Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)

2004-08-14 / 188. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 14. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza) HÉTVÉG(R)E Az ámokfutók kora TALLÓZÓ THE WASHINGTON POST Kosztasz Karamanlisz gö­rög kormányfő szerint a jö­vőben közösen kellene visel­ni az olimpiák biztonsági költségeit. „Napjainkban a világ egyetlen országa sem képes egyedül szembenézni a biztonsági kihívásokkal” - hangsúlyozta a görög mi­niszterelnök az amerikai lap­ban az olimpia előestéjén közzétett interjúban. Mint a továbbiakban elmondta, Gö­rögország kért és kapott se­gítséget és jó tanácsot vala­mennyi szövetségesétől, de egyetlen ország vagy szerve­zet sem ajánlotta fel, hogy megosztja vele a biztonsági költségeket, amelyek hagyo­mányosan a rendező orszá­got terhelik. Biztonsági téren hét ország - közöttük az Egyesült Államok, Izrael és több európai állam -, vala­mint az Észak-Atlanti Szö­vetség nyújt segítséget Athénnek. (Magyarország a NATO reagáló erőinek része­ként a Magyar Honvédség ál­tal kifejlesztett telepíthető biológiai laborral vesz részt az olimpiai játékok védelmé­ben. Szlovákiában mozgó la­boratórium áll készültség- bená.) Az 1,5 milliárd dollá­ros összköltséget viszont a görög kormány egyedül állja. Ez az összeg az eredetileg tervezett közel háromszoro­sa, és hatszor több, mint amennyit a sydneyi nyári já­tékok biztonságára fordítot­tak. Egyes hírek szerint az olimpia megrendezése At­hénnek 10 milliárd eurójába kerül. Georgesz Vulgarakisz közrendészeti miniszter hír­szerzési értesülésekre hivat­kozva közölte: nincs jele an­nak, hogy támadás fenyeget­né Görögországot. A 2001. szeptember 11-i egyesült álla­mokbeli terrortámadások után következő első ötkarikás játékokon minden sportolóra hét biztonsági ember jut. A pénteki megnyitó ünnepsé­gen a 10 500 sportolót és megjelenő külföldi vezetőt 70 000 fős görög biztonsági erő, valamint az Észak-Atlanti Szövetség katonái, hadihajói és repülőgépei védelmezik. Ki emlékszik már arra, mi történt február 16-án! Pe­dig ezen a napon látoga­tott országunkba Debuyser Lutze. Na, dereng már va­lami? KOCUR LÁSZLÓ Ha nem - és a közönség segítsé­gét sem tudják igénybe venni -, akkor segítek. Lutze állampolgár­ságára nézve belga, foglalkozása pedig futó. Ámokfutó. A 42 éves férfi ügye egy hétig vezető hír volt. A rendőrségen fejek hullot­tak miatta. A hatóságnak még magához térni sem volt ideje a bel­ga okozta sokkból, amikor alig másfél héttel később - Horvátjárfalunál - egy po­zsonyi férfi kelt át a hatá­ron, az útlevélvizsgálatot belga módra mellőzve. Márciusban egy félrészeg állatorvos döntött úgy Verbócnál, hogy nem fékez. Persze van ne­künk saját, szlovákiai magyar ha­társértőnk is, egy csenkei férfi személyében, aki az uniós csatla­kozás felett érzett örömében az azt követő napon végigdöngetett a diplomatasávon, úti okmányt nem mutatva be a rend őreinek. Az egykori proletár internaciona­lizmust pedig azok a moldáviai férfiak képviselték, akik - talán felbuzdulva az előttük járók sike­rein - egy hullócsillagos májusi éj­szakán 12 kilométert tettek meg Ausztria területén, rendőrkonvoj­jal a nyomukban. Ők sem álltak meg a közeg felszólítására. Kényes ügyek. Lehet, hogy a rendőrség bölcsen hallgatott is volna róluk, hiszen meglehetősen kényelmetlen, hogy a sorompók­kal ellátott határátkelőkön nem tudtak feltartóztatni egy-egy frá­nya autóst. De mivel ezek az ügyek két országot érintettek, nem marad(hat)tak titokban. Ám úgy látszik, a határok légiesítését sajátos módon megvalósító férfi­aknak belföldi követőik is akad­tak, olyanok, akik a közeg leinté- sére legfeljebb beintéssel vála­szolnak. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy a bájos pozsonyi ke­rületi rendőrszóvivő a héten be­jelentette, munkatársai nem lesznek restek a fegyverüket használni, hogy a rakoncátlan- kodó autóst megállítsák. Mert a rendetlen sofőrök között olya­nok is vannak, akik nemhogy nem állnak meg, de még el is gá­zolják a rendőrt, mint azt Peter Duracka - egykori SDK-s képvi­selő - tette. Az egyenruhások panasza jo­gos, a rendőri intézkedést semmi­be vevők számának növekedése aggasztó tendencia. Pedig a bel­gáéhoz hasonló esetben az autót fegyverré minősítik, így a bünte­tési tétel jóval súlyosabb. De a bel­gának és utódainak haja szála sem görbült. Megúszták egy kiu­tasítással vagy egy felfüggesztett ejnye-bejnyével, és ezt mindenki tudja. így nincs mit csodálkozni azon, hogy az utakon - a követ­kezménynélküliség tudatában - egyre több az ámokfutó. Szombat van, zsúfoltak az utak, vezesse­nek óvatosan! És ha belgát, egy­kori vagy jelenlegi parlamenti képviselőt látnak közeledni, hú­zódjanak le! Meg akkor is, ha a szerv integet... Szombat van, zsúfol­tak az utak, vezessenek óvatosan! HETI GAZDA(G)SÁG Javuló vállalkozói környezet - szépséghibákkal TUBA LAJOS Két politikai showman uralta a héten a gazdaságpolitikát. Pavol Ruskónak még utóbb hálásak le­szünk a zsolnai kalandjáért. Leg­alábbis a felvetés, hogy a KLA au­tógyárát áthozzák Nyitrára, egy kis reménnyel tölt el bennünket, hiszen egy ekkora beruházás kö­zelebb kerül a mi vidékünkhöz. Egyelőre jócskán blöffnek néz ki az egész, gondoljunk csak arra a kósza hírre, amely szerint a fran­ciáknak megígérték, hogy nem tá­mogatják újabb autógyár nyugat­szlovákiai letelepedését. De azért tartsuk rajta a szemünket, ha ugyanis megvalósulna a cégáthe­lyezés, az Vágsellyétől Léváig alapvetően átrendezné a viszo­nyokat. Tény azonban, hogy Zsol­na környékén már annyira bonyo­lódtak a viszonyok, hogy valóban nem nagyon látszik a kiút. Nyitrá­ra a világ, vagyis nyugat felől au­tópályát sem kell építeni, esetleg a Garamszentbenedekig esedékes nagyon hiányzó szakaszt kellene befejezni. Az igazi show viszont Pavol Rusko és Robert Fico közt a villa­mos művek privatizálása kapcsán játszódott le. A gazdasági minisz­ter szinte minden megszólalása okot adott a lemondására. De Fi­co sem maradt le, teljesítménye túlszárnyalja a gázművek magá­nosítása során tapasztaltat is. Bár most sem ért egyet a lépéssel, ezúttal pártja elfogadta a privati­zációs bizottságban felkínált poli­tikai helyet és azonnal közzétette a beérkezett ajánlatok fő adatait. Ez alkalmas a marketingtervben szereplő aktuális heti politikai fi­gyelemkeltésre, de középtávon eléggé szomorú következményei lehetnek. Az ilyen politikus ugyanis tárgyalási szempontból megbízhatatlan, és ez komolyan visszaüthet, ha Fico esetleg tény­leg felelős pozícióba kerül. Hiá­ba, a fiatal, feltörekvő politiku­soknak néha nehéz eldönteniük, mennyit áldozzanak fel a pilla­natnyi rivaldafényért. Pedig Ficó- nak elég lenne ránéznie Meciar- ra, aki néhány éve jócskán túllö­völdözött a célon. Emiatt több­szöri nekifutása ellenére még ma is persona non grata, így legfel­jebb duzzoghat a trencsénteplici luxusvillájában. A héten érdemes volt felfigyelni a földművelésügyi minisztérium kezdeményezésére, amellyel a szövetkezeteket igyekszik rávenni tulajdonosi részjegyek kiadására. Eddig 300 szövetkezet nem vette még azt a fáradságot sem, hogy legalább kibocsássa ezeket az ér­tékpapírokat, igaz, közülük már csak 100 működik. Ha valamelyi­kük ezután sem teszi meg, a tag számára járó érték behajtható kö­veteléssé válik. Új törvényre azért van szükség, mert az alkotmány- bíróság még 1997-ben egy dön­téssel lehetetlenné tette a tulajdo­nosok érdekeinek érvényesítését. A másik kérdés persze a részje­gyek valódi értéke. Azok sem túl boldogok, akiknek ilyenek már évek óta a fiókjuknak lapulnak. Az új megoldás szerint főként a felszámolási eljárás során lehetne érvényesíteni a követelést, de mi­vel itt általában alig van mit elosz­tani, nagy bevételre ezen az úton sem számíthatnak az érintettek. A vállalkozók körében készülő felmérések alapján a második ne­gyedévben javultak a vállalkozá­sok körülményei. Ebben a legna­gyobb szerepe az uniós tagságból eredő könnyebb kereskedésnek van, de az érintettek javulást érzé­keltek a pénzügyi forrásokhoz va­ló hozzáférésben és a gazdasági jogban is. Érdekes információ, hogy a negyedévente kiszámított indexe már egy esztendeje folya­matosan emelkedik. Ez persze nem változtat a tényen, hogy to­vábbra is csapnivaló a jogérvé­nyesítés, az árstabilitás és a jog­rendszer működőképessége. JEGYZET A sziget bája KÖVESDI KÁROLY Ülünk a medence szélén Effel, valahol magyarhonban, és né­zelődünk. A víz forró meg még forróbb, ember legyen a tal­pán, aki belemerészkedik. Jó­féle gyógyvíz, szinte érzem, hogy bizsergeti az évek óta ideggyulladásos vállamat. Egy­szer csak azt mondja Ef: Észre­vetted, milyen formátlan ez a magyar nép? Szinte nem látsz egy normális alakú embert. Naná, mondom, persze, hogy nem látsz. Ide csupa beteg és megfáradt ember jár. Na de a gyerekek! Mind el van hízva! Valóban, csupa hájas lurkó gömbörög szanaszét. Úszógu­mis csípők, löttyedt hasak, fer- dült gerincek, borzalom. Hát igen. Televízió, internet. Még ha könyv lenne, de aligha. Nem mozognak, csak ülnek a valagukon egész nap, aztán csodálkozol, hogy már a kisko­rúak vérében is sok a zsír meg a cukor. Kvitteljük a kiábrándí­tó valóságot. Aztán két zene­szám között a legszórakozta- tóbb és leghallgatottabb rádió a fülünkbe harsogja, hogy az első negyedév statisztikája sze­rint soha ilyen kevés gyerek nem született Magyarorszá­gon. S jönnek az olcsó, triviális tippek: ki kellene kapcsolni az áramot esténként, olcsóbban árulni a Viagrát. Kibicnek sem­mi sem drága, ékelődnek nagyágyúkámék, mintha a marslakókról lenne szó. Eszük­Idegenek e golyóbison TALLÓSI BÉLA Megnyugodtam. Mindig azt hittem, én vagyok a világ leg- maflábbja, a legnagyobb mam­lasz, akit valaha is hordott a hátán a föld. Élhetetlen fura fi­gura, aki nem erre a világra va­ló. Úgy közlekedtem, hogy tudtam, ha ufológusféle szem­bejönne velem, rögtön kiszúr­na, s megállapítaná, hogy ez a fazon idegen e golyóbison. Egészen mostanáig így érez­tem. Azért éltem ilyen negatív önképpel, mert soha nem mer­tem élni, pontosabban vissza­élni mások tévedéseivel. Ami­kor az elárusítónő egy húszas­sal többet adott vissza, ahe­lyett, hogy mukkanás nélkül a zsebembe gyűrtem volna, nyújtottam a tenyerem a visszakapott bankókkal, s fi­gyelmeztettem, hogy nem ül az összeg. Ha a tekintetével öl­ni tudott volna, ott pusztít el, amiért mertem meggyanúsíta­ni, hogy tévedett. S még én éreztem magam kellemetle­nül, azon tépelődve, miért kell ilyen pitiségből ekkora galibát csinálnom. Ahelyett, hogy örülnék, mint majom a farká­nak, lobogtatva a könnyen jött pénzt. Mert minden normális ember így tenne! De nem, én, amikor a szupermarket zöld­ségrészlegén a pultos fiú fillé­res salátauborkát számláz a drága cukkini helyett, szólok, és ezzel kiröhögtetem magam. Mert a fiúcska ugye rám néz, szembogarával azt mondja, na, öregem, neked sincs ki mind a négy kereked. És igaza van, mert az árkülönbség nem ke­be sem jut, hogy valami más oka lehet a dolognak, mint a nemi gerjedelem csappanása. Az biztosan nem, mondom Ef- nek, hiszen a magyarok előkelő helyen állnak a szex gyakorlásában. „Nagyonokos” és „nagyonszórakoztató” rádió azon nem agyai, hogy talán az életmóddal és az életszínvo­nallal lehet némi gond. Hogy hajt a nép, mint a barom, és a mának él. Hogy késik a jóléti fordulat. Hogy hiába mondják, holnap jobb lesz, ha ébredés­kor mindig ma reggel van. Hogy az olló egyre tágabbra nyíló két szára között, mint a brandenburgi kapu alatt, a nemzet elmasírozhat külföld felé. Nem az ő gondjuk, ők csak a nagyonokos, nagyon­szórakoztató és leghallgatot­tabb nagyipar. Miközben egyre több a forrásszegény község. Szegények, hogy szomjazhat­nak, mondja Ef. Nincsen nekik se forrásuk, se vizük. Inkább pénzük, teszem hozzá. Csak így szebben hangzik. Már aki­nek. Szegény magyar nyelv. Szó szerint szegényedik, akár csak használói. Mi meg csak lopjuk itt a napot a vízparton. Szinte lelkifurdalásom támad. Hiába, mi már pihenni sem tu­dunk normálisan, mondom Ef- nek, és csomagolni kezdek. Menjünk innen, az agyamra megy ez a leghallgatottabb. Ezek a népek azt hiszik, hogy e nélkül nem lehet strandolni. A nyílászárón áthaladva, amely idefele kapu volt, kilépünk, és magunk mögött hagyjuk a kol­lektív hülyítés üde szigetét. vés. Aztán csak rágódom: ho­gyan is van ez? Ahelyett, hogy plecsnit adnának a becsületes­ségemért, még ufónak is néz­nek, minthogy kerek e világon nincs még egy olyan balfék, aki hasonló esetekben maga ellen cselekszik. Mint akkor is, ami­kor a pénztárosnő a kosaram­ba tett két azonos termék he­lyett csak egyet ütött be a gép­be. Ahogy kimondta a vég­összeget, keveselltem, és han­got is adtam a gyanúmnak. Na, akkor kaptam meg a magamét, hogy mit álltam ott, mint sza­már a hegyen, amíg ő számlá­zott, miért nem tudtam szólni időben. A figyelmetlenségem miatt stornózhat, korrigálhat, holott őt nem azért fizetik, hogy gondolkodjon, mit ho­gyan lehet a számítógéppel meg nem történté tenni, kijaví­tani, újraszámlázni, egyebek... csinálom csak neki a káoszt. Dúlt-fúlt, fújta rám a foglepe- dékszagot a kalamitás kellős közepén, s épp csak azt nem mondta ki, mi a túrónak kell kukacoskodnom, bevéshettem volna már abba a rövid agyam­ba, hogy ha ütnek, fuss el, ha adnak, vedd el. Nem, én visszaadom, amit adnak. De most megnyugodtam: ufótár­sam akadt. Sőt nem is egy! Egyszerre egy egész család. Ta­láltak egy vaskos borítékot te­letömve hárommillió forinttal, s ahelyett hogy tort ültek volna a nagy szerencsére, a kopertát teljes tartalmával leadták a rendőrségen, s visszajuttatták a tulajdonosának. Honnan, honnan nem, a'média is szagot fogott, és mentek is csőstül a családhoz, világgá kürtölni az égből pottyant szenzációt, hogy van még e bolygón be­csületes ember. Vagy mégis inkább ufót láttak?!

Next

/
Thumbnails
Contents