Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)
2004-06-23 / 144. szám, szerda
MOZIMUSTRA 2004. június 23., szerda 1. évfolyam 16. szám Hetvenesztendős a magyar animáció nagy öregje Rendezte: Nepp József MISLAY EDIT Nem biztos, hogy mindenki egyetért, számomra azonban úgy tűnik, hírnév tekintetében az animációs filmesek a mozgógépes szakma „mostohagyerekei”. Mert míg az általuk életre keltett figurák nagy népszerűségnek örvendenek, magukat az alkotókat ritkán övezi a közönség rajongása, s nevük sem mond mindig sokat az átlagembernek. Hacsak nem olyan megszállott néző, hogy a rajzfilm végén még a stáblistát is végigböngészi. Gyerekkoromhoz Nepp József neve mon- dókaszerűen hozzátartozott, hiszen neve nagyon sok rajzfilm végén olyan volt, mint a mondat végén a pont. Rendezte: Nepp József. De ha ez a kedves olvasóknak még nem sokat mond, talán elég annyit hozzátennem: Gusztáv, A Mézga család vagy a rokonszenves erdei pszichiáter, Doktor Bubó. Gusztáv, a jelentéktelen kisember, aki mindig pórul jár, és aki által egy kicsit a saját gyarlóságainkon is nevethetünk, a magyar animáció klasszikusának számít. S vajon van-e valaki magyar nyelvterületen, aki ne követte volna figyelemmel a Gusztáv „rokonának” is tartott Mézga Géza, valamint felesége, a nagyravágyó Paula, bakfislányuk, a cserfes és flegma Kriszta és fiuk, a koravén, meghökkentő újításokkal előrukkoló Aladár történetét. Mézgáék hihetetlen sikerét mi sem jelzi jobban, mint hogy a család történetét több sorozatban is figyelemmel kísérhettük, sőt figurái még csokipapírra is kerültek - pedig hol volt még akkor a marketing meg a piac- gazdaság. A Dr. Bubó-sorozat is fe- lejtheteden figurákkal gazdagította a magyar rajzfilmet. Ami ezeknek a Nepp József rendezte, jó humorú, szórakoztató sorozatoknak nagy erénye: gyereket, felnőttet egyaránt oda tudtak szögezni a képernyő elé. De ugyanígy említhetném a mester műhelyéből Koós János és Hofi Géza szellemes rajzfümklipjét, a Megalkuvó macskákat is, amelynek „macskásított” magyar slágereit is sokan dúdolták annak idején. A hetvenéves Nepp József munkái a magyar animáció legjobb darabjai közé tartoznak, ő maga pedig a szakma nagy öregje, mindenese, hiszen nemcsak rendezett, hanem háttért is festett, forgató- könyvet írt (pl. a Macskafogók című egész estés rajzfilmét), tervezőként is dolgozott. Munkásságának elismerését az a tény is jelzi, hogy ő a műfaj egyeden Kossuth- díjasa. De gyanítom, minden díjnál értékesebb lehet számára az, hogy rajzfilmjeinek népszerűsége máig töreden. Alekszander Rogozskin Kiskakukk című filmje pillanatnyi lazaságot sem enged, szinte magába szippant Szép mese bábeli zűrzavarral A színészek: Anni-Kristina Ussu, Vilié Haapasalo (Veiko) és Viktor Bicskov (Ivan) élettel telijátékukkal teszik élvezetessé a filmet (Képarchívum) Lehet, hogy mozimazochista vagyok, de engem nem zavar, ha egy orosz háborús film kerül a mozik műsorára, mint most a Kiskakukk. Nem csömörlöt- tem meg annyira a Vörös Hadsereg felszabadító tetteit dicsőítő szovjet háborús filmektől, hogy messze elkerüljem azt a vetítőtermet, ahol orosz produkció pereg. TALLÓSI BÉLA Ellenkezőleg, ámulattal néztem például a pozsonyi filmfesztiválon Andrej Koncsalovszkij megrázó munkáját, az Őrültekházát, amely a csecsen háborút egy elmegyógyintézet lakóinak életén keresztül láttatja megdöbbentő képekben. És külön örülök, hogy filmklub-forgalmazásra végre hozzánk is eljutott egy opus, ráadásul egy nézhető jó film, amely azt jelzi, hogy él még az orosz mozgóképművészet. Nem nemzetisége és nem is a tematikája, inkább az zavart a Kiska- kukkal kapcsolatban - igaz, csak az első pár percben -, hogy ülök-ülök a vászon előtt, bámulom a feketefehér pergő kockákat, és nem tudom, mit látok. Pontosabban, nem értem, hogy mi akar lenni az, amit látok. Nem tudom értelmezni, miért bilincselnek egy SS-egyenruhás katonát saját bajtársai egy sziklatömbhöz. Idegesít, hogy lemaradtam valamiről, mert hiába próbálom visszafelé pörgetni a látottakat, keresve az utalásokat és összefüggéseket a kezdő képsorokban, nem tudok rájönni, miért hagyják őt magára alig egy méter hosszú láncra fűzve, egy-két doboz kon- zerwel, ivóvíztartalékkal és egy szál puskával. Közben azt látom a vászonról, hogy az őt kikötöző német katona azon morfondírozik, el- kobozza-e a fogoly szemüvegét, vagy ne. Itt már csak ámulhatunk, hogy mi is van akkor, minek kell üyen részletekbe belemenni kamerával, miért fókuszálunk arra a francos szemüvegre. Még azok alatt a lassú, vontatott percek alatt sem világosodik meg előttünk, hogy milyen irányt akar venni a film, amikor a sziklatömb foglya összeillesztgeti és összeragasztgat- ja a két szemüveglencsét. Azt már sejtjük, hogy minden bizonnyal gyújtólencseként próbálja majd használni. Ekkor viszont az a nagy kérdés, vajon mi lehet a szándéka a tűzzel. Na aztán a tűz meg is gyullad: a leleményes katona megpróbál gödröt égetni a sziklába vájt vasék körül, amelyre a lábára csatolt láncos bilincset kikötötték. Hosszú, súlyos percek következnek, amíg a szikla rabja iszonyatosan kemény nekifeszüléssel megpróbálja kiszabadítani magát. És innen feszültté válik, s pillanatnyi lazaságot sem enged a film, szinte magába szippant. Olyannyira, hogy nézőként együtt erőlködünk a kiskatonával, aki annyira meggyőző, hogy egyszerűen megfeledkezünk róla: valójában ő „csak” színész. Negyvenperces küzdelme végére, amikor elmozdul a sziklától, lábán a bilinccsel és a lánccal, akár el is sötétedhetne a kép, és indulhatna a stáblista, hiszen ez a negyven perc önmagában több, mint sok esetben valami semmi kis sztori háromórás maszatolása. Oly frenetikus élményt nyújt e színészi teljesítmény, hogy egyáltalán nem lenne hiányérzetünk, ha kérdéseinkre esetleg nem kapnánk választ. De hol van még a vége, itt kezdődik csak a sztori. Kiderül, hogy a második világháború vége felé járunk, a kiszabadult katona pedig egy hátrahagyott halálraítélt finn mester- lövész, Veiko, aki a németek oldalán harcol, s szeretne már kiszállni a háborúból. Menedéket talál egy lapp asszony, Anni kunyhójában, ahol már van egy férfi: Ivan, a sebesült szovjet katona, akit az asszonyka rénszarvasvérrel visszahozott a halálból. Ivan, bár még gyengélkedik, farkasként esik Veikónak, mert a fasisztát látja benne. Az nem tudja elfogadtatni vele, hogy ő egy finn egyetemista, akinek nem ellensége az a nép, amely Dosztojevszkijt és Tolsztojt adta a világnak. Különben is, ahogy magyarázza, ő már befejezte a háborút. Ivan azonban ebből semmit sem ért, mint ahogy az asszony szavaiból sem, hiszen mindhárman más nyelvet beszélnek. Ebben a bábeli zűrzavarban mégis akad „tolmács”, Anni szere- tete és békés természete, amely a férfiakban a gyűlöletet szeretetté változtatja. A filmkezdet kemény realizmusa azonban egyszer csak meseszerű megoldásokba csap át: egy ideig még hihetjük a rénszarvasvér erejével való gyógyításról és hasonló csodás elemekről, hogy a tradicionális lapp rítusvilág részei, de aztán kezdenek úgy alakulni a dolgok, mint a népmesékben. Anni Veikót és Ivánt is megszereti. S nem csak lelkileg. Mivel a férjét négy éve elvitték a háborúba, szexuális étvágya viszont nagy, lappföldi szirénné válik, s mindkettőjükkel ágyba bújik. Élvezetét csakúgy visszhangozza a lapföldi éjszaka. Afilm pedig itt - talán a nagy kielégüléstől, mert mi következhetne* még?! - átlendül irreálisba. Olyanok történnek, hogy Anni sámándobbal és egész éjszakás vonítással Veikót visszafordítja a holtak birodalmából. Vagy’ hogy - bár a két férfi egyszerre távozik az asszony farmjáról, s akkor másállapotának még csak jelét se látni - Anninak két fia születik, az egyiknek Ivan, a másiknak Veiko az apja. De sébaj, ha valaki szereti a jó győzelmét, a Kiskakukkot is szeretni fogja. Van Heising - Stephen Sommers rendező nem hagyott semmit a véletlenre, ám filmes zanzája nem hoz intellektuális élvezetet, csak agyi émelygést Hatásvadász önteltségből eklektikus zagyvaság mi is késztette a Múmia és a Múmia visszatér rendezőjét arra, hogy megalkossa a 140 millió dolláros költségvetésű Van Helsinget. A hatásvadász önteltség. Az ösztön, hogy minden eddigi filmest, rendezőt, alkotót legyőzzön, és valami óriásit alkosson. De sajna, a hegyek csak egeret, jobban mondva egy mutáns Van Helsinget szültek. Pedig ebben a filmben annyi minden van, mondhatná a mozirajongó: Erdélyben ott rendetlenkedik az öntelt Drakula gróf a fotómodell szépségű három vámpír menyasszonyával, valamint a romantikusnak ható Farkasemberrel és a gyermeki lelkületű fran- kensteini szörnnyel. Ők az antihősök, akikkel szemben ott áll a sanyarú sorsú cigányhercegnő, Anna (Kate Beckinsale) és a viktoriánus korabeli James Bond, Abraham Van Heising. Egy igazi erdélyi terminátor. Míg Stoker Drakulájában és Coppola filmjében Anthony Hopkins személyében egy éltes korú tudósember, addig Sommers Van Helsingje ismeretlen múltú szuperhős, akit a szépfiú, Hugh Jackman alakít. A filmben nemcsak a pontos történetvezetés hiányzik, hanem a klasszikus vámpírölőszerek és fegyverek is. Van Heising olyan fantasztikus fegyverekkel, masinákkal van felszerelve, amelyeket egykor Verne Gyula (pedig fantasztikus elme volt) is megirigyelhetett volna, és megirigyelhetné a mai hadiipar is. És ezeket a fegyvereket a filmben látványosan be is veti. Bármennyire is győztesként hagyja el a terepet, a múltja elől nem menekülhet. De ebben a filmben ez a legkevesebb. Sokkal fontosabbak a speciális effektusok, kaszkadőrcsodák. Mert ezeken kívül kár is ebben a filmben valami mást keresni. Ha összevetjük a hasonló egyvelegű, szintén Prágában forgatott másik amerikai filmmel, a Szövetséggel, melyben a régi James Bond, Sean Connery szintén viktoriánus korabeli ügynököt alakít, sajnos a Szövetség a maga bugyuta történetével még mindig sokkal élvezhetőbb, mint a Van Heising. Sok esetben ugyanis a filmes zanza nem hoz intellektuális élvezetet, csak agyi émelygést. mérten sok antihős, sok akció, melyben természetesen a jót megtestesítő győz a sok rossz felett. Ez most a divatos képregénystílusú zanza. És ez jellemzi Hollywood sikerlistájának mezőnyét is. Immár több mint két hónapja kasszasiker Stephen Sommers filmje, a Van Heising. Sommers nem hagyott semmit a véletlenre: ahelyett, hogy stílusos romantikus vagy éppen hát- borzongató kalandfilmeket készített volna, ebben az esetben legalább hármat, inkább választotta a zanzát, és mindent egybeöntött. Ennek a végeredménye egy furcsa egyvelegű és eklektikus zagyvaság lett Van Heising címmel. Most arról nem is beszélek, hogy a klasszikus rémtörténetek írói, Bram Stoker, Mary Shelley és mások biztosan szélmalomként forognak sírjaikban, inkább csak azt mondom, a harmincas, ötvenes és nyolcvanas évek jeles filmrendezői, színészei, mint Boris Karloff, Lugosi Béla, valamint az élők közül Coppola, Brannagh is a fejüket csóválják. Nem tudom, csak sejtem, hogy Az erdélyi szuperhős Prágában KOSSÁR LAJOS Gimnazista koromban egy ideig imádtuk a zanzát. A zanza annak idején magyarul tömör gyönyör volt, főként a saijadó ifjú elmék közt. A lényege az volt, hogy egykét mondatban próbáltuk elmondani egy-egy irodalmi mű tartalmát. Például: hevesvérű gascogne- i három harctársával állandóan borsot tör egy magas beosztású egyházi méltóság orra alá, ezzel szolgálva egy félrelépett királyné kegyeit. Alexander Dumas: A három testőr. Hát ez volt a zanza. Az évek során el is felejtettem volna már a zanzát, ha az utóbbi időben a hollywoodi filmes masinériához tartozó amerikai rendezők nem tálalnák állandó jelleggel. Tudom, hogy egyre gyorsabb ritmusban élünk, de ez még nem jelentheti azt, hogy mindent, az irodalmat vagy akár a filmművészetet is valóban felgyorsítva éljük meg. Amerikában született meg a képregény, és a tengerentúlra azóta is jellemző a képregénystílus imádata. A mondanivaló legyen egyszerű, mint a (Képarchívum) pofon, kell egy főhős, nagyságához
