladatra. A kérdés most az új miniszter- elnök személyén kívül az, mit hagyott hátra Medgyessy, s mire lesz elég az elkövetkező két év. Kiss Péter és Gyurcsány Ferenc a két jelölt. Leegyszerűsítve: az első az elnökségé, a második önje­löltként a megyék többségéé. Kiss Péter szürke figura, ahogy az egyik magyar kommentáríró fogalmazott, csupán az szól mellet­te, hogy nem szól ellene semmi. A Medgyessy-féle langyos politi­ka elkötelezettje, sőt kancelláriaminiszterként egyik alakítója. Kiss Péter mögött a rendszerváltás óta kialakult szocialista elit áll, ami az átlag magyar szoci szemében negatív; pontosan ezért lázadtak fel a helyi szervezetek, mert a vezetés őt diktálta lefelé. Márpedig nekik elegük van az elitizmusból. Nem mintha Gyur­csány Ferenc nem tartozna az elithez, de nem a szocikéhoz, azok inkább a kívülről jött riválist látják benne. Gyurcsány a gazdasági elithez tartozik, a gazdagság pedig nem egészen jó antré a volt kommunista blokkban a politikában, akár tisztán jött a vagyon, akár nem. Gyurcsánynak ez a legnagyobb hátránya. Kisst a balol­dal még baloldalibb tömörülése támogatja (lévén, Kiss az elnö­kük), Gyurcsányt a párton belüli rendszerváltást sürgető prag­matikusok, a fiatalok és az elfeledettek. Kiss megrögzött balolda­li politikát ígér, Gyurcsány egyfajta szociáldemokráciát. A gazda­sági szakemberek szerint az előző két kormány osztogató politi­kája majdnem a csőd szélére sodorta az országot, ezután egy újabb osztogatás életveszélyes lehet Magyarországra nézve. Fő­leg az egy év múlva megkezdődő választási kampány fényében: ilyen időszakban Budapesten csodákat ígérő licitbe hajszolják egymást a pártok. A hatalomra kerülők pedig „az első száz nap programja” címszó alatt osztogatnak is, noha nincs miből. Med- gyessyék ezzel elpackázták azt a lehetőséget, hogy az utolsó két évben osszanak, ahogy ezt normális országokban teszik. A kiegé­szítő ezerforintosok ellenére az MSZP rengeteget veszített nép­szerűségéből, s jelenleg úgy néz ki, nem is tudja megnyerni a 2006-os választást. Hiába mondják most a szocik, hogy nem két évre, hanem hatra választanak miniszterelnököt. Kiss Péterrel választást nem lehet nyerni, karizmája mint egy jóllakott egéré. Gyurcsány reményteljesebbnek tűnik: ismeretlen, de sikerorien­tált az imázsa, energikus, nem ígérget fölöslegesen, reformokat helyez kilátásba. Ha az MSZP még hisz abban, hogy komolyan harcba száll az Orbán Viktor uralta Fidesszel, Gyurcsányt vá­lasztja. Ha nem, Kissel vág neki 2006-nak, hogy 2010-re termel­jen ki győztes jelöltet, akit lehet, Gyurcsánynak hívnak majd. (Lábjegyzet: Gyurcsány pár hónapja közzétett megújhodási programjában külön kiemelte a határon túli magyarokkal való törődés fontosságát.) Nedzsefi csapda MALINÁK ISTVÁN Jelképes az amerikai haderő kínos helyzete Nedzsefben: leképezi azt a szituációt, amelybe az USA Irakban belesodorta magát. A nedzsefi szentélyt a Mahdi Hadseregének nevezett csoport pár száz fegyverese tartja megszállva, s onnan froclizzák az amerikai hadvezetést. Tehetik, mert az USA csapdában van. Percek alatt kifüstölhetnék őket onnan, úgy, hogy kő kövön nem marad, de mivel a síiták egyik legszentebb helyéről van szó, ez az USA iraki céljai szempontjából politikai öngyilkosság lenne. Marad hát a macska-egér játék, amelyben az amerikai hadsereg óhatatlanul lejáratja magát. Nedzsefben az amerikaiak nem győzhetnek, ezt csak maga az iraki ideiglenes kormány. Az újságolvasó a retorika változását érzékelheti. A felkelők vezérét, az ifjú Muktada asz- Szadrt kezdetben gyilkosságban való részvétel gyanúja miatt kö­rözték. Most már tárgyal(na) vele az átmeneti kormány, felaján­lotta neki, hogy a Mahdi Hadseregét alakítsa politikai párttá. Szadr álszent módon azt mondja, nem teheti, ez nem az ő hadse­rege, hanem Mahdié. Mahdi (a síiták nyomtalanul eltűnt utolsó imámja) lényegében a síiták messiása, akinek visszatértét váljak. Szadr azzal butítja a tömegeket, hogy éppen hozzájuk, Irakba fog visszatérni, s az amerikaiak meg akarják ölni. Emögött vallá­si-politikai célok húzódnak meg. A legtekintélyesebb iraki síita vallási vezető, Szisztáni nagyajatollah Londonban van, ahol megműtötték. Az iraki nagyajatollahok általában mérsékelteb­bek. A legradikálisabb iraki síita nagyajatollah, Kazem al-Haeri Iránban él, ő a legfőbb támogatója az eddig jelentéktelen Szadr- nak. Ha Szisztánival valami történne, al-Haeri valószínűleg ha­zatérne, hogy átvegye a hatalmat. Ebbe az amerikaiak nem árt­hatják bele magukat, annyit tehetnek, hogy igyekeznek biztosíta­ni a mérsékelt vallási vezetők és az iraki kormány erőfeszítéseit. A feladat nyüvánvalóan meghaladja Amerika erejét, és itt jön a képbe Európa felelőssége. Európának nem érdeke, hogy az USA Irakban kudarcot valljon, mielőbb Amerika - Bush vagy Kerry - segítségére kell sietnie. Európa Amerika nélkül gyenge, a nem­zetközi terrorizmus ellen sem tud harcolni. Ezt az is érzékelteti, ahogy az öreg kontinens Washington haderő-átcsoportosítási szándékára reagált. Ennyivel Európa tartozik is az USA-nak, amely a háború utáni évtizedekben biztosította Nyugat-Európa számára a stabilitást. Amerikai stratégák joggal ironizálnak azon, hogy könnyű volt itt, az amerikai védernyő alatt minimum­ra faragni a védelmi kiadásokat és közben szépen hangzó pacifis­ta értékek mentén politizálgatni - akár Amerika ellenében is. Szöveg nélkül (Elek Tibor rajza)

Next

/
Thumbnails
Contents