Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)

2004-07-28 / 173. szám, kedd

ÍJ SZÓ 2004. JÚLIUS 28. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ NÉPÜJSÁG Az aradi polgármesteri hiva­tal tisztviselőit filmezni fogják munka közben, miután a vá­rosháza videokamera-hálóza­tot szereltet az épületbe - írta tegnapi számában a Népújság. A marosvásárhelyi lap szerint e kamerák segítségével figyelni fogják, hogyan dolgoznak az alkalmazottak, és miként visel­kednek a betérő polgárokkal. A kamerarendszert az ügyfél- szolgálati irodákba és a város­háza pénztárába szerelik fel. „Arra ösztönözzük az alkalma­zottakat, hogy tegyék a dolgu­kat, mert több lakossági pa­nasz is érkezett a munkájukra, ám nehéz igazat adni a felek­nek. így bármely panaszt a fel­vételek alapján ellenőrizni le­het, ha szükséges” - mondta Gheorghe Falca polgármester. SZABADSÁG A román kormány kivár a ve­respataki aranybánya-terv ügyében - írta kommentárjá­ban a Szabadság című kolozs­vári lap. Tibori Zoltán neves új­ságíró cikkében kifejti: a ro­mán kormány rájött, hogy a ve­respataki aranykitermelés oly sok vihart kavaró ügyében az idő neki dolgozik. A Román Akadémia a napokban pontok­ba szedett indoklással a cián­technológiás terv feladását szorgalmazta. Néhány nappal korábban pedig az Európa Ta­nács Parlamenti Közgyűlésé­nek küldöttsége számára is vi­lágossá vált, hogy a romániai hatóságok nincsenek tisztában a kulturális örökség pusztulá­sának mértékével. A kormány által tanúsított halogató maga­tartás ürügyeként az szolgál, hogy a nemesfém-kincs kiter­melésére vállalkozó kanadai­román Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) vállalat nem nyújtotta be újabb kör­nyezeti hatástanulmányát. En­nek hiányában a kormány, ü- letve a szaktárca képtelen dön­teni. Az RMGC reakciója sem váratott túlságosan sokat ma­gára. A hétvégén a vegyesválla­lat közleményben oktatta ki a Román Akadémiát, a környe­zetvédők szervezeteit, a helyi ellenzéket. A cég szerint az el­lenzőknek „halvány dunsztjuk sem lehet arról, hogy milyen is lesz valójában a bányaprojekt, hiszen azt az RMGC még nem nyújtotta be.” Azt az RMGC- nél elfelejtették megjegyezni, hogy korábban már többször is részletesen ismertették tervei­ket, s azokon többször is beje­lentés nélkül változtatásokat eszközöltek - úja a kommentá­tor. Verespatakra néha reflek­tálnak a bukaresti újságok, de legutóbb is arról jelentek meg írások, hogy a bányaterv „poli­tikai és akadémiai nyomás” alatt áll - úja a szerző, aki sze­rint ez magyarán azt jelenti, hogy a presszió miatt körülte­kintő, műszaküag, tudomá­nyos és környezeti szempont­ból megalapozott döntést nem lehet hozni. A bukaresti kor­mányhivatalok is egymásra mutogatnak. A kanadai cég csak a novemberi parlamenti választások után nyújtja majd be a környezeti engedélyhez szükséges hatástanulmányt, erre az elnapolásra a kormány­pártnak tett ígéret kötelezi. A szaktárcának eszerint jövő őszig kellene döntenie az en­gedélyezésről. Okok és okozatok körforgása nehezíti térségünkben a megbékélés térnyerését Az emlékezés zavarai Provokációnak minősítette a németországi lengyel nagykövet azt a berlini előadóestet, amelyet a var­sói felkelés 60. évfordulója alkalmából az Elűzött Né­metek Szövetségében ren­deztek. A szervezet elnö­kének, Erika Steinbachnak az előadása felháborodást váltott ki Lengyelország­ban, több politikust is megszólalásra késztetve. KISS JÓZSEF pélyes kinyüatkoztatások, kézfogá­sok, nagy összehordások, pateti- kus emlékműállítások múló hatóe­reje. A tabuk eltűnése természete­sen az újraegyesült Németország számára is lehetőséget nyújt, hogy a német identitásápolás a háború utáni megtorlásokat, elüldözéseket és kitelepítéseket a nagyrészt ártat­lan áldozatok szemszögéből is lát­tassa. Mindez hirtelen lavinaként zúdult a lengyel köztudatra, meg­tépázva az áldozatvállalás nemes vonásait viselő lengyel háborús ön­arcképet. S ehhez járult, hogy mind az Európai Unió keleti bővítése, mind az iraki háború mindkét or­szágban együtt járt a nacionalista hangvétel felerősödésével. A lengyelországi uniós népszava­zás végkimenetelében meghatáro­zó szerepet játszott a nemzeti érde­kek megvédésének hangsúlyozása. S ekkor kapott lendületet a német közvéleményben a háborús emlé­kezetre kiható hangsúlyeltolódás, amikor is a Kafka című folyóirat két gondozójának, Ingke Brodersen- nek és Rüdiger Dammann-nak a ta­láló megállapítása szerint a német „visszaemlékezés-kultúrában” a súlypont a nácizmus áldozatairól egyre inkább áthelyeződött a né­met háborús szenvedésekre, a né­met városok bombázására, a néme­tek háború utáni elűzésére. Ennek a folyamatnak a kellős közepén állt elő Erika Steinbach az elüldözések elleni központ berlini felállításának a gondolatával, mellőzve az óva­tosságra, a félreértések lehetőségé­re és a nacionalista hangulatok köl­csönös feléledésének és elfajulásá­nak a veszélyére figyelmeztető el­lenzők véleményét. Lengyel részről joggal támadtak olyan érzések, hogy elmosódik a tettesek és az ál­dozatok közötti különbségtétel, a németekkel szembeni háború utáni magatartás elszakad az előzmé­nyektől. De a lengyeleknél is, ahogy erre az említett folyóiratban Adam Krzeminski lengyel közúó, hívja fel a figyelmet, feledésbe me­rült a lengyel püspököknek még a hatvanas évek közepén, német hit­társaikhoz intézett üzenete: „Meg­bocsátunk és bocsánatot kérünk.” S ezzel alapos csapás érte a történel­mi emlékezet közös európai kultú­rájához fűzött reményeket. A viszály politikai dimenziókat ölt. A lengyelek immár hajlamosak a kellő érzékenység hiányának, ü- letve az egyoldalúságnak a törté­nelmi revízió politikája számára utat egyengető törekvéseket tulaj­donítani, s azok erősen felnagyí­tott, olykor szinte rémképszerű lá­tomásaival viaskodni. Történik mindez az unió két tagállama kö­zött. A magyarság számára sem kö­zömbös, hogy felülkerekedik-e az ellentétek európai közös, a nemzeti kereteket meghaladó kezelése, Vagy az unió lesz kénytelen együtt­élni ezzel a felemás állapottal. A történelmi emlékezet hirtelen poli­tikai viszályba torkollása magyar szemszögből felveti a kérdést: va­jon az emlékezet zavarai geijeszte- nek-e politikai indulatokat, vagy maga a politika ad tápot az emléke­zet egyoldalúvá válásának? A szlovák-magyar viszonyban ugyanis az okok és okozatok kör­forgást okozó felcserélődése nehe­zíti a megbékélési szándékok nyug­vópontra kerülését. A legutóbbi ilyen úányú kísérlet közös ne­vezőre szeremé hozni a 19. századi „klasszikus”, az uralkodó körök ál­tal gyakorolt nemzetiségi elnyo­mást, az okozókat és felelősöket úgymond kollektivizálva a máso­dik vüágháború utáni, elűzéssel megvalósított, illetve végrehajtani szándékozott etnikai tisztogatás­sal. Persze, ha a történeti láncreak­ciók értelmezése a történeti való­ság utólagos ideológiai képződmé­nyeiből és a mítoszok hatásából in­dul ki, az említett kapcsolatba ho­zásnak lehet logikája. S ez nem hagyható figyelmen kívül. Azon­ban az egymást gerjesztő sérelmek közötti tényleges összefüggések csak a korabeli állapotokat ugyan figyelembe véve, de saját súlyuk­nak és időbeli behatároltságuknak megfelelően, egy mai értékrendet érvényesítve tisztázhatók. S ehhez aligha járulhatnak hozzá az olyas­fajta kijelentések, ahogy egy, a ma- saryki hagyományokat szinte mi- nedenekfölé helyező történész asz- szony tett, a benesi dekrétumokkal kapcsolatban: mit lehetett tenni ve­lük (mármint a szudétanémetekkel és kimondatlanul is a magyarok­kal) - kirúgni (sic!) őket. De a Nagy-Magyaország visszaállításá­val riogatóknak is jócskán besegít, ha a magyarlakta vidékek elszakí- tásával összefüggésben egyre in­kább az ország kétharmadának el­vesztését emlegetik. Él a remény, hogy az Európai Unió politikai kul­túrája mégiscsak kedvező hatást gyakorol a közép-európai emléke­zéskultúrára. S a sérelmek közös, egymás úánti empátiával való megélése veszi elejét azok elmérge­sedésének. Wladislaw Bartoszewski volt lengyel külügyminiszter, a nácielle­nes varsói felkelés egykori részt­vevője egyenesen kéretlen és hamis megnyilatkozásnak nevezte az el­nöknő kijelentését, miszerint: „A lengyel néppel együtt gyászoljuk a halottaikat, s bízunk a békében és a baráti szomszédságban.” A cseh Právo az együttérzés kinyilvánítá­sával szemben arra hívta fel, majd­hogynem megbotránkozva a fi­gyelmet, hogy a kitelepített néme­tek ,jó néven vennék, ha Lengyel- országban elgondolkodnának a né­metek kiűzése felett.” De miért kerülnek egymással diplomáciai szintű feszültséget te­remtő ellentmondásba ezek a múlttal való szembenézés kölcsö­nösségének szükségességére utaló jelek? A heves reagálásmód nem váratlanul következett be, az utób­bi időben a lengyel és a német mé­diákban elmérgesedett vi­ták folyománya. Lengyel részről provokációnak vet­ték azt az ötletet, illetve ter­vet is, hogy Berlinben elül­dözések elleni központot kellene létesíteni, amely­nek szorgalmazásában ve­zető szerepet vitt az említett Erika Steinbach. Kezdeményezése a len­gyel közvéleményben úgy hatott, mint a háború előidézése, a lengye­lek üldözése, a lengyel értelmiség programszerű kiirtására irányuló elvetemültség és az áldozataik kö­zötti különbségek tudomásul nem vételének arrogáns kifejeződése. A lengyel közhangulatban úgy tűnik, visszaütött a rendszerváltás utáni, a megbékélés iránti illúziók táplálása, az előítéletek rövid időn belüli leküzdésének szinte testkö­zelinek hitt esélye. S amikor jelent­kezni kezdtek az egységesülő Euró­pán belül a múlt győzők és legyőzöttek szerinti sérelemlistájá­nak polarizáltságát oldó változá­sok, egyszerre kiütközött az ünne­A német-lengyel viszály egyre inkább po­litikai dimenziókat ölt. KOMMENTÁR Oszama a spájzban MALINAK ISTVÁN Holnap Bostonban hivatalosan is a demokraták elnökjelöltjévé nyilvánítják John Kerryt, s ezzel megkezdődik a fináléja annak az amerikai elnökválasztásnak, amely új történelmi szakaszt nyit a tengerentúlon. Függetlenül attól, hogy ezt pillanatnyilag tuda­tosítja-e a vüág - és maguk az amerikaiak - vagy sem. A vietnami vereség alapjaiban változtatta meg az amerikai közgondolko­dást, önértékelést. Most is hasonló folyamatoknak lehetünk ta­núi. Az elnökjelölő konvenciók mind ez ideig hatalmas show- nak, valamiféle népünnepélynek számítottak. Eddig részvéteké, együttörömködésre szólították fel a pártok a polgárt, most arra, hogy ne menjen el, az orrát se dugja ki otthonról, sőt ha lehet, hagyja el a várost is. Az amerikai polgár eddig az volt, ami min­dig is szerettünk volna lenni itt, Európa közepén: fenség. Eddig sosem merték nyakra-főre igazoltatni az utcán, most zokszó nél­kül tűri ezt. Vagyis: most először választanak elnököt Ameriká­ban külső fenyegetés árnyékában. Mert a terrorfenyegetés az. Mindegy, hogy ez pillanatnyüag va­lós-e vagy sem, hogy a titkosszolgálati jelentések megalapozot­tak-e vagy túlzóak. A veszélyérzetet hatásosan belesulykolták az emberekbe. Figyelmen kívül hagyva a pártpropagandát: teljesen mindegy, hogy a januárban hivatalba lépő elnököt Bushnak vagy Kerrynek fogják hívni. 2001. szeptember 11-e átformálta az ame­rikai közgondolkodást - ezt a demokraták mostani konvenciója jól érzékelteti -, a közhangulat pedig gyakorlatilag uniformizálta az elnök személyével kapcsolatos elvárásokat. Kemény, férfias, az ellenséggel határozottan leszámoló elnök kell. Ezért helytálló az a megfogalmazás, amely szerint a demokrata Kerry akkor győzhet, ha olyan lesz, mint a konzervatív Bush. És ez a lényeg. Eltérések csak az eszközökben lehetnek, például a külpolitikai koncepciót illetően abban, hogy milyen szövetségesi körre tá­maszkodik az alapvető cél érdekében. Tévedés azt hinni, hogy Kerry majd más politikát folytathat Irakban, mint Bush. Abban az Irakban, ahol jelenleg sok minden éppen az amerikai elnökvá­lasztás befolyásolása miatt történik. Három dolgot az új elnök­nek mindenképpen meg kell tennie. Át kell értékelni a szövetsé­gesi politika alakításának prioritásait. Teljesen új alapokra kell helyezni a titkosszolgálati munkát. Gyökeresen meg kell refor­málni a világ legerősebb hadseregét, amely alkalmatlan a vüág- csendőri szerepre. Félreértés ne essék: erre a reformra nem azért van szükség, hogy Amerika csendőr legyen. A jelenlegi amerikai hadsereg a világ bármely államát vagy államcsoportját egy ha­gyományos értelemben vett háborúban napok alatt le tudja da­rálni. Lásd a Szaddám-rezsimet. De nem ez a fő feladat a nem­zetközi politikában, még akkor sem, ha vannak még Szaddámok. A világ legerősebb, csúcstechnikával felszerelt hadserege egy ka- tonaüag nullarizikót jelentő országban képtelen uralni a helyze­tet pár ezer rongyos felkelővel szemben. És még azt sem tudja, kik a felkelők. Szóval: a feladat, a reform hánya nyilvánvaló. Egyszerűbb, átláthatóbb lenne a helyzet, ha még mindig az oro­szok lennének a spájzban, de hol vannak a régi szép idők?! JEGYZET gyök. Ugrok le, visznek, me­gint egy arc, be van tépve, tép­né rólam a nájkit, vágom a pe­csétgyűrűt a szemébe ököllel, lefordul. Ideje kajálni, a sarkon pörkölt, extázival turbózom. Hozzák a söröket, szórom a marbórót, szeretnek. Kanos le­szek, kapom a bigét, motorra, villantunk. Kint csak a hajnal, bénázó bogarak, füvek, apró vackok. A kanyarban hirtelen kopjafa, rántom a kormányt, csattanás, bukás, a motor is el­száll, de megúsztuk. Csajó ta­pogat, fején a szalmakazal a koszorú, köldökében elferdült a pirszing, motoszka, helyrera­kom. Beindul, bontogat, a kí­gyó csak fityeg, a lány vihog, s ekkor belőlem forró sugár, a düh, felpofozom, bugyog a vö­rösbor, elterülök. Csend. Fö­léin hajol, sír. Maszatos puszi, rám dobja a dzsekit, kezében a tárcám, távolodó léptek. Ruk­kol az a hülye nap, a gazokból édeskés dögszag dől. Az or­szágút felől kocsizaj, ajtócsa- pódás. Aztán halkuló zúgás. Kínlódva gombolkozom, ha­nyatt, poloska mászik a nyaka­mon. Amúgy minden kúl. Meg húsz perc bicegés. Mögöttem bazinagy kutyák, dobok rájuk követ. Keresem a mobüt, nincs. Lassan beérek. Szól a falurá­dió, a téren nájkit meg rébokot lehet kapni. Bámulnak, talpa­latnyi szégyen. Otthon vagyok. Vándorünnep, csak lazán BUCHLOVICS PÉTER Csattog az olló, sivít a Stihl, fesztiválos a szívem, csuhajüa! A falu már rendben, ki van pu- coválva fenemód, ideje, hogy én is puccba, pattanok. Sztáljo- zom a sérót, felrántom a nájkit, tükör mondja: baba vagyok. A központon már szól a sájgájz, húzok, mint állat, köröttem dúsul az ájer, mögöttem csajok kétfelől árokba, szakad a cici- fix, szorul a tanga, barnul a naptej piszkosul. Nézek hátra, tápászkodik, jó a melle, kirán­tom, bököm oda: ne rinyájj, ve­szek neked teküát. Rám borul, nyalom a sót, jég a pulton, cit­rom a szájba, smár. Betöltők még hat-hét gyorsítót, irány a ringlispír, full ez az érzés, há­nyok. Szállók ki, jön a tag, va­kéról, bebirkul, fordulatból le­kaszálom, neki annyi. Szalad a másik, kapom a teleszkópos bézbólütőt, passzolom, haver csávók lerendezik. A csajszi si­kít, lövök neki labellót. A szín­padon a kedvenc bandám nyo­matja ezerrel, beszólok, mon­dom: nemá! Csak nekem ját­szanak. Pezseg a vérem, gerjed a mikrofon, kiment a kontroll- box, énekelek. Megasztár va­Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha karikatúrája)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents