Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)
2004-06-25 / 146. szám, péntek
12 Gondolat ÚJ szó 2004. JÚNIUS 25. Jászi Oszkár (balra), Szabó Ervin, Jászi Aliz (balra) és Lesznai Anna Körtvélyesen rajzi ihletésű családregényének javarésze a Körtvélyest idéző felvidéki faluban - regénybeli nevén Lisz- kán - játszódik. A cselekmény a családregény szabályainak megfelelően két család, a zsidó Berko- vicsok és a dzsentri Cserhátyak hol elváló, hol összefonódó életét dolgozza fel a századelő "és a század- forduló Magyarországa hatalmas politikai-társadalmi freskójának előterében. A két család helyzeténekjellemzéséhez mindvégig hozzájárul a regény tere, így például a kert minden történelmi, társadalmi, sőt lelki és tudati változás fokmérőjévé válik. A kert és a falon belüli világ mindenek mércéje Lesznai regénybeli alteregója, a kis Lizó számára, ennek ellenére egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy a falon belül élni nemcsak tökéletes védettséget, de elzártságot is jelent mindazoktól a dolgoktól, amelyek a falon túl vannak. Lizó makacsul ragaszkodik szigetéhez, ahonnét csak akkor kell elmennie, mikor férjhez megy. Ez a szakítás semmi jót nem hoz Lizó számára. Házassága kudarcba fullad, a kert állandó vágyódásának tárgya lesz, lelkének minden rezdülése tükröződik a kertben, a kerten is. Visszamenekül a falak mögé, hazaköltözik a szüleihez Liszkára, már egy új életet hordozva. A regény terének tágulásával párhuzamosan, mikor a történet nagyobb része Pesten játszódik, a „tündérkert” szerepe is fokozatosan megváltozik, lassan mások is részesülnek csodáiból. E gyorsan változó világban szigetté válik, mely zártságával és pontos játék- szabályaival alkalmas egy szellemi műhely kialakítására. Ez a formáció a regényben az az intellektuális kör, melynek tagjai művészek, filozófusok és írók, akiknek (szintén dokumentatív pontosságú) megjelenítéséhez a Vasárnapi Kör néven ismert társulás adta a mintát. Ez a tudatos izoláció Árkádiát keresett magának, mégpedig először abban a házban, ahol a beszélgetések vasárnaponként rendszeresen zajlottak. Később, összekapcsolódva a Tanácsköztársaság kommuniszti- kus felfogásával, egy művésztelep megalapításával, a vidéki örömök terét és a művészet Parnasszusát szerették volna kialakítani - hol másutt, mint Liszkán: „Ha valaha meglesz a mi Magyarországunk, művészotthont csinálunk Liszká- ból! Valami ideális kolostorfélét, ahol ki-ki zavartalanul élhet hivatásának. Magát tesszük majd meg háziasszonynak. Minden úgy marad, mint most, csak boldogabb falu veszi körül a kertjét.”33 A változások azonban Liszkát sem hagyják érintetlenül. Mind a falak, mind pedig a megkövesedett paraszti és dzsentri világ sokáig ellenáll a külvilág erőszakos nyomásának, de a történelem diktálta időt Liszka világából sem lehetett teljesen kizárni: „Tudta, mint Kasszandra, hogy ami itt van, az pusztulni fog. Néha már földrengés moraját vélte hallani az idilli liszkai táj alatt.”34 A közölt naplórészletekből kitűnik, hogy Lesznai Anna milyen tudatosan gyűjtötte élményeit a környezetében felbukkanó különböző - egy-egy társadalmi réteget képviselő - alakokról a célból (is), hogy regényének szereplőiként a lehető leghívebben jeleníthesse meg és jellemezhesse őket. E leírások a jellemrajz és a társadalmi környezet ábrázolásának ragyogó példái (a helyi káplán, az öreg cseléd, a zsidó ügyvéd, az uradalmi kocsis és a vidéki létben összeaszó tanítónő alakja). Mindannyiukkal találkozhatunk a regényben is. Masaryk idején a Moscovitz- birtok földterületei is felosztásra kerültek, annak ellenére, hogy Lesznai Anna első házasságból született fia, Garay Károly és édesanyja is igyekeztek elérni, hogy Jászi járjon közben a csehszlovák miniszterelnöknél, hogy mentesüljenek e rendelet alól.35 Ám kérésüket mind Jászi, mind pedig Lesznai megtagadta. Tette ezt annak ellenére, hogy az évek során több jó barátja, például Kaffka Margit vagy Ritoók Emma is azzal vádolták, és azt vetették a szemére, hogy egy nagybirtokos lányaként nem tud azonosulni a baloldali nézetekkel. Lesznai Anna és barátai 1938 nyarán még a megszokott életformát folytatták Körtvélyesen, dacolva a viharos időkkel. Lesznai Anna és élettársa, Gergely Tibor emigrációja után, a háború utolsó szakaszában az akkor már házas Garay Károly Körtvélyesen maradt, és a szovjet csapatok közeledtére át akart állni a partizánokhoz., Garay a második világháború előtt hosz- szabb ideig Angliában élt, és ott pilótakiképzést kapott. Az erről szóló igazolványt megtalálták nála a németek, és kémnek gondolva őt kivégezték. A háború után az épület és a park gazdádan maradt, pusztulásnak indult, ám a kúria épülete ma is áll, a helyi óvoda kapott helyet benne. Lesznai Anna a Felvidéktől sohasem tudott elszakadni, bármilyen messze is került térben és időben Körtvélyestől, sohasem felejtette el azt a világot, amely a mindenséget jelentette számára. 1912 Álltunk a ház előtt éjjel, szép duplafedele hajlott homorúságát néztük az égen. Süppedő arányait a fenyők alatt és narancsszín világé, életet rejtő szobáit, s mondtam, mily furcsa, hogy köztem és e ház építői, régi lakói közt nincs vérségi kapocs, pedig kell lennie öröklött tulajdonságoknak, mert hisz az én lelkem egy részét Körtvélyestől kaptam, és ők is. Nekem is ugyanaz a ház volt első, örökre bevésődő képzetem: „a ház”, s mirtdeniket véle hasonlít össze a fantáziám. Magasabb, mint Körtvélyes, derűsebb vagy komorabb, laposabb a fedele, s ez lett az életbe magammal vitt mérték, és sok más közös benyomás: a-hegyek kékje, az ablak rácsa ugyanazt a rajzot metszette ki számunkra a világból. (...) A falvak. Rákócz: veszekedő kis szomszéd és rokonság. Pipázgató agglegények, s kényelmesen terpeszkedő fák lakaüan kertben, melyet öreg bácsi ápol, s nem zsákmányol ki, gazdagít. Körtvélyes: virágok s omló kőfalak örökéletű vadszőlő alatt. Dolha: parókia, lányok... A kis templomot hársfa toldja, vadászkastélya - tán sohse látott - százkastélyú dús nagyúrnak. Rákóczi egy éjen pihent benne, egy vacsorát tálalt néki a ház, s kiindulópontja, otthona sok hontalan zsidónak, kiknek furcsa, hogy gyökerük van, rögzített Ahas- vérusok, kik csak lelkűkkel vándorolnak tovább, vagy vándorolnak, s rögzített a lelkűk.36 1920 A jó Isten segedelmével! G[erggel]37 októberi alkonyi kertben. (...) A már meztelen diófasor rajzolódik hindu ibolya és zöld és narancs égen, egy szál arany újhold és az esthajnali csillag reálisak. A kékbe szürkülő rét felett. Kérdem, ez is bűnös mágia, ha ezt a szívfesh'tő szépséget élvezem, szeretem? (...) A fasor fiatalodik, kezd olyan sötét lenni, hogy a rég kivágott régi diófák kinőnek. Az emlékeim világítanak. Milyen értéke van mindezek lekonstatálásának? Nem tudományos. Esztétikai, ha művészetben nyer kifejezést. Metafizikai is van bizonyára, de még nem bújuk elhelyezni. Etikai? Valami tisztázódás, törekvés az értésre és őszinteségre, közösködésre? Ilyen dolgokat tudatosan átélő embert alig ismerek: Én, H[erbert],38 G[erg], Z [oltán]35 és - de már átvitt értelemben, nem a természet, de az emberi mű „mágiáját”, „öncélú- ságát” illetőleg - szegény Gömöri Olivér40 volt ilyen. Apámat, bár soha ezekről nem beszéltünk, ilyennek érzem nagy biztonsággal. Mindezt leírni és érezni akarni bűn-e? (...) Titok fasoromba G[erg] bevezet. Kicsit félek, de véd az, ha oda megyünk, ahová ő akar, engedem magam vezetni. „Ez Z [oltán] fasora” és a „gyerekkoromé” - mondom, és félek végiglátni és hangosan mondani, hogy az akácos Testű41 fasora, a gyümölcsös meg mai énemé (Isten áldotta érésével és Istenáldáskákkal42). Művészet, hiúság, bűn-e, hogy szimultán az élménnyel, mely spontán, melyet nem befolyásol másik énem, rögtön kok vagy festek lényem hiú kettősségében? Kifejeződni nem bűn. (...) A vágy, amely művészethez vitt, tulajdonképpen egy „mentési” vágy volt, a fák aranyát, a tulipán vonalait, az érzések testét akartam megmenteni a haláltól, az elmúlástól. Ez a mágikus világ művészete, az ábrába fogás, mellyel ölni, életre kelteni, kényszeríteni lehet..(...) A gyümölcsös is alkonyba borult, az út világít csak: ezüst híd. 20 éve még azzá vált volna alattam és tündérországba vezet. Most is félek, szeretette kell gondolnom, hogy el ne vezessen. A léckerítés felett éppen a hegy ormán megy le a holdsarló, olyan, mint egy lángnyelv, műit egy őrtűz, engem egy kinyújtózott óriásnő fekete-kék keblének pirosán, szerelemben égő mellbimbójára emlékeztet. A kapuval - nehezen záródik - félig visszababrálódunk az empíriába. Puha lombos bosquet-ek,43 lugasok alomján siklunk haza a néző szemű kedves, otthonos ház felé. (...) Kocsizörgés az udvaron, hazaértünk. (...) Hálaérzetem és csudál- kozásom, hogy egy este órácskányi dióhéjában ennyi csudaféle portéka lehet. Ajó Isten segedelmével! 1921 A szegény kis v[arranó]i káplán itt. Kert, virág, délután. Mesél régies szülővárosáról. Ott szebbek, énekesebbek a processziók. Hímzett zászló lobog, megette a rákóci házak. Itt nehéz könyvet kapni. A paraszt azonban okos. Gyakran megszólít egyet találomra az úton, ha bajban van, tanácsot kérni: a paraszt igene-neme majd mindig beválik. A kis káplán szőke, sápadt, hosszú arcú, nagy homlok, előre álló, széles áll. Szereti a kertet. De mindent-mindent másképp képzelt az életben. Lelket sejtve majd felfalom a szememmel. Komikusán, mint egy ketrecbe zárt fenevad, aki ételt szimatol, lesem itt a falusi magányban a nekem szóló lelket. A kis káplán megvan hatva, hogy beszélhet. Igen, mindent másképp képzelt, a pályája anyagi biztonsága is megingott, irigykedések, a nyugodt, megdőlhetetien papi élet jövő... Nagy zuhanás lefelé. Később mégis felmegyünk a kertbe. Sok szép virágot szedek. Ő szereti, nagyon szereti a virágot. A püspöki ebéden ő csinálta az asztaldíszt, piros, fehér, zöld virágból. Nagyon fiatal. Én már sietnék. Ő nehezen búcsúzik. Mindig ismét megáll és felnéz a teraszra; halvány, egész halvány júliusi alkonyat. Pár hétre rá szegény káplán meghal a nagymihályi kórházban tüdőgyulladásban, mert lement a pincébe olvasni a nagy melegben. Öreg Ilkát44 meglátogatjuk kis szobájában, gyöngélkedik. Körülötte nagy tisztaság, piros stráfos huzatú ágynemű. A cica jár-kél a kis boszorkány szobában. Mesél költött múltat, összeszövi életét a családunkéval. Rozi néni és főleg nagyapám és apám mitikus színt és méretet nyernek. Apám piros és ragyogó. Ő, Ilka, végtelen fontosságot kap a múltban. Mindenütt szerepelted önmagát: mindig éppen megakadt valami a házban (cseléd beteg etc.), mikor ő megjelenik és megoldja a szituációt. Apát, nagyapánkat] dicsérik. (...) Ilka mesél a múlttól, jelent is mond. „Itt jó neki, szoba tiszta, öreg nagyságos úr megmondta, kimeszelni nekem öregemnek. Virág az nincsen ablakba, mert Novák kinevetni. Vén boszorkánynak virágot. Mindenki adta szobába ajándékot. Öreg úr mondta: Itt lakni enyém Ilkucska, eleget dolgozni, most parancsolni, imádkozni sokat és aludni. Hát engedelmeskedni. Templom szomszéd jó szomszéd.” K[eszler]45 ügyvéd: „divatos” ruha, szomorú zsidó szemek. Mesél a „visszavonulás”-ról: arca elváltozik, dadog, sápadt az emlék kínjától. „Menekültünk, magunk toltuk a vonatot, mert ott akartak hagyni az ukrán katonák, hogy nem tud felmenni a hegyre. Körülvettek többször, lőni akartak ránk. A marhakupéban ültünk, tisztek, fegyver nélkül, egymás ölében, sorban a faltól - vártuk a halált. Engem üldöztek, üldöztek a csizmám miatt! Volt egy, nem, nem tudom mondani, egy pár sárga, gyönyörű csizmám. Mindenki: tisztek, asszonyok mondták, ez a legszebb csizma a világon. Nem, nem tudtam otthagyni, mindent otthagytam, de ebben fogok menekülni - gondoltam. Egy katona rám szólt: vedd le a csizmát. Mondtam neki: adj mást helyébe, valamit a lábamra, mert úgyse érek haza egészségesen. - „Ne jáijon a szád!” - mondotta. - „Hát ölj meg - mondtam - ölj meg, de a csizmámat...” „Ne papolj, engem nem fogsz meghatni” - de egy tiszt meghallotta: „Mit akar veled ez az ember?” „A szép csizmámat” - elmondtam, a tisztet meghatotta, nagyon meg volt hatva. „Engedd - mondta -, parancsolom, ereszd el ezt az embert”. Mert fogott és rázott, és akkor már nem volt fegyverem. „Nincs már tiszt - mondta a katona - nincs feljebbvaló”. De a tiszt ráfogta a revolvert. Megmenekültem - a marhakocsiba. Eltéptem a ruhámat, a szép csizmámat bepiszkoltam, hogy ne bántsanak érte”. Valamiképp benn volt abban, amit a csizmában látott, minden jobb, „szebb” utáni vágya, amit azóta se elégített ki. Nem jutott Pestre. Mihályon akadt. 19-beri lakását, melyben - mint mondja - „szép vízfestmények” is voltak, feldúlták, mindent elvittek, feltörtek. „Én elszaladtam, bevallom, elszaladtam” - mondja. „Féltem - nyögi ki nagy lelki kínnal -, mikor visszajöttem, nem tudtam bemenni, olyan borzasztót sohasem láttam, egy pár harisnya maradt, a törmelék a szoba közepén volt. Hívtam egy barátomat, menjen ő be, én nem tudok: ő sem tudott.” Wilde De Profun- disát46 és meséit szereti, meg Tur- genyevet. Idősebb barátjára ő vigyázott, hogy tanuljon az egyetemen, vett neki könyvet. Legjobb barátja 13 éves unokahúga (ösme- rem, kis kövér, jó arcú lány, a M[ihály]i orvos lánya47), annak a lelke, mikor először beszélt velem, őszintén meglepett. „Sok szép unokahúgom van. Nagyon szeretnék olvasni, sokat olvasni. Este sétálok a M [ihályi] kertek alatt, mert levegő kell”. - Takarítónőjéről beszél: lengyel, ügyetlen, de hű, „én házasítottam ki, mert azt mondta volna kérő, de nincs se ágy, se fazék, se lepedő - semmi. Tisztességes, becsületes és szemérmes, mindig kiment a szobából, amint kibújtam az ágyból. Később már mondtam: Ma- riocska, menjen ki, kérem, fel akarok kelni”. 1923-24 Októberi litánián: sokkal kevésbé hat rám, mint annakidején. Valahogy magános lett a hitem. (...) Hol szakadt meg köztem és a paraszti hívők közt a kötelék, mért nem tudok már velük jobban imádkozni, mint egyedül, sőt alig tudok? Pedig ma is él bennem a közös ima utáni vágy. Csak Jézus közös velük - de hisz ez elég, ez minden lehetne. (Ébredő gyűlések48 után hangosan felolvastatni a hegyi beszédet). Hirtelen: jó tudni, hogy lelkem sohasem jár egészen egyedül. (Ok-e a „mai helyzet” nem templomba járásra? Nem, legfeljebb oka lehetne, hogy zsinagógába is járjak.) A gyertyafény fény, s mint ilyen rokonságot tart a nappal, de lényege valahogy a félhomály (a körülhatároltság, a forma): ez földi, mágikus benne. Hideg van kissé: a vallásos nevelés, ha templomba kell vinni a gyereket, s oda igyekezik a lábadozó, el nem kerülheti a többi hívő durvább, szegényesebb vagy beteges közelségét: edzés. Csak az ateizmus abszolút elpuhító és polgári és különválasztó. Ilyenek zakatoltak a litánia közben. Kijövet félig esti, félig holdfényben komoly áhítatban fürdik a kertünk; a fák arany kad- mium49 lombja világít. Meluzina50 közelebb van ismét a kerthez, mint a templomhoz: a kert Isten pitvara. A zsidó cikk kezdetéül.51 A tegnapelőtti litánia élménye: Ma, amikor szubjektivitásból szabad és lehet csak objektivitást meríteni (minden más forrás könnyelművé tesz), amikor legalábbis szubjektivitásunkba kell megmártani minden „élménycafatot”), merem így kezdeni: én, Lesznai Anna (ki mellesleg 10 év [vei] előbb utam a fentebbi cikket) a hrusovi katolikus templomban ülök, s asszisztálok az októberi litánián. Körülöttem mellig középkorban térdepelnek a tót parasztlányok. Hátul öreg nénik, alázatból egy nem a pádon, de a gyóntatószék előtt a jéghideg kövön ül; kaijaik fel-felnyúlnak a párából, mintha saját mágikus félhomályukból: emberség, Jézus felé kapaszkodnának, de a mágikus anyagú Mária-litánia ismét lehajlítja őket. Mint egy szélvihar a kalászok felett, [úgy] jár rajtuk a litánia orgonadallama. Néhány év előtt én, kálvinistává keresztelt zsidó52 tudtam buzgón, sírón, egészen velük énekelni,53 ma a lelkem külön utakon jár, nem segít a közös áhítatuk engem is közösségre. Gyerekkori emlékek hirtelen nem kényszerítenek, kiválók, pedig tudom, én tudom, s majdnem látomásszerűen látom járni az oltár körül, eljönni, közénk jönni az oltártól Jézust, ki nekem is minden emberség etikai maximumánál is több metafizikai princípiuma az emberi lelkeknek. Isten és az egyéni kreatúra örök közvetítője - és mégsem tudok velük imádkozni. Ezer dolog von el: igen léghuzam van; mire gondol ez meg az; miért Őszi kert, 1918 Lesznai Anna tudatosan gyűjtötte élményeit a környezetében. A háború után az épület, a park gazdádan maradt, pusztulásnak indult.
