Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-02 / 177. szám, hétfő
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 2. Lévai Balázs, a Bestseller magazin műsorvezetője szerint a világirodalmi nagyságok nem megközelíthetetlenek Az létezik, ami feltűnik a tévében MOZI ■■■■HHhMHHHHHHPHHHHRHI HVIEZDA: Shrek 2 (am.) 16,18, 20.30 HVIEZDA - KERTMOZI: Holtak hajnala (am.) 20.45 MLADOST: Trója (am.) 17, 20 TATRA: Fék nélkül: Michel Vaillant (fr.) 18.30 PÓLUS - METROPOLIS: Fék nélkül: Michel Vaillant (fr.) 17.20, 19.25, 21.30 Pókember 2 (am.) 14.25,15.20,16,16.45,17.40,18.20,19.05,20,20.40 Shrek 2 (am.) 15, 17, 19, 21 Harry Potter és az azkabani fogoly (am.) 14, 15.35, 16.35, 18.15 Betörő az albérlőm (am.) 15.55, 19.10 Trója (am.) 19.50 Szégyenfolt (am.) 13.50 TATRA: Fék nélkül: Michel Vaillant (ff.) 18,20 CAPITOL: Pókember 2 (am.) 18,20.15 ÚSMEV: Pókember 2 (am.) 16,18.15,20.30 ■■■Hl’ DÉL-SZLOVÁKIA HMM SZENC - AMFITEÁTRUM: Harry Potter és az azkabani fogoly (am.) 21 PATH - KERTMOZI: Maradok! (fr.) 21 PÁRKÁNY - DANUBIUS: Tucatjával olcsóbb (am.) 20 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Az 50 első randi (am.) 19 ■■■■■■HHHHHHHHHHHHHHHHI PLAZA: Hirtelen 30 (am.) 14.30, 16.30, 18.30, 20.30 Időzavarban (am.) 17.45, 20 A legelő hősei (am.) 14.30, 16.30, 18.30 A megtorló (am.-ném.) 14.45,17.15,19.45 Shrek 2 (am.) 14,16,18, 20 Trója (am.) 16.45,20 A tűz óceánja (am.) 14,16.45,19.30 Most nem csak a japán akácok szomorúak Illyés Kinga halálára „A legjobb visszajelzés, amit kaphatok a Bestsellerre, az az, hogy nem ismerték az adott szerzőt, vagy épp csak hallottak róla, de sikerült felkeltenünk az érdeklődést az író könyvei iránt” (A szerző felvétele) A. KIS BÉLA Sajnos, sosem láttam színpadon, nem nyüt lehetőségem arra, hogy élőben hallhassam őt szavalni. A ’80-as években barátaim révén ismertem meg, amikor előadóművészként nem csak külföldön, hanem már Erdélyben sem léphetett közönség elé az erdélyi lírának a népi hagyományokat erősítő vonulatából összeállított, Fagyöngy című önálló estjével; amikor már nem lehetett, nem merték őt meghívni, hogy akár egy Marosvásárhely környéki falusi kultúrházban, akár egy kis iskolában közvetítse a kimondott szó erejével azt, ami nemes. A színpadi élmény helyett viszont kaptam néhány - bennem nyomokat hagyó - beszélgetést. Lehetett érezni benne a tüzet, ami a vásárhelyi színészekben a méltatlan körülmények dacára is megvolt. Lelkesedett a román társulat tagjainak emberi és szakmai alázatáért is, akik télen akár nagykabátban is próbáltak (emlékezzünk: a fűtés, a villany, a melegvíz-szolgáltatás az akkori Romániában luxusnak számított), hogy minőséget tudjanak nyújtani. Egyik beszélgetésünk során döbbentem rá, mennyivel rosszabb helyzetben van az előadóművész, mint mondjuk az író. írni a fióknak is lehet, a szólásszabadság bekö- szöntével sokan elő is húztak és ki is adtak a cenzúra miatt elfekvésre ítélt munkákat. Ezzel szemben a hallgatásra kárhoztatott előadó- művész csak abban reménykedhet, hogy mihamarabb véget ér az őrület, elmondhatja, amit akar. Hiszen elemi igénye van az őt megérintő lírai gondolatok élőszóban való közlésére; neki szüksége van a hallgatóságtól érkező visszajelzésre, a pillanat feszültségére, a tapsra. Bár azokban az években Illyés Kinga szenvedett mindennek a hiányától, mégis a helytállók sorát gazdagította. Nem telepedett át Magyarországra, mint oly sok pályatársa. Abban az időben, amikor egyik-másik távozó hiánya szinte sütött, maradásával is tartotta a vásárhelyi magyarságban a lelket, miközben neki is szüksége volt a támaszra. Talán az a lakásajtaja elé helyezett kis csokor is annak minősülhetett, amit akkor helyeztem oda, amikor egyszer nem találtam otthon. Tőle kaptam és őrzöm mindmáig a Tessitori Nóra művészete című könyvet, amely az erdélyi magyar előadó-művészet egyik nagy alakjának állít emléket. A kis herceg hangkazetta nem bizonyult üyen maradandónak: első gyermekünknek a kedvence volt, mígnem egyszer kisöccse kifejtette a kazettából a szalagot... Nagyon remélem, a nyomorúság éveit követően sikerült Illyés Kingának kiteljesednie. A rendszerváltás után csak egyszer találkoztunk, 1995-ben egy magyarországi konferencián. Utolsó emlékképem róla az, amikor a szarvasi arborétumban sétálva egy szomorú japán akácot sikerült azonosítanunk. Most nem csak a japán akácok szomorúak, hanem én is és sokan mások. Nem akartam hinni a szememnek, amikor tavaly a magyar közszolgálati televízióban felbukkant egy műsor, melyben a kortárs világirodalom legnagyobb alakjait kereste fel otthonukban egy riporter. Lévai Balázs elérte nálam, hogy beszerezzek és elolvassak néhány fontos könyvet. És ez nem kis dolog. JUHÁSZ KATALIN Az idei könyvhétre az Európa Kiadó piacra dobta a Bestseller című műsor „írott változatát”, amelyben a tévés interjúkból kimaradt részek is megtalálhatók. A szerzőt ez alkalomból faggattuk. Mikor és hogyan alakult ki a műsor koncepciója? Határozott elképzelésekkel indult neki, vagy hagyott valamit a véletlenre is? A történet valahol ott kezdődik, hogy 2000 óta éjszakánként kulturális beszélgető műsorokat vezetek az M2 Zárórájában, és régóta vágytam arra, hogy kipróbáljam magam egy önálló műsorban. A Bestseller tulajdonképpen a feleségem ötlete volt, ő vetette fel, miért nem próbálom meg ugyanazt, amit a Zárórában csinálok, azaz irodalomról beszélgetni, de külföldi írókkal. Vagyis próbáljam rávenni a kortárs irodalom legjobbjait, hogy álljanak szóba velem, illetve a tévét és a támogatókat, hogy lássanak ebben fantáziát. Egy olyan középfajsúlyos műsortípust igyekeztünk kitalálni, amely érdekes és tartalmas, de nem csak az ezer példányos irodalmi szaklapok közönségének szól, ám nem is a színes bulvárújságok stílusát másolja. Magyarországon ismert szerzőket mutatunk be, vagy olyanokat, akik félúton vannak az ismertség felé. Gondolom, ezt az elitkultúra és bulvár közti középutat a legnehezebb megtalálni... Igen, ez az irodalmárokat is intenzíven foglalkoztatja. Sok író panaszkodik arra, hogy be van zárva egy szűk szakmai közegbe, hogy az írótársakon, kritikusokon és elszánt egyetemistákon kívül más nem ismeri a műveit. A könyvesboltokat elárasztották a manapság „plázairodalomnak” nevezett, alacsony színvonalú szórakoztató könyvek, a míves dolgok pedig csak kevesekhez jutnak el. Nehéz feladat volt olyanok számára is érdekessé tenni a Bestsellert, akik egyébként nem néznének meg egy komolyabb irodalmi műsort. Az azonban mindenki figyelmét felkelti, ha egzotikus helyszínen forgatunk érdekes emberekkel, akikről magánéleti dolgok is kiderülnek, így közelebb kerülnek a nézőhöz. Persze nem akarok az írók magánéletében vájkálni. Bizalmat kell ébresztenem bennük, látniuk kell, hogy felkészültem belőlük, és érdekel a mondanivalójuk. A szakmai eszmecsere után általában magukról is elárulnak ezt-azt. Irodalmat képernyőre vinni meglehetősen műfajidegen dolog. Legtöbbször színészek olvasnak fel egy könyvből, vagy fák közt sétálgatnak szavalás közben. Egyvalami azonban önnek kedvez: az emberek nagy része főleg a tévéből szívja magába a kultúrát.. Számomra a 21. század eddigi legfontosabb tapasztalata, hogy az információk zömét szinte kizárólag a tévéből szerezzük. Lehet, hogy elcsépelt, amit mondok, de manapság az létezik, ami megjelenik a tévében és az elektronikus médiában. Ezért rendkívül fontos, hogy a nívós kultúra valamilyen formában jelen legyen a képernyőn. A műsorkészítők felelőssége óriási, hiszen tulajdonképpen ők döntik el, mit emelnek be a köztudatba. A mai feszített tempójú mediális világban persze apró csalásokhoz kell folyamodni, hogy a néző figyelmét ébren tartsuk. Például sok pici részre szabdalom a műsort, azaz nem egy folyamatos inteijút lát a néző, hanem két-há- rom perces blokkokat. így talán le tudjuk őt komi 25 percig. A legjobb visszajelzés, amit kaphatok a Bestsellerre, az az, hogy nem ismerték az adott szerzőt, vagy épp csak hallottak róla, de sikerült felkeltenünk az érdeklődést az író könyvei iránt. Nekem ebből nincs anyagi hasznom, mégis ennek örülök a legjobban. Jól láttam, hogy ön a mű mögött megbúvó emberre is kíváncsi? A posztmodem irodalmi felfogás szerint csak a mű számít, a szerzőről nem kell tudnunk semmit, mivel a műnek semmi köze a szerző életéhez. Ez így van, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy a nézők és olvasók, még a művelt értelmiségiek többsége is az emberre kíváncsi. Szerencsés kiválasztottnak érzem magam, mert együtt kávézhattam, civil helyzetekben beszélgethettem fontos írókkal. Észrevettem, hogy interjúkészítés közben gyakran „átmegy olvasóba”, azaz nem a riporter kérdezgeti a riportalanyt, hanem egy olvasó az írót, akinek a könyveit szereti. Hogyan fogadta a közönség ezt a hozzáállást? Ez nagyon önző szempont, de melyik riporteri műfaj nem az? Olyasmiket kérdezek, amik bennem fogalmazódtak meg az adott könyv kapcsán. Ezek sokszor nem szakmai, hanem olvasói kérdések, amelyek talán másokban is megfogalmazódnak. Eddig szinte kizárólag pozitív visszajelzéseket kaptam, sőt az írók is elfogadtak partnernek, sokan talán meg is köny- nyebbültek, hogy kivételesen nem a hermeneutikáról, a dekonst- rukcióról vagy az aktuális politikai trendekről kell beszélniük. Ha az olvasást szenvedélynek fogjuk fel, ez egy szenvedély-alapú megközelítés. Elképzelek magamnak egy hétköznapi nézőt vagy olvasót, és abból az evidenciából indulok ki, hogy a mai emberek nem sokat olvasnak, ezért a kevésbé szakmai kérdéseimet is sokszor túl szakmaiaknak érzik. A könyvben tizenkét íróval olvashatunk beszélgetést, minden inteijút egy személyes útinapló követ a találkozás és a forgatás körülményeiről. Például: „Harold Pinter fekete szövetnadrágban és fekete ingben érkezik, igazi angol úr, kedves, udvarias, szemüvegét a kezében tartja, úgy gesztikulál. Robosztus energia árad belőle. Kávéval, teával kínál.” Ez is ama bizonyos emberi lépték miatt került a kötetbe? Igen. Ezek eredetileg a www.litera.hu irodalmi portál számára íródtak, aztán némi tépelő- dés után bekerültek a könyvbe is Mivel az emberek kíváncsiak, remélem, ezek a „kis színesek” ár nyalják az írókról alkotott képet közelebb hozzák a világnagyságo kát a magyar olvasóhoz. Legtöb ben meglepően közvetlenek, nyi tottak voltak. Az írók nem megkö zelíthetetlenek, az általunk kivá lasztottak 80 százaléka példáu azonnal igent mondott a felkérés re, akik pedig nem vállalták a be szélgetést azoknak komoly okul volt rá. Új regényen dolgoztak hosszabb időre elutaztak, vagy ép pen képtelenek kamera előtt be szélni, mint például Milan Kun dera, aki meg is írta nekem, hog; szívesen adna inteijút, de betege sen irtózik a kamerától. OTTHONUNK A NYELV Alispánok és megyék 1. - Hogyan nevezzük magyarul a VÚC-ot? SZABÓMIHÁLY GIZELLA Az Új Szó 2004.7.6-i számában Tóth Mihály Kis szittya alispán tan c: jegyzetében bírálta azt a - sajtónkban valóban terjedő - gyakorlatot, hogy egyes mai önkormányzati tisztségviselőket alis- pán-nak neveznek. Az írás azonban ennél távolabb mutató: a területi önkormányzatok és szerveik magyar megnevezéseit jellemző terminológiai zűrzavarra utal. Mielőtt azonban e kérdés boncolgatására térnék, egy kiegészítést szeretnék fűzni Tóth Mihály érveléséhez. Jegyzetében ugyanis ezt írja: „Pedig csak fel kellett volna ütni a lexikont, és nyomban kiderül, hogy az alispán nem a főispán helyettese, ahogy az alispá- nozóksejtetik. [...] Ugyanis a régi Magyarországon a megyei választott testület elnökét nevezték alispánnak, aki nem a főispán alárendeltje volt. ” Eredetileg az alispán valóban a főispán (megyésispán) helyettese volt, s az is nevezte ki. A Tóth Mihály is említette funkciómegosztás az állam képviselőjeként fellépő főispán, valamint a vármegyei közigazgatás feje, az alispán között csak a 16. századtól jelentkezik: e század közepétől választotta a vármegyei nemesség az alispánt. Visszatérve témánkhoz: Szlovákia uniós csatlakozásával kapcsolatban szükség volt a középszintű önkormányzati rendszer kialakítására. A nemzetközi területfejlesztési terminológia szerint a középszintű egységek lehetnek ún. NUTS III vagy NUTS II szintűek (az előbbi kisebb, az utóbbi nagyobb területű). Szlovákiában kezdetben nem volt egyértelmű, melyik változatot választják, ezért az alkotmány még a specifi- kálatlan vyssí územny célok fogalmat használja, a kapcsolódó törvény előkészítésekor viszont már a zupa megnevezés bukkant fel. Mivel a törvény előkészítése hosszú ideig tartott, az újságok is sokat cikkeztek róla. A hazai magyar és a magyarországi lapokban kezdetben a vyssí územny célok fordításos megfelelői fordultak elő, pl .felsőbb szintű közigazgatási egység nagyobb területi egység nagyobb közigazgatási egység; majd egyre inkább a megye megnevezés került előtérbe, és ez maradt meg domináns megnevezésként. Ha megnézzük a jelenlegi magyarországi terminológiát, a NUTS Hl szintnek a megye'-k felelnek meg, a NUTS II szint viszont csak elméletileg, a területfejlesztésben van jelen: nagyrégiók-tól vagy statisztikai régióról beszélnek. A vyssí územny célok kifejezéshez hasonló, állandósult megnevezés nincs, a szakirodalomból ezek idézhe- tők: mezoszint, középszintű/má- sodfokú önkormányzat, területi közigazgatási egység. A vyssí územny célok kifejezés ma már ritkábban fordul elő. Ennek ellenére szükséges volna létrehozni egységes magyar megfelelőjét. A szlovák kifejezés szavait, ill. azok szemantikai jegyeit (valamint a magyarországi terminológiát) figyelembe véve azt javaslom, hogy a vyssí územny célok magyar megfelelőjeként a középszintű területi egység kifejezést használjuk. Ez is körülírás ugyan, akárcsak a szlovák, de ; yyssí-nál konkrétabb jelentési középszintű melléknév alkalma zásával jobban azonosíthatóbh válik a megnevezés. Egyúttal e kellene gondolkodnunk a VÚ( rövidítés magyar megfelelőjén is szükség van-e rá, mennyire tei jedne el? Hogyan újuk? (Közné\ ről lévén szó, a kisbetűs írásmó volna az indokolt, a helyesírá: szabályzat azonban nem helyte leruti a nagybetűs megoldásoka sem.) Mindezeket a kérdéseket teljes közigazgatási terminológi egységesítése kapcsán kell mej oldanunk. www.gramma.sk
