Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-04 / 179. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 4. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ KRÓNIKA Saját magával áll perben Emil Boc kolozsvári polgár- mester, aki egy olyan bírósági határozat ellen nyújtott be fellebbezést, amelyben korábban ő maga és az általa képviselt Demokrata Párt (PD) volt a nyertes. Boc 2004 elején, a Demokrata Párt Ko- lozs megyei szervezetének elnökeként indított pert a kolozsvári polgármesteri hivatal ellen, mivel az akkori polgármester, a szélsőségesen nacionalista Gheprghe Funar idején a városháza nagyobb bért szabott ki a pártszékházra, mint amennyit jogosan lehetett volna. A fellebbezési kérelmet a kolozsvári táblabíróságon tárgyalják. Boc a tárgyalásokon kettős minőségében fog megjelenni: felperesként mint a Demokrata Párt Kolozs megyei elnöke, alperesként pedig mint polgár- mester. Hasonló eset nemrég a felső-háromszéki Lemhény- ben alakult ki. Megtörténhet, hogy 2005. szeptember elsején több tízezer állampolgárt fognak megfosztani magántulajdonától Föld, amelyről nem lehet beszélni A Magyar Koalíció Pártjának pozsonyi kerületi elnöki tisztségét töltöm be. Egy olyan időszakban sikerült bizonyítási lehetőséget kapnom, amikor az éveken át tartó, kompromisszumkész és minőségi politizálás az MKP-t olyan pozícióba juttatta, amelynek köszönhetően a Felvidék története során soha nem látott befolyással lehetne választói életére. MEDE VENCEL Ez nagy érték, melyet kötelességünk védeni. Mindenkit, aki az eredmény eléréséhez hozzájárult - legyen akár kívülálló is -, köszönet illet. Az egyik oldalon tehát van egy párt és lehetőségei, a másikon pedig a műit. A múlt, amelyet a szlovák nép ellenségeként, megvont állampolgársággal, sok esetben a megélhetést jelentő földtulajdont is elveszítve kellett leélnie újszülöttől dédszülőig mindenkinek, aki 1945-ben a magyar nyelvet használta a családban. Sokan egész életüket ilyen emlékek között élték le. De hittek és bíztak abban, hogy ha nekik nem is, akkor majd utódaiknak, s ha elégtételt nem is, de legalább valami kevéskét sikerül visszaszerezni abból a becsületből, amelytől vétlenül fosztották meg a benesi korszak minden magyalját. Kötelességemnek tekintem, hogy pártomat és törékeny lehetőségeit védjem. Ugyanakkor úgy érzem, valamivel tartozók például annak az 1946-ban csupán nyolc hónapos, magát „nem szlovák nemzetiségűnek valló” csecsemőnek is, akinek szüleit oly sikeresen deportálták (őt magát hátrahagyták a szomszédoknál), hogy életjelet azóta sem hallott felőlük. Ennek a személynek - aki, valljuk be, valahol a sorstársunk - egy Pozsony környéki földhivatal éppen napjainkban utasította el restitúd- ós igényét. Mégpedig azzal az indokkal, hogy az 503/2003. sz. földtörvény csak az 1948 februárja után elkobzott ingatlanok restitú- rióját teszi lehetővé. Meggyőződésem, hogy a két érdek - a párt értékeinek védelme és a becsület visszaszerzésére tett próbálkozás - közt nincs, és nem is lehet érdekütközet. És abban is biztos vagyok, hogy mindkét érdeknek jót tesz, ha nyíltan beszélünk néhány tényről és tévedésről. Az 503/2003-as földtörvény teljes egészében átvette a 229/1991- es törvénynek a benesi időszakra vonatkozó passzusait. A 229/1991. sz. jogszabály harmadszori módosítás után nyerte el azt a végső formáját, amely 1993 nyarán „valamire” már lehetőséget biztosított. Sajnos, bármennyire nagy volt is az igyekezet és az elvárás a passzusokkal kapcsolatban, az említett gondolatsor (a 229/1991. sz. törvény 6. paragrafusának 2. bekezdése) „félremagyarázhatóra” sikerült. További probléma, hogy az 1993-as törvénymódosítás csupán az 1992. december 31-éig kezdeményezett restitúciókat érintette. Vagyis csak a látnokok élhettek a restitúciónak eme új lehetőségével, s ők is csak akkor, ha kérvényük addig még nem lett elutasítva. Azt azonban mindenképpen komoly sikerként kell elkönyvelni, hogy sikerült 1991-ben a 104/1945-ös törvénybe foglalt, benesi dekrétumokra utaló mondatokat „átpréselni” a 229/1991-es földtörvénybe, hiszen elindítottak egy folyamatot - jóllehet, ennek a folyamatnak korántsem vagyunk a végén. A napokban kaptam kézhez a Legfelsőbb Bíróság végzését, mely pontot tesz annak a vitának a végére, amely a 229/1991-es törvénynek a témánkra vonatkozó passzusai értelmezése körül alakult ki. A bíróság határozata szerint az 1945-1947-ben kiállított konfiská- ciós határozatnak 1948 februárja után kiállítódnak kellene lennie. Vagyis, két egymással ellentétes feltételnek kellene egyszerre teljesülnie. Aminek végeredménye egy üres halmaz. Ez a döntés egyébként a sértett - ő is a mi „sértettünk” - 12 évi pereskedése után születetett, melynek során talán neki is végig kellett hallgatnia azokat a kellemeden okfejtéseket, amelyeket a legtöbbeknek végig kellett hallgatniuk, akik az 1945-48-as korszakra vonatkozóan nyújtották be restitúciós igényüket. Nem teszem fel a kérdést, miért kellett az említett nem egyértelmű passzusokat ismét vi- szondátnunk az 503/2003-as törvényben. De úgy érzem, ha egyszer már ott vannak, akkor az őket odatevőknek kell megvívniuk a nyilvánosság előtt azt a harcot, amely egyszer s mindenkorra tisztázza, kik is jogosultak a benesi elkobzások restitúciójára uniós tagállamunkban. És ne a kérvényezőknek kelljen a földhivatalokban zárt ajtók mögött, megalázó érvrendszerek közepette megharcolniuk igazukért, továbbá ne azoknak a tisztességes földhivatalnokoknak kelljen tartaniuk egy esedeges perbefogástól, akik pozitívan bírálnak el egy pozitívan elbírálandó ügyet. Tehát én is kikérem magamnak a TA3 hírcsatornán 2004. július 21-én háromszor is elhangzott állítást, mely szerint a restitúció lehetősége csak az 1948-1989-es időszakot érinti. Megtehetem, hiszen ismerem a törvényt előterjesztő földművelésügyi miniszter szándékát, aki rendeletében utasította a földhivatalokat, hogy pozitív elbánásban részesítsék azokat a sorstársainkat, akik nem voltak elítélve a 33/1945-ös törvény alapján - így zárva ki a restitúcióra jogosultak köréből a tudatosan a „vétkezőket”. (Mint például azt az ajnácskői lakost, akit annak idején azért ítéltek el, mert „lebüdösözte a cseheket”. Aztán teljes jogfosztás és vagyonelkobzás mellett leülte hathetes börtönbüntetését. E személy örököseinek 2004-ben el lesz utasítva a restitúciós igénye, ami azt jelenti, hogy a családot ugyanazon egy „bűntett” miatt immáron másodszor bünteti az a jogrend, melynek „nem részei a benesi dekrétumok”.) Sajnos, ezzel még nem értünk végére a bennünket ért sérelmek és az őket orvosolni próbáló igyekezetek taglalásának. Hiszen az, ami a benesi korszak után következett, véleményem szerint sokkal alattomosabb és fondorlatosabb módja volt a jogfosztásnak. A magyarlakta vidéken a kolhozosító erők, az esetek többségében éppen a magyar ajkú elvtársak adták meg a kegyelemdöfést a még talpon álló, de Benestől esetleg megkímélt parasztság hátába. S hogy ennek mi közei a taglalt földtörvényhez? Paraszt nagyapámtól a család egyetlen téli kabátját vették el, mert nem tudta kifizetni a vagyon utáni kontingenst. Mi sem volt magától érthetődőbb ezek után, mint hogy nem örökölték, más szóval nem nevesítették a tulajdont. Az ilyen nevesítetlen földek tulajdonjogát - a nem telekkönyvezett parcellák vagy a vízparti hordalékból kialakult területek sorsát nem kötném össze a nevesítetlen földek kérdéskörével - sohasem vonták meg. Még 1965-ben sem, amikor lezárták a telekkönyveket és az egész kataszteri térképrendszert - megszüntetve még a magyar dűlőneveket is! - átrajzolták, érzésem szerint tudatosan, ezáltal is nehezítve a tulajdonjogviszony átláthatóságát, „ha majd egyszer kivonulnak az oroszok” - ahogy medvesaljai nagyapám hitte. A Meciar-kabinet 1995-ben megtalálta a végső megoldást az utolsó, egyben legnagyobb vagyonelkobzásra, amelyet hol a földpiac beindításával, hol az uniós csatlakozással, hol a rendezetlen földviszonyokkal, hol pedig azzal indokoltak, hogy ma már halott, télikabát nélküli nagyapám elhagyta 1895-től telekkönyvezett földjét. Ha a nevesítetlen földjeink átkerülnek önkormányzati tulajdonba, nincs olyan törvény a szlovák jogrendben, amelyre hivatkozhatnék, hogy kárpótoljanak abban az esetben, ha én mint unoka úgy határoznék, hogy 2005. szeptember 2- án, a nagyvárost megunva, leköltözöm Egyházasbástra, mert meg szeretném művelni nagyapám csernalji kerjét. 2005. szeptember elsején több tízezer embert fognak megfosztani magántulajdonától. Csak a látnokok élhettek a restitúciónak eme új lehetőségével. KOMMENTÁR A nagy körút után KOCUR LÁSZLÓ Colin Powell amerikai külügyminiszter múlt héten Közép-Euró- pán kívül a közel-keleti térség egy részét is útba ejtette. Vasárnap visszarepült Washingtonba. A „héja” tett egy kört vadászterülete felett, jegyezhetnénk meg. De vizsgáljuk meg, miért jött Bush erős embere térségünkbe. Powell Budapesten elmondta a már ismert amerikai panelmondatokat az iraki szerepvállalásról, a terrorizmus elleni harcról. Mindehhez Kovács László kontrázott serényen. Az amerikai diplomácia vezetője kifejtette, jó volna, ha a parlament decemberben, a katonák mandátumának lejárta után meghosszabbítaná a szállító zászlóalj iraki tartózkodását, mert erre nagy szüksége van. Hogy nem akadna körülbelül 300 C kategóriás jogosítvánnyal rendelkező férfi Irakban, az legalábbis nehezen hihető. Az már elképzelhetőbb, hogy nem akad 300, aki amerikai szolgálatba akarna-merne állni. Budapestről Powell Kairóba, onnan a Közel-Keletre repült. Ennek az útszakasznak a legkellemetlenebb momentuma a bagdadi látogatás volt. A várost, ahol az egy négyzetméterre eső katonák száma talán a legmagasabb a világon, robbanások rázták meg a rövid vizit alatt. Azok az erők, amelyeknek a politikai bizonytalanság az érdekük, meg szerették volna mutatni a tábornokból lett külügyér- nek, ki az úr az országban. Lengyelországi látogatását viszont sokkal jobban időzítette. A varsói felkelés 60. évfordulóján látogatott a fővárosba. Mindez jó apropót szolgáltatott ahhoz, hogy a lengyelek szabadságszeretetére apellálva elmondhassa: ,A szabadságért meg kell küzdeni, s életeket is kell áldozni.” Az Irakban szolgáló lengyel kontingens mintegy 2500 főnyi. 2500 katona komoly haderő. De Irakban mintegy -160 ezer állomásozik, s ebből 138 ezer amerikai. A maradékon kb. 30 ország osztozik. Öt ország már kivonta katonáit. A csehek jelezték: évvégéig maradnának. Lengyelország korábban, Ukrajna a héten jelentette be, csökkenti katonái számát. Csökkentette volna az USA is. A Pentagon már korábban szerette volna 110 ezerre redukálni az Irakban szolgáló katonái számát, ám június 28-án mégis azt jelentették be, több ezer tartalékost hívnak be. Irakot 2003. március 20- án támadták meg. Bár Bush gyorsan bejelentette, a háborúnak vége, mégsem sikerült konszolidálni a helyzetet. Az USA oroszlánrészt vállal a békefenntartásban, vélhetően maga is könnyedén fenn tudná tartani a rendet, 138 ezer vagy 160 ezer katona: majdnem mindegy. De legalább a látszatát fenn kell tartani annak, hogy Irakban nem a saját háborúját vívja. Ezért van szükség ilyen buksisimogatással, vállveregetéssel egybekötött körutakra. JEGYZET Ha tényleg a család a fő MISLAY EDIT Időnként az az érzésem, mintha a kereszténydemokrata képviselők nem ebben az országban élnének. Vagy ha igen, akkor olyan „magasabb régiókban”, ahonnan a mindennapi gondok már nem láthatóak. Ezért valamivel el kell foglalniuk magukat. A közelmúltban azzal a javaslattal álltak elő, hogy szigorítani kell a válás feltételeit: hároméves „türelmi időt” szeretnének, továbbá hogy a házastársakat csak akkor válassza el a bíróság, ha abba mindkét fél beleegyezik. Nem csodálkozom, hogy a „kádéhások” javaslata az emberek többségénél nem aratott sikert. Persze, érzem én a javaslat mögött meghúzódó jó szándékot. Egyre kevesebb gyerek születik, s ezek jó része is csonka családban nő fel. S a család, ugye, a társadalom alapja, vagyis a kereszténydemokraták szándéka minden bizonnyal a társadalom stabilabb alapokra való helyezése. Nem szeretnék most az ismert közmondást idézve a jó szándékkal kikövezett úttal példálózni, meg arról, hova vezet, de azért lenne néhány megjegyzésem. A három év türelmi idő lehet, hogy bizonyos esetekben jobb belátásra bírja a válni kívánó feleket, de mi van akkor, ha csak tovább mérgesíti a már szétesőben levő viszonyt? És mi van akkor, ha például az egyik fél alkoholista, veri a páiját, a gyerekeit? Ha ez a, jótét lélek” nem egyezik bele a válásba, hadd szenvedjen tovább mindenki! De együtt marad a család, ugye? Ha a kereszténydemokratáknak valóban fontos a család, akkor a válás feltételeinek szigorítása helyett üdvösebb lenne azzal foglalkozniuk, hogy olyan feltételek megteremtését szorgalmazzák, amelyek a családokat, a gyermekvállalást támogatják. Talán azzal lehetne kezdeni, hogy a házasulni kívánó fiatalok többsége számára ne utópisztikus álom legyen egy saját lakás. Hogy a gyerek- vállalás ne hátrányt jelentsen. (Amerikában élő barátnőm meséli: amikor megszülte kislányát, az orvosok, nővérkék virággal köszöntötték. Nálunk arról keringenek legendák, hogy a kórházak jó részében úgy bánnak a szülő nőkkel, mintha azzal, hogy gyereket hoznak a világra, főbenjáró bűnt kövemének el.) Hogy ne azon kelljen törni a fejüket, a gyerek megszületése után hogyan él meg a család egy fizetésből, mert a gyermekgondozási segély alamizsna. S ha az anya vissza akar menni a munkahelyére, akkor eleve „le van írva”, mert ki az az őrült, aki kisgyerekes anyát alkalmaz? Részmunkaidős állás, amelyben a fiatal anyukának, mondjuk, naponta csak 4 órát kellene dolgoznia, alig létezik. Mi lenne, ha ezekkel a gondokkal foglalkoznának a tisztelt kereszténydemokrata képviselők? Persze, ez sokkal több energiát igényelne tőlük. Az ő javaslataik meg nekik nem kerülnek semmibe. Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza)
