Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-21 / 167. szám, kedd
2004. július 21., szerda 1. évfolyam 20. szám MOZIMUSTRA Afőszereplők ugyancsak nagyot nőttek az elmúlt időszakban (Képarchívum) Harry Potter és az azkabani fogoly - a csodálatos lényekkel nincs igazán szerencséje a produkciónak Egyre vészterhesebb próféciák a varázslók mindennapjaiból Ethan és Joel Coen: Betörő az albérlőm Kasszafúrás lenn délen JUHÁSZ KATALIN Volna egy kérdésem. Vagy inkább több. De tényleg - érdekelne a válasz, bár attól tartok, mindazok, akik előszeretettel értekeznek ilyesmiről, nem egészen hitelt érdemlő módon alakítják Id a véleményüket. AlMÁSI SÁRA Szóval, elsősorban azt szeretném tudni, vajon mit látnak a moziban azok, akik nem a könyv(ek) után, hanem előtt (urambocsá’: helyett) nézik meg jelen esetben a Harry Potter és az azkabani fogoly című filmet. Igaz, J. K. Rowlingról szólva számtalanszor elmondták, hogy személyében a Gutenberg-galaxis megmentedét tisztelhetjük, művei gyerekek és gyermeklelkű felnőttek tömegeit szoktatták rá az olvasásra, de azért biztosan akadnak szép számmal olyanok is, akik inkább a bő két óra popcomnal- kólával fűszerezett dolbyélményre szavaznak, mint a hosszadalmas betűfalásra. Mit lámák ők? Végigizgulják a filmet? Megdöbbennek Makesz átváltozásakor? Felsikoltanak, amikor megjelennek a dementorok? Magukban csendesen fohászkodnak, hogy Harry Potter túlélje a harmadik rész megpróbáltatásait? Olyan jó lenne tudni, átérezni... Én például az olvasók - remélem - népes táborába tartozom, s ettől a ténytől nehezen tudok elvonatkoztatni. Ezért aztán hajlamos vagyok azt hinni, a Potter-saga harmadik darabjának megfilmesítésekor ugyanaz a kérdés izgatta a Rowling által papírra álmodott mese-, avagy történetfolyam rajongóit, mint minden hasonló adaptáció esetében: a mozgókép vizuális illusztráció lesz-e, vagy némiképpen izgalmasabb vállalkozás. Noha ez nyilvánvalóan nincs így. Mert hát, valljuk be, sokak számára a lényeg a lényeg: újra itt van Harry Potter, hogy felfújja Marge nénit, otthagyja Dursleyék házát, és visszatéijen Roxfortba, ahol a harmadik tanévben nem közvedenül a Sötét Nagyúrral, hanem annak leghűségesebb szolgájával kell megbirkóznia. A filmet nézve az első benyomásunk a főszereplőkhöz kapcsolódik. Ugyancsak nagyot nőttek az elmúlt időszakban. A Ront megformáló Rupert Grint, vagy a Hermionénak testet kölcsönző Emma Watson még csak-csak megőriztek valamit eredeti formájukból, maximum jó pár centivel magasabban feszítenek a vásznon, de a Harryt alakító Daniel Radcliff meglehetősen váraüanul, mondhatnám, meghökkentő módon vált kisfiúból nyurga kamasszá. Egyetlen vigaszunk, hogy a gonoszokat hasonlóképpen rágja az idő vasfoga. Hol van már a bájos szöszi kis náci Draco Malfoy? Tom Feltonra alig lehet ráismerni. (Persze, azért az igazságérzetünk azt is elmondatja velünk, hogy felnőtt olvasó- ként-nézőként annak idején hasonlóképpen meglepődtünk, amikor először szembesültünk képileg a Potteriász világával - ja, ezek ilyen gyerekek? Talán a hetedik részre, ha J. K. Rowling bírja idegekkel és fantáziával, és még mindig reményteljes vállalkozás lesz a megfilmesítés, végre szinkronba kerülünk.) És persze, a hagyományokhoz híven, itt vannak az új felnőtt szereplők is: Gary Oldman (Sirius Black) nagyon ádáz arcot vág, Emma Thompson kellemeset villant Sybü Trelawney, a jóslástan professzora bőrébe bújva, David Thewlis inkább dandys, mint szánalmasan kopott Lupin, Michael Gambon pedig, hála a sminkeseknek, parókásoknak, maszkmestereknek és minden további érintettnek, szinte észrevehetedenül váltotta fel az eltávozott Richard Harrist a Dumbledore professzort megillető főhelyen. A csodálatos lényekkel, fenevadakkal és egyebekkel azonban továbbra sincs igazán szerencséje a produkciónak. A hippogriff vagy a vérfarkas kicsit olyan benyomást kelt, mintha mondjuk a Shrekből kölcsönözték volna, csak éppen ahhoz sem nem elég ötletesek, sem nem elég szellemesek, sem nem elég eredetiek. Kicsit jobban sikerültek a dementorok, bár nehezen tudunk megszabadulni az érzéstől, hogy kis költségvetésű horrorfilmekben láttunk legutóbb hasonlókat. Persze, egyrészt, ki látott már nagy költségvetésű horrort, másrészt pedig a célnak végül is hatásosan megfelelnek. Igazuk volt azoknak, akik az előző két részt rendezőként jegyző Chris Columbus távozásában, illetve produceri átigazolásában pozitív fejleményt láttak. Alfonso Cuarón, a fiatal mexikói rendező élt a harmadik rész nyújtotta lehetőséggel: a Bölcsek köve és a Tűz serlege után itt, ezen a ponton kezd egyre sötétebbé válni a Roxfort világa, egyre vészterhesebb próféciák árnyékolják be a varázslók mindennapjait. Ennek megfelelően sötétre, felhősre, zordra hangolt a film alapvető képi világa és atmoszférája, ami mindenképpen jelentős lépésnek számít. Bár, ez is kétélű fegyver: ebben a borús természeti világban fokozottan idegen elemként hatnak a sutára sikeredett animált lények. Az összkép szempontjából meg kell említeni a forgatókönyvet is, amely szintén változásokat mutat az előző két részhez képest, noha eddig mindhárom esetben Steven Kloves jegyezte. Erősebben szelektálná, zártabbá vált a jelenete- zés - bizonyos epizódok teljesen kimaradtak, az apróbb, átvezető történések nem nagy teret kapnak, a kulcsfontosságú jeleneteké a főszerep. Ismét felemás eredménnyel. Egyrészt díjazzuk az innovációt, nem érezzük úgy, hogy az alkotók mindenáron a mindenmondás kínos vágyában vergődtek volna, másrészt pedig nyomokban sem leljük az írások egyik legizgalmasabb vonását: hogy itt semmi sem véletlen, nem csak úgy megtörténnek a dolgok, mert minden mindennel összefügg, s lehet, hogy száz oldallal később derül ki egy odavetett félmondat igazi jelentése... Pedig moziban is láttunk már ilyet. De hát üyen ez a film. Megnézhető. Szerethető. Felejthető. Előrebocsátom, hogy nagy Coen-rajongó vagyok, a Fargo című film például megváltozatta az életemet. Ezért az ördögi testvérpár minden soron következő dobását fokozott izgalommal várom, és előre eldöntőm, nem fogok „szőrszálhasogatni”. Most azonban kissé csalódtam. Ethan és Joel Coen ugyanis a mainstream vígjátékot eresztette össze az abszurd humorral, illetve a „coenes” jellemkomikummal, ami lehetetlen vállalkozás. Ráadásul a Betörő az albérlőm egy 1955-ös angol bűnügyi vígjáték remake-je, azaz még csak nem is saját ötletből született. Az eredeti rendező állítólag Joel Coent kérte fel a forgatókönyv megírására, aztán mikor elolvasta, fejvesztve menekült, Coenékre hagyva rendezői székét. Neki valószínűleg túl „agyament” volt az alkotás, hőseinknek, az amerikai független filmezés etalon-figuráinak viszont az alapmű volt túl „hagyományos”. Nézzük, miről is van szó. Egy amatőr zenészeknek álcázott botcsinálta bűnbanda kasz- szát robbantani készül, terveiket azonban veszélyezteti a gyanakvó házinéni, akinek pincéjéből alagutat fúrnak. Nincs más megoldás: a nénit el kell tenni láb alól. Ez azonban nem olyan egyszerű, mint pancser barátaink hitték. Nos, ebből is látható, hogy a sztori nem éppen fantáziadús. A lényeg itt a részletekben leledzik, a kidolgozásban, a poénos nüán- szokban. A helyzetek már az eredetiben is a burleszk felé hajlottak, nem éppen realista szituációk sorjáztak a vásznon, és mivel az új változat alkotói hűen követték a cselekményt, nehéz volt ellensúlyozni a story board bugyu- taságát. Ráadásul ez a filmes műfaj nem tűri az összetett jellemábrázolást, a színészek inkább karikatúra-figurákat formálnak meg. Talán megváltoztathatnánk a helyszínt, töprengtek Coenék, és a londoni King’s Crossról Mississippi állam egyik csendes porfészkébe helyezték a sztorit. Azon a vidéken szerintük békésen szunyókáló sheriffek, Little Ri- chardra hajazó papok és vakbuzgó keresztény matrónák élnek. Állandóan szól a gospell, a kisegítő személyzet pedig mindenütt fekete. De hagyjuk a kliséket, illetve legyünk elnézőek, és tekintsük őket parodisztikus elemeknek, mint mondjuk a Big Le- bowsky-ban. Érdekes módon a film legkellemesebb meglepetése Tom Hanks. Nyilván ő is örömmel vállalt valami egészen mást, legalább addig sem kellett katonatiszteket játszania. Déli arisztokratának van maszkírozva, mintha egy Mark Twain-regényből lépett volna ki. Echte délies kiejtéssel szaval Poe- verseket, hízeleg az öregasszonynak, és vesz le a lábáról szinte mindenkit. Ez a sátánian mézesmázos úriember a klasszika-filológia professzoraként mutatkozik be, betörőtársaival is ugyanolyan nyelvi igényességgel beszél, mint a házinénivel. Ezek a film legjobb pillanatai. (Külön felhívom a figyelmet Hanks asztmás, hiénaszerű nevetésére.) Az álprofesszor ellenpárja az izomagyú baseballjátékos, szerintem minden amerikai sportrajongó vérig sértődhetett érte. A Coen-filmek közönsége viszont kissé túljátszottnak, ripacskodó- nak találhatja a szellemi fogyatékos izompacsirta figuráját, csakúgy, mint a Hitler-bajszos vietnami tábornokot. Tálán a hip-hop fiú (Marion Wayans) a leghitelesebb ebből a bandából, ám a végén ő is elszúrja a dolgot a házinéni lelövése című jelenetben, amikor az addig piszkos szájú „nigger” minden átmenet nélkül szentimentálisba csúszik. Amikor pedig a banda tagjai sorra hullani kezdenek, az egész kissé unalmassá válik, és a dramaturgiai egyenetlenségeket még Tom Hanks sem tudja feledtetni. Tombolnak a burleszk- gegek, a néni macskája pedig a legvégén még egy lapáttal rápakol a giccskavalkádra. Cannes- ban a legjobb női alakítás díjával jutalmazták a fekete asszonyságot játszó Irma P. Hall-t, aki ebben a környezetben valóban domborít, még ha gesztusai, szemforgatásai, mimikája néha kissé túlspilázott is. Mindenesetre szívesen megnézném valami másban, mondjuk egy Steinbeck regény-adaptációban. A Betörő az albérlőm valószínűleg nem lesz kasszasiker a multiplexekben, mivel a célközönség bemérése nem igazán sikerült. A mainstream közönségnek egyszerűen túl furcsa, a zsenialitást eleve elváró Coen-rajongóknak pedig túl közönséges. Minket ugyanis nem lehet egy ironikus krimivel jóllakatni. Harry és Hermione Az amatőr zenészeknek álcázott botcsinálta bűnbanda (Képarchívum) Sötétre, felhősre, zordra hangolt a film alapvető képi világa.
