Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-16 / 163. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2004. JÚLIUS 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 FIGYELŐ ABC RÁDIÓ A terrorizmus elleni harc legalább olyan hosszúnak és költségesnek ígérkezik, mint a hidegháború - jelentette ki Alexander Downer ausztrál külügyminiszter. Nyilatkozatában annak a véleményének adott hangot, hogy „bátran fel kell vennünk a harcot a terroristák ellen, mert különben a szélsőségesek szörnyű hadjárata folytatódik”. Utalt arra is, hogy a terrorizmus Ausztráliát is fenyegeti. Jelezte: Ausztráliának - amely teljes mértékben támogatja az afganisztáni és az iraki hadműveleteket - tevékeny szerepet kell játszania ebben a küzdelemben. Hogy áll a nevesítetlen birtokok kérdése Szlovákiában, avagy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell? Zűrzavar az új földtörvény körül túra évei alatt sem sajátították ki őket jogerősen. Az ilyen földterületek tulajdonviszonya - noha az 1965-ben bevezetett tulajdonilap- rendszer nem tudta beazonosítani tulajdonosuk lakhelyét, illetve személyi számát - a mai napig folyamatos, megszakítadan. A törvény azonban úgy rendelkezik, hogy azok a parcellák, amelyek tulajdonosa jövő szeptemberig egy új tulajdoni lap kiállításával nem erősíti meg tulajdonjogát, az államra, majd az illetékes önkormányzatra szállnak. Vagyis a könyörtelen államosítás sorsára jutnak. Kérdés marad azonban, hogy az MKP részéről tudatosság, vagy inkább tudatlanság áll az 1995-ben fogant meciari alapgondolat új köntösbe való bújtatása mögött. „Mindent megteszünk annak érdekében, hogy az ismereden (sic!) tulajdonosú földterületek községi tulajdonba kerüljenek a földtulajdon kérdésének törvényes rendezésére biztosított határidő lejárta után (2006-ig).” (az MKP programjából) A gazdaságpolitikai testület ártatlanul hangzó, szlogen- szerűen ismételgetett mezőgazdasági programpontja („községi tulajdon”) óvatos becslések szerint is mintegy 600 milliárd koronától szabadítja meg a földtulajdonosokat. (Viszonyítási alapul a Kia zsolnai autógyára esetében felajánlott 100 koronás négyzetméterenkénti árat vettük.) Tavaly decemberi adatok szerint Szlovákia területén csaknem 600 ezer hektár nevesítetlen föld található, a tulajdonoA törvény szövege ugyanis vagylagos: így is és úgy is értelmezhető. VISSZHANG A legenda szerint Sir Walter Raleigh (1552-1618) egy alkalommal kabátját terítette földre, hogy Erzsébet királynő arra lépve az esőben össze ne sározza cipőjét. KASZÁS PÉTER Egyes vélemények szerint hasonló szolgálat volt az MKP részéről a 180/1995. számú földtörvény módosításaként született 503/2003. sz. törvénytervezet tavaly őszi benyújtása is. A jogszabály két alapvető kérdéskörrel foglalkozik: az elkobzott földek restitúciójával, Valamint a mind ez ideig magánkézben lévő, úgynevezett nevesítetlen földek államosításával. Az ilyen birtokok kategóriájába azok a földterületek tartoznak, melyeket a benesi időszakban különböző okok miatt nem sikerült elkobozni, s a kommunista diktaFolytatódik a visszaigénylés SIMON ZSOLT Wittgenstein-idézettel zárja fenti cikkét Kaszás Péter. Engedjék meg, hogy a szerzői szabadság jegyében módosítsam a mondást, hiszen a mi esetünkben találóbb lenne úgy fogalmazni, hogy amiről nem tudunk, arról inkább hallgassunk. Még. mielőtt a tisztelt olvasó rám sütné az arrogancia billogát, magyarázatul hozzáteszem, Kaszás Péter írása elsősorban arról tesz tanúságot, hogy a szerző van teljes zűrzavarban, ami az 503/2003. sz. jogszabályt, ismertebb nevén az új földtörvényt illeti. Elsősorban, tudatosan vagy tudatlanul, figyelmen kívül hagyja, hogy az 180/1995. sz. törvény már 1995-ben megszabta, hogy azok a beazonosítatlan tulajdonosú (nevesítetlen) földek, melyek a fölújított földnyilvántartás szerint több mint egy éve be vannak írva a kataszteri hivatalban, 2005. szeptember 1-jén az állam tulajdonába kerülnek. A mai adatok szerint ez a szlovákiai katasztereknek kb. az 50 százalékát érinti, a többi rendezése előreláthatólag még 4-5 évig el fog tartani. A kérdés megítélésénél nem elhanyagolható a tény, hogy az MKP a 150 tagú parlamentben mindössze 20 szavazattal bír, ennek mértékében tudja a döntéshozatalt befolyásolni. Ezért az MKP törekvései arra irányultak, hogy ha ezt a folyamatot nem tudjuk megváltoztatni, márpedig az adott politikai helyzetben erre nem volt lehetőség, akkor szeretnénk legalább, ha ezek a földterületek az önkormányzatok tulajdonába kerülnének, úgy, hogy ne pozsonyi hivatalnokok döntsenek ezeknek a földeknek a megműveléséről, használatáról. És ezt sikerült is elérnünk. Megjegyzendő: az, hogy az állam tulajdonába kerül egy földterület, a szlovák jogrend alapján még nem zárja ki a tulajdonjog új- raérvényesítésének lehetőségét, mégpedig polgári per keretében az állammal szemben. Ami a 100 koronás négyzetméterenkénti árat illeti, azonkívül hogy felvillantja a telekspekuláció szándékát, ismét a szerző tájékozatlanságát jelzi, hiszen távolról sem várható annyi autógyár építése, hogy ez reális legyen. Ezenkívül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy itt elsősorban mezőgazdasági földekről, erdőkről és egyéb területekről van szó. A helyzet tehát egyértelműen nem kedvez a telekspekulációnak, hiszen a látszólag kimeríthetetlen aranybánya, értsd: föld valahol mégiscsak véges. Az 503/2003. sz. törvény célja sok száma pedig akár a több százezret is elérheti. De hasonló sikereket könyvelhetnek el az új földtörvény alkotói a restitúció terén is. A jogszabály többször és erőteljesen hangsúlyozott eleme, hogy 1948 előtt történt jogsértések orvoslását is lehetővé teszi. Az eddigi tapasztalatok viszont azt mutatják, ez nem így van. A törvény szövege ugyanis vagylagos: így is és úgy is értelmezhető. Tisztázásképpen érdemes lenne megtudni, hogy a január óta elindított restitúciós eljárások közül vajon hány végződött sikerrel. Hogy rövidre fogjuk: az új földtörvény körül teljes a zűrzavar. Annak pedig, hogy a felmerülő problémákkal kapcsolatban miért nem folyik intenzív és nyilvános eszmecsere, csupán egyetlen oka lehet. Ludwig Wittgenstein osztrák filozófus híres tételével szólva: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” az, hogy 2004. január elseje és december 31-e között újra lehetőséget biztosítsunk azoknak a tulajdonosoknak, akik nem mertek vagy nem tudtak a 229/1991. sz. törvény adta lehetőséggel élni, hogy újra visszaigényelhessék tulajdonukat. Az MKP-nak köszönhetően ez meg is valósult, így ez év januárjától 3414 személy nyújtotta be kérelmét; 239- et pozitívan bíráltak el, s csupán kettőt utasítottak el. Jelenleg 3173 kérvény elbírálása folyamatban van. Végezetül szeretném megnyugtatni az aggódó szerzőt és - egyszersmind - az olvasót is, hogy az 503/2003. sz. törvény 3. paragrafusának 2. bekezdése pontosan megszabja, mely esetben lehet és kell 1948 elé menni a visszaigénylés elbírálásánál. A szerző a Szlovák Köztársaság földművelésügyi minisztere TALLÓZÓ ROMÁN SAJTÓ A romániai kereskedőknek nem érdekük egy szomszédos ország piacának védelme, a román hatóságok nem hiszik, hogy fel lehet tartóztatni a temesvári, aradi vagy nagyváradi áruházakat elözönlő magyar állampolgárok áradatát. Magyarországi gazdasági lapokra hivatkozva a román sajtó napok óta arról cikkezik, milyen gondokat okoz a magyar cukoripari vállalkozóknak és kereskedőknek az olcsóbb romániai cukor felvásárlása miatt megélénkült, határ menti bevásárló turizmus. Az Evenimen- tul Zilei Nagy kiskereskedelem a román-magyar határon - Cukorblokád címmel közölt körképet a „cukorturizmusról”. A lap utalt a magyarországi cukorgyártó cégeknek a budapesti pénzügyi kormányzathoz intézett panaszára, Draskovics Tibor magyar pénzügyminiszter ezzel kapcsolatos bejelentésére, mely szerint a magyar cukortermelők védelmében az Európai Bizottsághoz fordul. Részletesen taglalta az újság azt is, hogy az EU- csatlakozásig a magyar vámszabályok fejenként ötven kiló külföldi cukor behozatalát engedték meg a magyar állampolgároknak. De a magyar csatlakozás óta „az uniós szabályok miatt elszabadultak a dolgok” - írta az Evenimentul Zilei. KOMMENTÁR Legyünk válogatósabbak TÓTH MIHÁLY A rendszerváltás óta meg-megesik, hogy egy-egy magyarországi politikai hullámverésről értesülve felteszem a kérdést: érdemes nekünk, szlovákiai magyaroknak a „hullámverők” gondolatait, törekvéseit kritikátlanul importálnunk? Azóta is naponta ezt kérdezem, hogy Magyarországon a baloldali és liberális értelmiségiek vitázva reagálnak a Simon Wiesenthal Központ (SWK) Utolsó Esély Művelet akciójára. A zsidóüldözők felelősségre vonásában kiváló eredményt elért szervezet vezetője 60 évvel a vészkorszak után még egyszer, az akció elnevezése alapján ítélve utoljára még kísérletet kíván termi azok kézre kerítésére, bíróság elé állítására, akiknek a háború óta sikerült elkerülniük a felelősségre vonást. Az SWK jelenlegi vezetője szerint még Magyarországon is vannak, akiket érinthet az Utolsó Esély Művelet. A vitázva reagáló értelmiségiek között vannak, akik helyeslik a törekvést, és vannak, akik - arra hivatkozva, hogy a felelősségre vonandók már 80-90 éves aggastyánok - elhibázott- nak tartják. Talán a véletlen műve, talán nem, de tény, hogy az SWK utolsó náciatlanítási akciójának meghirdetésével úgyszólván egyszerre, egyik napon arra ébredt Budapest lakossága, hogy a Nagykörutat teleragasztották Szálasit ábrázoló plakátokkal. Ez az eset arra is válasz, hogy a fasizmus minden újabb kori megnyilvánulása ellen küzdőknek mire kell összpontosítaniuk. Semmiképpen az aggastyán nyilasokra. A Szálasi-plakátokat aligha kivénhedt hungaristák ragasztották fel. Nem a rozoga nosztalgiázok jelentenek veszélyt, hanem a rózsás orcájú aktívak. Tapasztalatlansága miatt a szlovákiai magyar azon az alapon, hogy valami az anyaországból származik, hajlamos a kínálat válogatás nélküli elfogadására. Ezzel nemegyszer rútul visszaélnek, akik Magyarországon ma is csak a politika szürke zónájában merészelnek szót kérni. Ilyen visszaélés volt például, amikor Dunaszerdahelyen néhány éve egy, a Horthy csendőrség történelme kutatására szakosodott budapesti történész előadásában a kakastollasok helytállását méltatta. Nem törődött azzal, hogy 1944-ben ők vagoníroztak be Auschwitzbe tartó szerelvényekbe néhány ezer dunaszerdahelyi zsidót. Nem akadt szlovákiai magyar, aki a történészt már az előadáson rendre utasította volna. Tapasztalatlanságunk következménye, hogy gyakran olyanok ajánlkoznak nálunk tiszteletüket tenni, akiket Budapesten a jobb érzésű emberek már kinéznek maguk közül. Az is kínos volt, amikor - az egész magyar nyelvterületen talán először - szlovákiai magyar gyűlésen hangzott el, hogy rehabilitálni kellene a háborús bűnösként kivégzett Jaross Andort. Mostanában számos jelenség figyelmeztet bennünket, hogy nem mindenért kell lelkesednünk, ami Budapestről érkezik. JEGYZET Elindul velem a vakvilág FORGÁCS MIKLÓS Valódi falu ez. Benne járok. Hajnali, meztelen fényekben didereg az üres utca. Nem éktelenkednek rikító színű, ezer stílus hulladékát magukba gyömöszölő, műanyagfólia- medrű díszpocsolyák mellett hűsölő, példásan hangulattalanra ápolt kertekben feszítő rezidenciák. Nem kornyadoz- nak Jancsi- és Juliska-rágta avas, penészes mézeskalács házikókra cáfoló, bűzbe, gazba, magából mállasztott szemétbe fúllasztott, közönyösen sóhajtozó, élőhalott viskóvá- ' zak. Lappang valami titok a kerítéseken onnan. Kapuk fémrácsán, vastábláján, drótfonadékán, deszkalapján elhelyezett míves kutyaportrék figyelmeztetnek, hogy milyen szerencsés és megtartandó állapot kerítésen innen állni. Az utca mindkét oldalán lépteimmel szaporodnak a kutyamivoltok is. Jobbról kedélybeteg farkaskutya, balról személyiségzavaros vizsla bámul rám. Aztán egy kialvatlan boxer, majd egy jámborságát ügyetlenül titkoló bernáthegyi riogat. Elvakult puli és kisebbségi érzésekkel küzdő agár acsarog. Öntudatos foxi és egykedvű komondor fenyeget. A fényképek mellett tömör szövegek feltételezik rólam jóhiszeműen és a pedagógia erejében bízva, hogy eltéríthető vagyok sanda és nemtelen szándékomtól. „Én három másodperc múlva itt vagyok! Te mit csinálsz?” „Én őrzöm ezt a házat!” „Most éppen unatkozom, de szívesen elszórakoznék veled!” „Most csak azért nem látsz, hogy aztán annál jobban meglepődj!” „Ne félj! Nemijedekmeg!”„Étrendem elég egyhangú!” „Más helyzetben a barátod is lehettem volna!” Magukat morcnak tettető kutyaábrázatok passzolják egymásnak bizonytalanodó figyelmem. Nem dőlök be, mégis terpeszkedik bennem a nyugtalanság. Tudom blöff az egész, mégsem tudok semmit. Szaporázom lépteim, bár egyre gyanúsab- bak ezek a komoran szaporodó képebek. Rohanok már, de fürkészem is suhanó arckifejezésüket. Bambák ezek a megnyúlt pofák. Bárgyúk ezek a tompa tekintetek. Űzött vadnak hisznek, miközben őket űzi valami. A valódi kutyák udvarok öblén kushadnak remegve. Félnek. Valami készül. Tartanak tőle. A fotókon, bár sokfelé vetül pillantásuk, minde- nik pára szeme sarkából egy irányba kúszik valami remegő, kíváncsi, megszeppent sugár. Ide-oda labdáznak velem ezek a szemfények, lépésről lépésre dobálnak valamerre. Kicsinyesen, szánalmasan, esendőn szűkölnek már. Megérkeztem. Itt van a nagyszabás, a lépték, a határokra fittyet hányó merészség. Erre a kapura ezt pin- gálta valaki öles betűkkel: „OROSZLÁNTAKAROK!” Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha rajza)
