Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-13 / 160. szám, hétfő
ÚJ SZŐ 2004. JÚNIUS 13. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7- Emberek, ne essünk túlzásba, a pesszimizmusnak is van határa! (Lubomír Kotrha karikatúrája) Belgrádi ígéret: véget vetnek a magyarellenes atrocitásoknak Helycsinálók alkonya TALLÓZÓ POLITIKA A belgrádi lap arra figyelmeztet, hogy a tűzzel játszik Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, amikor a magyar kisebbség veszélyeztetettségéről beszél. Az újság szerint bizonyos, hogy Kasza veszélyes utat választott, még akkor is, ha kiderül, hogy pontos információi vannak a zombori katolikus temetőben történt sírrongálásról és a négy szabadkai magyar fiatal elleni támadásról. „Kasza története a magyar nemzet képviselőinek veszélyeztetettségéről játék a tűzzel, amely a sokszínű Vajdaságban könnyen lángra lobbanhat. Jól tudjuk, hogy az etnikai konfliktusok e térségben mindig ártatlan dolgokkal kezdődtek, azzal az állítással, hogy valaki valakit veszélyeztet. Sajnos mindig csak később derült fény arra, hogy az összetűzést politikai ambíciók szították, amelyeknek könnyen bedőltek a tömegek”. A napilap kétségbe vonja a magyar politikus szándékának őszinteségét. Szerinte egy olyan tapasztalt politikus, mint Kasza, nem vonna le rendkívül veszélyes következtetéseket mérvadó szakértők végleges megállapításai nélkül, csupán néhány esetre támaszkodva. Nem vonna oly könnyen párhuzamot Koszovóval, s nem fenyegetőzne rögtön azzal, hogy a kongresszusi képviselőkhöz fordul és eléjük tárja a magyar- ellenes megnyilvánulásokat taglaló dokumentációt. A Politika szerint veszélyes a VMSZ vezetőjének jelenlegi tevékenysége, s erről híven tanúskodik az, hogy szavaiba azonnal belekötöttek azok, akik „a magyar kisebbség autentikus képviselőinek” nevezik magukat. Számukra Kasza megnyilatkozásai „üres politikai szólamok” - úja a Politika, amely szerint Ágoston András Vajdasági Magyar Demokrata Pártja azt állítja, hogy nem tud semmit a szabadkai fiatalok elleni támadásról, noha azt is hozzáteszi, hogy egyelőre nem írták össze az incidensek számát, s nem világosak a magyarelnyomás indítékai. A Kasza megnyilatkozásainak hátteréről szóló vita ismét lendületet vett. Mindez azzal fenyeget, hogy az egész szerbiai politikai porondon is felborzolódnak a kedélyek-úja a lap. A Balkánon háborúkkal kezdődtek a kilencvenes esztendők. Szétesett a Jugoszláviának nevezett államalakulat, s előbb a szerbek, majd a horvátok is igyekeztek minél többet leszakítani a középső országrészből, Bosznia-Hercegovinából. SINKOV1TS PÉTER Már-már megvalósulni látszott a Nagy-Szerbia álma, Milosevics és Seselj reguláris, főként pedig szabadcsapatai szinte ellenállás nélkül törtek előre, s volt egy olyan pillanat, amikor a boszniai terület felén lényegében önálló Szerb Köztársaság jöhetett volna létre (a Belgrádhoz való későbbi csatlakozás szándékával), Horvátországban pedig tálcán kínálták a szerbeknék a legmagasabb fokú (például saját rendőrséggel rendelkező) autonómiát. A lassan feleszmélő nemzetközi közösség révén aztán a hadiszerencse már változott, az elszalasztott esély pedig nem tért vissza. Még később: Szerbia elveszítette háborúit, Horvátországból és Boszniából pedig mintegy négy- százezer szerb menekült' érkezett Kis-Jugoszláviába, ennek közel fele a Vajdaságba. A teherautókon, gépkocsikon, szekereken menetoszlopban át- vergődőknek házat, földet ígértek. A katonai behívók idején éppen ezért „előnyben” részesültek a kisebbségek - ennek nyomán nagyjából tízezer vajdasági magyar költözött kényszerűen külföldre. De megfenyegettek másokat is a csetnikvajda hívei, különösen az ott élő horvátokat. Mindezek ellenére csak kevés hely szabadult fel, s a vagyonukat odahagyó beköltözők többsége azzal szembesült, hogy az „ígéret földjén” fedél nélkül maradnak. Volt ugyan egy halovány ötlet, miszerint a szerb menekülteket Koszovóba telepítenék, ellensúlyozandó az ottani albán többséget, az érkezők azonban nem hajlottak erre a csöbörből vödörbe elképzelésre. így aztán több településen külön lakónegyedeket építettek részükre, meg maguk is megpróbálták erőszakosan elzavarni a helybéli kisebbségi lakosságot. Helyzetük ma is ideiglenes, visszatelepítésük akadozik, rendkívül körülményes, vérmérsékletük és szokásaik révén pedig alig képesek beépülni az itt talált társadalmi közösségbe. Néhány éven át aztán lappanga- ni látszott ez a feszültség, hogy az utóbbi fél esztendőben ismét elemi erővel törjön a felszínre. Ez mindenképpen egybeesik Kostunica miniszterelnökké választásával, méginkább Tomiszlav Nikolics elnökjelölt kampányai kapcsán a radikalizmus felerősödésével. A kisebbségeket folyamatosan és módszeresen bántalmazták, a rendőrség pedig cselekvésképtelen maradt. A sértettek rendre tájékoztatták az állami vezetést a fejleményekről, de ennek sem volt foganatja. Aztán már a külföld is felfigyelt az eseményekre, és sorjáztak a figyelmeztetések: dokumentáció az Európai Parlament részére, a magyar külügy intervenciói, Tom Lantos amerikai képviselő Kostunicához intézett levele, az amerikai magyar lobbi tevékenysége, stb. Az igazi, nagyon várt fordulatot azonban mindenképpen Borisz Tadics elnöki beiktatása jelentheti. Tadics az ünnepségen jelen lévő Kovács László magyar külügyminiszternek határozott ígéretet tett a kisebbségek elleni incidensek megakadályozására, s hasonlóképpen nyilatkozott Kostunica kormányfő, valamint Vük Draskovics külügyminiszter is, aki egyébként a szerb politikusok közül elsőként ítélte el a vajdasági atrocitásokat. Szerbia ismét Európa felé tart, egyszersmind javítani kívánja kapcsolatait szomszédaival, ehhez pedig már szükségtelen a szégyenfolt. A vajdasági magyarság számára ez most komoly remény és esély. Mindenképpen ezzel magyarázható a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) gesztusa is, miszerint Bunyik Zoltán alelnök szeptemberre halasztotta amerikai útját, amelyen a vajdasági eseteket tárja fel a kongresszusnak. Ez a bizalom és a biztosíték jele az egyik fél részéről. Most már az következne, hogy a másik fél is lépjen. A műemlék értékű barokk palotát 1762-ben báró Patachich Ádám kezdte el építtetni Vége a nagyváradi püspöki palota kálváriájának MTI-FIGYELÖ A román legfelsőbb bíróság végleges döntésével visszaadta a nagyváradi római katolikus püspökségnek a román állam által több mint fél évszázadon át jogtalanul bitorolt nagyváradi püspöki palotát. A Bukarestben megjelenő Romániai Magyar Szó című országos napilap terjedelmes interjút közölt a nagyváradi püspöki palota „visszatéréséről” Fodor József vikáriussal, a nagyváradi római katolikus egyházmegye püspöki helynökével. Ugyanis Tempfli József megyéspüspök, akinek oroszlánrésze volt a nagy értékű egyházi vagyon visszaszerzésében, a bukaresti ítélethirdetéskor éppen külföldön tartózkodott, őt Németországban érte az örömhír. A püspök úr és a nagyváradi egyházmegye híveinek és vezetőinek öröme nemcsak a nyolcéves per szerencsés befejezésének szól, hanem annak is, hogy a román legfelsőbb bíróság végleges és megfellebbezhetetlen döntése éppen akkor született meg, „amikor a bihari egyházalapítás ezer esztendejét készülnek megünnepelni”. Fodor József vikárius elmondta: rendkívül nagy az örömük, hiszen több mint ötven év után tért vissza a püspöki palota. A tulajdonjoga eddig is megvolt, de most már a használati joga is visszakerült a püspökséghez. „Biztosan évekig kell még várnunk, amíg kiköltözik a (Körösvidéki) múzeum és sikerül a palotát elfoglalnunk, berendeznünk, mégis megnyugtató örömforrás számunkra, hogy hál’ Istennek megvan. Miénk a használati jog is, hiszen 1948-49 óta a püspöki palotába az egyház nem léphetett be hivatalosan. Múzeum volt, előtte pedig görög menekült gyermekeknek az intézete. Őseink, az építtető Patachich Ádám- tól kezdve az összes többi ott lakó püspökig rendkívül boldogok a túlvilágon, hogy mégis csak győzött az igazság. Számunkra ez mindennél fontosabb” - mondta Fodor József. Mint a püspöki helynök elmondta, a 365 ablakú, száz szobából álló hatalmas, műemlék értékű barokk palotát 1762-ben báró Patachich Ádám kezdte el építtetni, s 14 évig épült. Mindig egyházi célokat szolgált, egészen 1949-ig, amikor a temesvári és a szatmári püspökséggel együtt a nagyváradi püspökséget is felszámolták, egyedül a gyulafehérvári maradhatott meg. Még ugyanabban az évben a román állam görög menekülteket telepített a palotába. Közben a román hatóságok „hathatós segítségével” a palotában mindent tönkretettek. 1963-ban hatósági kényszer hatására az épületet „örökös használatra” a városnak adták át, ahol múzeumot rendeztek be. Ennek most öt éven belül ki kell költöznie, hogy a püspökség teljesen birtokba vehesse és rendkívül költséges helyreállítás után az egyház céljaira ismét felhasználhatóvá tehesse a nagyváradi barokk palotát - derült ki a vikárius szavaiból. KOMMENTÁR Továbbra is napszámos PÁKOZDIGERTRÚD Mármint a nemzet napszámosa, ahogy a klasszikus írta volt a tanítóról. Az idősebb nemzedék jól emlékszik azokra az évekre, amelyekben a vidéki pedagógusok jelentős része az akkoriban felkapott nutriatenyésztésből egészítette ki soványka keresetét. Azóta annyit változott a helyzet, hogy a pedagógustársadalom számára a három-négy évtizeddel ezelőttihez képest jóval tágab- bak a keresetkiegészítés lehetőségei. Mint az újság is írja, számítógépes rendszergazdai munkától kezdve a takarítói, eladói munkán keresztül a korrepetitori tevékenységig sok mindent vállalnak a pedagógusok, hogy szerény keresetüket kiegészítsék. A közszféra több mint 400 ezer alkalmazottjának fizetésrendezése már fölöttébb időszerű, és ezzel a pénzügyek legfőbb őre, a pénzügyminisztérium is tisztában van. Keveslik javadalmukat a tűzoltók, a vámosok, a rendőrök éppúgy, mint a pedagógusok, és még hosszan sorolhatnánk az elégedetleneket. A hol áldásosnak, hol kevésbé eredményesnek bizonyuló reformintézkedések között vergődő oktatásügy alkalmazottainál maradva: köztudott, hogy többségük ma is az országos átlagkereset szintje alatti bért talál a borítékban, holott - ahogy pedagógusünnepeken dagályo- san mondani szokták - a jövő emberének formálását bízta rájuk a társadalom. A pénzügyminisztériumi elképzelésekben a regionális oktatásügyi alkalmazottak mai 13 840 koronás átlagkeresete azt követően emelkedhet, miután számuk a kívánatos arányban csökken. Az oktatásügy illetékesei szerint - figyelembe véve a tanulólétszám csökkenését is - körülbelül 3000 tanítótól kellene megválni. Akik maradnak, azok bére a mostani keretből ádag- ban 480 koronával emelkedhetne. Magyarán: ha egyéb forrást nem találnak, minden marad a régiben, legfeljebb az oktatás színvonala romlik tovább, ha kevesebb pedagógustól követelik ugyanazt a teljesítményt, amit eddig több között oszthattak meg. Tény, hogy az eddigi reformoknak köszönhetően kezd átláthatóbbá válni az oktatásügynek juttatott költségvetési pénzek fel- használása. Mindenütt tudják, mennyi pénzből gazdálkodhatnak. Sok helyen viszont azzal nincsenek tisztában, ősszel az ön- kormányzat bezárhatja-e az iskolát, mert a minisztérium nem győzi az erre vonatkozó kérvények elbírálását. Emiatt ezúttal is a kispénzű pedagógus húzhatja a rövidebbet, hiszen megtörténhet, hogy tanévnyitó előtt tudja meg, nincs is állása. Persze, a pályáját elhagyni kényszerülő pedagógus is részt vehet átképzésen, de nehéz elképzelni, hogy a húsz-harminc éve katedrán álló tanító nagyhirtelen sikeres menedzserré, önálló vállalkozóvá válik. Még akkor sem válik azzá, ha kényszerű mellékállásában sok mindent kipróbált már. Kuporgató pedagógusként ugyanis aligha tett szert eredményesen kamatoztatható tőkére... JEGYZET Túlélési gyakorlatok BUCHLOV1CS PÉTER Szájtépésig és orrvérzésig lehetne sorolni azokat a társadalmi, szociológiai, etológiái különbségeket, amelyek kedves hazánkat s annak rokonszenves társadalmát az élhetőbb országoktól elválasztják. Mert hiába lettünk EU-polgá- rok, gondolkodásban, a hétköznapi helyzetekben tanúsított viselkedésben jó pár nemzedéknek kell kihalnia, amíg - akár csak alapszinten is - felnőttnek nevezhetjük magunkat. S most nem az idősekre gondolok, hanem a legigazságosabb társadalomnak csúfolt szoci máig pusztító mentális utóhatásaira. Kassai barátom meséli: a múltkor egy ismerőse Bécsben járt, barátokkal, egy tuti rockkoncerten. A belépő kerek 100 eurót kóstált, de igazán megérte, a legszínvonalasabb bandák játszottak. Ennek ellenére büszkén mesélte barátomnak, hogy milyen marhák is ezek az osztrákok, a főbejárattól pár méterre jókora lyuk tátongott a kerítésen, ezért ők abszolút természetességgel ott sétáltak be, míg a bolond sógorok képesek voltak sorban állni, kifizetni a jegy árát, s csak utána részesülni a muzsika gyönyöreiből. Nahát, hogy milyen élelmesek is ezek a kelet-európaiak! Persze, ezt már én teszem hozzá, kicsit rossz szájízzel, vagy miként Crystal barátom mondta: egy ideig nem tudta, hogy mi zavarja őt ebben az egész sztoriban. Hát pontosan az, hogy - noha a lyukat biztos, hogy az osztrákok is észrevették, egyikük sem akart ingyen élvezkedni... Más: egy karlsruhei kórusfesztiválon történt, hogy a szlovákiai énekkar egy éjszakai városnézésből tért volna haza szállásadóival, amikor kiderült, nincs villamosjegyük. Kioszk ugyan volt a közelben, de aprópénz senkinél. A „mieink” közül erre valaki balkáni nagyvonalúsággal megjegyezte: Semmi gond, hiszen a szállás két megállónyira van, addig bliccelve is villamosozhatnak. A házigazdák pedig erre olyan csodálkozással vegyes értetlenséggel és döbbenettel néztek rá, mintha minimum a Marsról pottyant volna közéjük. Mert ők tudják azt, amit belénk még furkósbottal sem lehetne beleverni: a szolgáltatást illik megfizetni. Arról már nem is beszélve: ha mondjuk Szlovákia városaiban szerelnének fel olyan újságkiadó automatát, mint amilyeneket nyugaton bárhol találunk, akkor valószínűleg minden lap- terjesztő és kiadó csődbe menne. Mert itt nemcsak a lapokat lopnák el, hanem még annak a pár, jóhiszemű embernek a koronáit is, akik a lapért hajlandóak voltak bedobni az automatába az aprót. Mert amit János megtanult, Jancsi sem felejti...