Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-31 / 176. szám, péntek
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. JÚLIUS 31 MINDENNAPI KENYERÜNK Aratási ének ÉDES ÁRPÁD Ige: „ Téged illet a dicséret, ó Isten, a Sionon! Neked teljesítik a fogadalmakat. (...) Erőt vettek rajtunk a bűnök, de te megbocsátod vétkeinket. Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék. Hadd teljünk be házad javaival, templomod szentségével! (...) Gabonával látod el az embereket, így gondoskodsz a földről. (...) Megkoronázod az évet javaiddal, és nyomaidon bőség fakad.” (Zsoltárok könyve 65, 2, 4-5, 10, 12) Amikor nagyapával a szépen szárba szökő vetést vagy a gyarapodó szőlőfürtöket nézegettük, és már előre örültünk a várható jó termésnek, mindig csak azt mondta, hogy „sok éjjel hál még kint a betakarításig”. Ebben a mondatában benne volt az a hit, amely tudta és vallotta, hogy bár ha minden tőle telhetőt megtesz is az ember a jó termés érdekében, azért a végső áldás az Isten kezében van. Ezt nem helyettesítheti sem modern technika, sem a biztosító. Mert a 127. zsoltár tanulsága szerint „ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök.” Énekeskönyvünkben a Szenei Molnár Albert fordította zsoltárok közül a fönt idézettnek összefoglaló címe után szerepel zárójelben, hogy „aratási ének”. A megöntözött, megáztatott föld, melynek barázdáit megitatta, göröngyeit záporesővel porhanyította, hálaadásra indítja a zsoltárost. Dicséretet mond Istennek a Sionon, ahol temploma és tiszteletének helye volt. Tudja, hogy az áldás és a hálaadás előfeltétele a bűnbánat és a bocsánat elnyerése. Mert az első bűn következményeként jelent meg a „tövis és bogáncs”. És képletesen ezek a tövisek és bogáncsok azóta is folyton folyvást ráakaszkodnak az emberre. Az avatatlan szemlélőnek talán tetszik is a vérvörös pipacstenger, ám a földművelő tudja, hogy kudarcának véres jele ez a „virág”. S ahogy a vetésnek tisztulnia kell, úgy a vető is rászorul a megtisztulásra. Saját erejéből ha eljut is az igyekezetig, azért a mennyei Gazda gyomlálására és megtisztító beavatkozására van szükség a végső tisztuláshoz. Erőt vett rajtunk, fölénk nőtt a bűn, „de te megbocsátod vétkeinket”-vallja. A ma embere sokszor jut olyan hibás következtetésre, hogy sem a hálaadásra, sem a bűnbánatra nincs szüksége. Mert a nagy áruházak kirakatai édeni állapot látszatát keltik, ahol a mű megvilágítás a lehető legszebben mutatja be mindazt, mi szem s szájnak ingere. És mindig kínál valami „akciót”, amivel elhiteti velünk, hogy a végső boldogság végül is mindenkinek megvehető. Olyan ez, mint valami modern „bűnbocsátó cédula”. Hogy közben terjed a parlagfű, nő az ózonlyuk s vele az ibolyántúli sugárzás, azt szép csendben tudomásul vesszük. Óránként hektárokkal fogynak az esőerdők, de sebaj, mert ugyanannyival nő a sivatag, és Exupéry óta tudni véljük, hogy a sivatag is szép. A szeméthegyekkel meg majd megostromoljuk a Himalája magaslatait. De biztos, hogy ez a Petőfi által megálmodott „bőség kosara”, amelyből mindenki egyaránt vehet?! Azt halljuk, hogy az idén jó a termés, és a gabona minősége is kiváló. Ez azonban még önmagában nem jelent áldást is. Jézus az egyik példázatában szól egy bolond gazdagról, akinek bőven termett a földje, ezért csűrjeit megnagyobbíttatva ezt mondta magának: „Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál. Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?” S Jézus még hozzáteszi, hogy „így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag”. „Téríts magadhoz, Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak! Bizonyára nem vetettél el minket végképp...” - kéri Jeremiás próféta siralmainak végén, így újra eljuthatunk oda, hogy nem csupán fogyasztási cikk, hanem áldás és élet lesz a kenyér, amely megtisztulásra késztet és hálaadásra indít. Jézus pedig így vall magáról a János evangéliuma 6, 51-ben: „Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké...” A szerző református lelkész (Lukács Erika felvétele) A Jóistent is sűrűn emlegettük, mert abban akkor egész biztos voltam, hogy nagyon szeret bennünket A nyárfák már csak ilyenek Nyáridő volt, augusztus eleje. Napok óta tartott a kánikula, s még a legtávolabbi időjárás-jelentések sem jósoltak esőt. A város szinte elnéptelenedett. Aki csak élt és mozgott, menekült ki a természetbe. Vízközeibe. MÉRYZSÓKA Megzavarva a csallóközi szigetlakok csendes hétköznapjait, vadkempingezők és bódésok lepték el az ártéri erdők tavait és az ágvizek megközelíthető partszakaszait. A százéves víz, amely 2002 nyarán végigsöpört Közép-Európán és halomba döntött itt mindent, ami az útjába került, rég elvonult. A természet megújító ereje elkendőzte az apróbb nyomokat, a nagyobbak meg itt maradtak amolyan memen- tónak, csak hogy ne feledjük olyan könnyen, mekkora úr itt a víz. Alig egy héttel az árvíz előtt vontattuk le a lakókocsit az újonnan bérelt telekre. Nagy volt az öröm, de még mielőtt amúgy igazán berendezkedtünk volna, már mentenünk kellett a menthetőt. Félelmetes volt. Csodával határos módon a mi magas kerekeken álló vityillónk volt az egyetlen a környéken, amelyik szinte sértetlenül vészelte át az áradást. Irigykedtek is a szomszédok. A szerencsésebb bérlőknek csak a berendezése ment tönkre, de volt, akinek a házikója is elúszott. Tavasszal aztán, amikor újra ki- zöldült a táj, a bizakodó bódétulajdonosok lelkesedéssel fogtak az újjáépítésbe. Festés, mázolás, kútve- rés... és nyárra mintha mi sem történt volna, újraéledt a tóparti élet. Az elviselhetetlen hőségben önként és örömmel váltottuk panellakásunk minden kényelmét a petróleumlámpás, hűtő- és tévémentes, kútvizes zöld övezetre. Csak a szúnyogok voltak esténként elviselhetetlenek. Ültünk hát órákon át a tűz körül. Beszélgettünk nagyokat, és csak úgy ráérősen bámultuk a csillagos eget. Bűzlöttünk ugyan, mint a füstölt szalonna a padláson, mégis nagyon jól éreztük magunkat. Csak a tűzifa volt állandó hiánycikk. A sok ember mind tüzelt, ezért aztán egyre nagyobb távolságból szereztük be a tűzrevalót. A barátok és a rokonok felváltva jöttek és mentek. Még a legfinnyásabb vendégeink is élvezték a visszatérést a természethez. A nomád életmódot és azt a különösen barátságos hangulatot, amely a tó körül uralkodott. Büszkeségünk volt a három hatalmas rezgő nyárfánk. Dús lombozatukkal egész nap árnyékban tartották a portánkat, esténként meg köny- nyezve susogtak a tábortűz felett. Egyeden bánatunk volt csak, hogy a felkelő nap sugarai nem találtak ránk a levélkoronán keresztül. Jól éreztük magunkat az új birodalmunkban. így lett a hosszú hétvégéből egy egész hetes szabadság. Mint ahogy minden jónak, egy nap ennek is vége szakadt. Hőség ide, kánikula oda, hazaszólított a munka. A szomszédok, akik éppen halat sütöttek, majdnem meggyőztek, hogy ráérünk a későbbi komppal átkelni a csatornán. Nehéz volt a csábításnak, na meg a frissen sült hal illatának ellenállni, de mi siettünk. Otthon a rögzítőn üzenet várt: „Baj történt. Azonnal gyertek vissza a tóhoz.” Első gondolatom az volt, hogy a szomszédok, akiktől alig fél órája búcsúztunk el, tréfálkoznak, így akarnak visszacsalni. Aztán a következő pillanatban kivert a víz, és bár nem tudtam elképzelni sem, hogy mi történhetett, biztos voltam benne, hogy ez most nem vicc. Kaptuk hát az elemlámpákat meg két derék legényt, és az utolsó komppal átmentünk a szigetre. A látványtól, ami a telkünkön fogadott, azt hittem menten elájulok. Házhoz jött a tűzifa A húszméteres nyárfák egyike, amelyiknek a törzsét két ember is alig tudta átölelni, gyökerestül fordult ki a földből. Maga alá temette a lakókocsit és az egész portát. A rémült szomszédok ölelgettek bennünket, ahol csak értek. Percekkel azután hogy elbúcsúztunk hatalmas reccsenéssel másodpercek alatt dőlt ki az egészséges fa. Egyenesen a tűzhelyre, mely körül az előző hat estét töltöttük, s ahol valószínűleg aznap is ücsörögtünk volna, ha nem sietünk a kompra. Teljes szélcsend uralkodott, még a falevelek se zizegtek az ágakon. Hosszú ideje a viharfelhők is elkerülték a vidé két. Azon az éjszakán a legtöbbel használt szavak a megmagyaráz hatatlan, a véletíen és a szerencse voltak. Sőt a szerencse mellett a Jóistent is sűrűn emlegettük. Mert abban akkor egész biztos voltam, hogy nagyon szeret bennünket. Különben ezt a történetet címlapsztoriként hozzák a lapok. Akárcsak azokat az eseteket, amelyekkel a média a közelmúltban oly sokat foglalkozott. Sokkolta a közvéleményt a falujába hazatérő külföldi hölgy esete, akit a falusi ünnepségen temetett maga alá a nyárfa. Nem kevésbé a táborozó gyerekek súlyos balesete, akikre váratlanul, teljes szélcsöndben zuhantak az egészséges faágak. Bármilyen hihetetlennek tűnik is, olyan hirtelen és előjelek nélkül történt mindez, hogy nem sok esélyünk maradt volna a túlélésre. De mi élünk! És a lakókocsink is átvészelte! Igaz, kicsit nyomódott, a teteje is beszakadt, de most már tudom, hogy nagyon is biztonságos. Fél napig tartott, amíg négy szakember felaprította a fát és kiszabadította a lakókocsit. Aztán még két napig, amíg eltakarítottuk a maradványokat. A magyarázat pedig így hangzott: A nyárfák már csak ilyenek. Történetünk jól végződött, legyünk hát optimisták. Nézzük a dolgot a jobbik oldaláról. Házhoz jött a tűzifa, s azóta semmi sem áll a reggeli napsugarak útjában. Ha csak nem a felhők. Utóirat: Eltelt csaknem egy esztendő. Kivágattam minden utamba kerülő, összesen két darab, rendkívül gyanús és hatalmas nyárfát. (A szerző felvételei) LOCSOGÓ TOTYOGÓK Kedves Szülők, Nagymamák, Nagypapák, Óvó nénik! OLVASÓINK ÍRJÁK Kérem, továbbra is írják le, és küldjék el a Családi Kör címére totyogó és ugrándozó gyermekeik, unokáik, védenceik egy-egy aranyos mondatát. A legeredetibbért havonta az Új Nő szakácskönyvét küldjük majd el, hogy a kedves locsogásért változatos ízes falatokkal tömhessék be totyogóik száját. Júliusi együttműködéséért Kon- dé Mónikának Vásárútra, Gerhart Ildikónak Alsószelibe, Mánya Rozáliának Szőgyénbe és Busánszky Magdolnának Hegyétére postáztuk a könyvet. Használják ki e-mail címünket is: csaladivilag@ujszo.com Az én unokáim már nagy iskolások, de mindig eszembe jutnak kiskort, aranyos mondásaik. ♦Ehhez a történethez tudni kell, hogy vannak Baráth és Bokros nevű unokáim. Kiskorukban, ha jöttek, mindig megkérdeztem tőlük, mit főzzek. Barátfülét kiabálták. Egy alkalommal a Baráth kisuno- kám nem kiabált, hanem félreállt. Megkérdeztem, mi baja? Erre durcásan azt válaszolta:- Mama, főzzél már bokrosfülét is, ne csak mindig barátfülét! ♦Ugyanez a kisunokám gyakran elkísért a temetőbe, ahol dédszü- leim, nagyszüleim és szüleim sírját gondoztuk. Betűzve olvasgatta a sírfeliratokat X János, X Jánosné. Az utolsó sírnál elém állt és megkérdezte: - Mama, ha meghalok, én is X Jánosné leszek? Busánszky Magdolna, Hegyéte ♦ Adél lányunk alig múlt húsz hónapos, egész ügyesen, érthetően beszél. Már mondatokban fejti ki a mondanivalóját. Egész nap be nemáll a szája. A tévét kapcsolgatom. Egy olyan állomásra bukkanok, ahol nincs adás. Adél reakciója: - Szemereg. ♦Adél ismeri a színeket, a homokszínt kakiszínűnek is mondja. Éppen fogat mosunk. Miután befejeztük, rámosolygok. Kicsi lányunk kedves megjegyzése: - Anyja foga kakiszínű. ♦Adél napszemüveget kap. A gyors próba után közli: - Este van benne. ♦A nagyágyban heverünk. Összegömbölyödöm. Adél megállapítja: -Anyuci összegombócolódott. Benyovszky Ágnes, Érsekújvár