Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)

2004-06-19 / 141. szám, szombat

Vélemény és háttér 7 ÚJ SZÓ 2004. JÚNIUS 19.- Nem ülhetett be az Európai Parlamentbe, hát itt trónol egész nap. (Peter Gossányi rajza) HÉTVÉG(R)E A zsarolás iskolapéldája TALLÓZÓ KRÓNIKA Két újabb autonómiaterve­zetet nyújtott be a román kép­viselőházban négy magyar képviselő és egy szenátor, mindkettőt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács dolgozta ki. Az egyik dokumentum a sze­mélyi elvű autonómia keret­törvény-tervezete, amely vala­mennyi romániai kisebbségre vonatkozik, a másik pedig a magyar nemzeti közösség au- tonómiastatútum-tervezete, amely az előbbi törvénynek a romániai magyarságra vonat­kozó változata. Az Erdélyi Ma­gyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kidolgozott újabb javasla­tokat Kovács Zoltán, Pécsi Fe­renc és Toró T. Tibor, a Romá­niai Magyar Demokrata Szö­vetség (RMDSZ) képviselője, valamint Szilágyi Zsolt függet­len képviselő és Sógor Csaba RMDSZ-szenátor írta alá a do­kumentumokat. A beterjeszté­si szándékról hétfőn az RMDSZ frakcióit is tájékoztat­ták - mondta Toró, hozzáfűz­ve, a képviselőtársak előtt arra a kérdésre is válaszolnia kel­lett, miért nem egyeztettek a tervezetekről az RMDSZ ve­zetőségével, szakértőivel. „Az EMNT megalakulása óta nyi­tott szervezet, s várta soraiba az RMDSZ szakértőit és képvi­selőit. Aki részt akart venni eb­ben a munkában, az részt is vett” - mondta a nemzeti ta­nács alelnöke. Toró való­színűnek tartja, hogy - akár­csak a székelyföldi területi au­tonómia statútumtervezetét - ezeket a törvénytervezeteket is a közigazgatási szakbizottság­hoz irányítja a házbizottság. Azt remélte, még a nyári szü­net előtt lezajlik a parlamenti vita e tervezetekről. Az EMNT- alelnök elmondása szerint úgy alkották meg a kerettörvényt, hogy a kisebbségi közösségek előírásaiból igényeik függvé­nyében többet vagy keveseb­bet hívhatnak le a saját statú­tumukba. Éppen ezért a terve­zettel a többi kisebbség parla­menti képviselőit is megkeres­ték. Toró szerint a román pár­tok meggyőzése lesz a legne­hezebb feladat. Végre megint itt a szom­bat. A legutóbbi hétvégét Pozsonyban impozáns re­pülőnap színesítette. Hétfőn, hajnali három óra után nem sokkal azonban az is kiderült, a gépekkel együtt elszállt a szlovákiai választók szavazókedve is. KOCUR LÁSZLÓ Az eredmény világosan meg­mutatta, a hazai választót hide­gen hagyta az EP-voksolás. Ennek ellenére a lapokban másról sem lehetett olvasni. Mintha az újság­írók összefogtak volna, elhatá­rozva, hogy csak azért is untatni fogják az olvasót. Önostorozó címlapokkal, kommentárok, elemzések, interjúk sorával talál­kozhattunk, melyek hamut hin­tettek a fejü(n)kre a tizenhét szá­zalék miatt. Az uniós bácsiktól is kaptunk egy kis szelíd dorgálást. Ejnye-ejnye, legifjabb gyermeke­ink, kevesen voltatok. Mert a negyvenöt százalékos európai át­lag, az olyan kiváló, mi? Szerencsére távozásoknak, le- mondatási szándékoknak nem voltunk híján a héten. Ez általá­ban olvasóbarát téma. Rusko például Bugárt váltaná le. Mit akar a mi Bélánktól ez a tévésből lett földkisajátító! - hördülhet­nek föl több vidéki vendéglátó­ipari egységben. De a gazdasági miniszter ezúttal nem az MKP belügyeibe akar beavatkozni, nem is a parlamentből szeretné őt kiseprűzni. Ő Bugár Istvánt, az energiaszállító rendszer ve­zetőjét szeretné leváltani, mert - szittya őseink lovas bravúrját idézve - két lovat ül meg, miköz­ben ülepe csak egy van: ott talál­juk őt a Slovak Telecom fel­ügyelőbizottságában is. De már jó ideje! Nem értem, a koreai nemzet nagy barátjának miért csak most tűnt fel. A komáromi MKP-sok viszont Fehér Miklós megyei elöljáró-he­lyettest menesztenék, akinek Král Katalin mentora és szövetségese (legalábbis az egyik regionális he­tilap címlapján ezt olvastam). Hát igen, sok értékes épülete van a ko­máromi kórháznak, ezek többek­nek jól jönnének, mond(hat)ja az egyik oldal. Milyen dolog az, hogy az ápolónők nem kapnak éjszakai pótlékot? - vet(het)i oda a másik oldal. Hogy hol az igazság? Azt nem tudom, de egy szeletével megismerkedhetnek az Új Szó jövő keddi számában. A héten a tandíj is megbukott, ennek kap­csán az egyik kommunista hona­tya, Mikulás Juscík oda is mond­ta az oktatási miniszternek a Torgyán József által levédetett szlogent: „Monnyon le!” Frone azonban rambói választ adott: „A csatát elvesztettem, a hábo­rút nem.” A háborúhoz pedig - Montecuccoli szerint legalábbis - három dolog kell: pénz, pénz, pénz. Pénz akadt volna. A nyak­kendőben Kukannál is erősebb férfiideál, Ivan Miklós azt találta mondani, ha a parlament rábó­lint a diákhitelről szóló javaslat­ra, akkor támogatni fogja a felsőoktatás költségvetésének bővítését. Ezt népiesen zsarolás­nak hívják, s aki ilyet tesz, azt nehéz vasban viszik a törvény­szék elé. A pénzügyminiszter vi­szont, úgy látszik, ezt is megte­heti. Lakót váltott a Grassalkovich- palota. Meciar és Gasparovic áp­rilisi tréfának durva, állt lapunk április 5-i címlapján, az első for­duló eredményeit értékelve. Az­óta a tréfa kunderai kanyart vett, s nekünk is viselnünk kell a következményeit, mint a képes­lapján trockizmussal hencegő di­áknak. Az ítélet ezúttal öt év. NAPI GAZDA(G)SAG Idén végre már bevétel is lesz a forgalmi adóból TUBA LAJOS Készüljünk a munkakártyára. Valamikor Magyarországon pél­dául volt munkakönyv, az el­lenőrzöttek ezzel bizonyították, valóban aktívan építik a szocializ­must. Az újonnan tervezett kár­tyával nem a kapitalizmus építé­sét kell bizonyítani, hanem a legá­lis munkavállalást. Vagyunk né- hányan, akiknek nem tetszik, hogy az illegális munkavállalók nem fizetnek társadalombiztosí­tást, de adott esetben minden jut­tatást igénybe vesznek. A fekete­munkával kapcsolatos viták lezár- hatatlanok. Javítsátok a körülmé­nyeket, akkor majd mi is legálisan dolgoztatunk, üzenik a fekete­munkásokat alkalmazók. Ha erről az oldalról nézzük, főként a ma­gas társadalombiztosítási elvoná­sok borzasztóak, és ezekkel a mostani kormány sem kezd sem­mit. így azután körbe-körbe já­runk, és még az egyébként ko­moly rendszerjellegű változtatá­sokat maga mögött tudó Eudovít Kaník is ilyen adminisztratív in­tézkedésekre kényszerül. A feke­temunka üldözésével kapcsolat­ban már jó néhány, Ausztriában és Németországban ilyesmivel próbálkozó honfitársunknak van­nak közvetlen élményei. Egy-két éven belül ez várható nálunk is, s nem mondható, hogy feltétlenül rossz dolog. A héten újabb csapások érték a magas körökben mozgók, első lá­tásra érinthetetlenek kasztját. Bár a bíróságok malmai lassan őröl­nek, a néhai Ducky egyik leg­belsőbb embere mégiscsak kilenc évre rács mögé kerül. Mindez 10 millió dollár elsikkasztásáért, ami ugyan csak töredéke annak, mit annak idején kiloptak a legna­gyobb állami cégből, a Szlovák Gázmüvekből, de talán néhány utódját ez is visszariasztja a ha­sonló tevékenységtől. Dániel Lipsic igazságügy-miniszter követ­kező szimpatikus húzása is ilyes­mihez kötődik. Ő azért indít vizs­gálatot, mert valaki a hátsó ajtón engedte ki a Lexa-féle titkosszol­gálat elítélt igazgatóhelyettesét. Ha bennünket tyúklopáson érnek, akkor kamerák előtt kell elhagy­nunk a bíróságot, az egykori nagy bűnöst pedig titkos kezek még mindig óvják, védik, ez pedig nem tetszik a miniszternek. így aztán azt is elhisszük neki, hogy nem ré­sze annak a masinériának, amely­nek mesterkedése miatt mind ez ideig igazában senki sem fizetett rá a Lexa-féle időszakra. Bármilyen hatalmas is a botrány a zsolnai Kia gyár körül, a kor­mány a héten megtárgyalta az előkészítésre szolgáló állami se­gítségnyújtásról szóló anyagot. A megoldás szimpatikus, Zsolna vá­rosa kamatmentes kölcsönként kapja a pénzt, vagyis a dél-koreai­aktól kapott vételárból törleszti. Azzal nem foglalkozott a kor­mány, mi lesz a telekbe invesztált állami pénz sorsa, ha a valótlan­ságnak bizonyult szlovák ígéretek miatt a koreaiak mégsem jönnek ide. Ezt leszámítva a modell pre­cedensértékű. Esetleg az is meg­történhet, hogy ily módon vala­melyik dél-szlovákiai önkormány­zat kap átmeneti állami mentő­övet ipartelepítési elképzelésének megvalósításához. Mert az ipari parkokról ugyan sokat hallunk és a listák is nyilvánosak, de azokról valahogy hiányoznak a magyarok által nagy számban lakott telepü­lések nevei. Indok bizonyára sok van, de egy idő után ezeknek már senki sem hisz. Az új adórendszerben valami történt az általános forgalmi adó­val. Míg korábban az adóhivata­lok rendre többet voltak kénytele­nek visszaadni a vállalatoknak, mint amennyit beszedtek, idén végre pozitívvá vált a mérleg. A különbség elég nagy, a tavalyi 16 milliárd koronás hiánnyal szem­ben az idei első öt hónapot két­milliárd koronás többlettel zár­ták. Úgy tűnik, a pénzügyminisz­tériumnak újabb pénzgyártási csatornát sikerült elzárnia, és me­gint egy lépéssel közelebb kerül­tünk annak tisztázásához, hogy a hatalmas elvonások ellenére mi­ért nem jut pénz szinte semmire. VENDÉGKOMMENTÁR Reformtalanul LOVÁSZ ATTILA Mit is várhattunk volna egy populizmustól hemzsegő témában egy kisebbségi kormánytól. Még csoda, hogy az iskolai hitelekről szóló törvényt - amely egyébként a tandíjat is bevezette volna - csak egy szavazat különbséggel vetette el a parlament. Azon sem kellett volna csodálkoznunk, ha alig akadt volna támogatója Frone miniszter reformcsomagja első törvényjavaslatának. A re­formtörvények egyébként is az ország történetének legrosszab­bul kommunikált indítványai. Az emberekben Zajac egészség- ügyi csomagjából csak a 20 és 50 koronások maradtak meg, míg a Fronc-féle csomag csak és kizárólag a tandíjról lett ismert. Pe­dig ugyanúgy, ahogy az egészségügyi reform, a felsőoktatási sem csak erről szól. Sőt, jóformán egyáltalán nem erről. A reformtörvények nagy részének ellenzői társadalmi igazsá­gosságról, az eddig olcsó vagy fizetetlen szolgáltatások drágu­lásáról beszélnek. Pedig nincs igazuk. Az egészségügyben egy­részt semmi nem ingyenes, hiszen biztosítást fizetünk, még­hozzá adójellegű, kikerülhetetlen és behajtható biztosítást - kötelezően. A szakképzettebb szolgáltatások pedig nem számí­tanak - és a szocializmusban sem számítottak - közkincsnek, azok eléréséhez protekcióra és nagyon kemény csúszópénzek­re volt szükség. Az oktatás sem kivétel, az egyetemi felvételik „áráról” például két évvel ezelőtt a Domino fórum című heti­lap listát hozott nyilvánosságra, s az egyetemek vezetői még csak nem is tiltakoztak. A diploma esetenként komoly befekte­tés, s legalábbis azokon a szakokon, amelyek elvégzése után komoly karriert lehet befutni, bizony százezrekre rúgott a fel­vétel borítékban átadandó ára. Hogy kit mennyiért műtenek, mennyiért lehet ma egy-egy hivatalban valamit elintézni, arról regényeket lehetne írni, a korrupció lassan latin-amerikai mé­reteket ölt, de minden reformpróbálkozás azon bukik meg, hogy a legrosszabb végénél kezdik. Zajac a húszkoronásoknál, Frone a tandíjnál. Persze az ellenzők és a kommentátorok néha egy-egy indítványt elolvashatnának legalább a harmadik sorig. Csakhogy akkor nem lehetne sztrájkkészültséggel fenyegetődzni és olyan nyilat­kozatokat világgá engedni, mint a héten a parlamenti szavazás után. Aki igazságtalanságról papol a világ legigazságtalanabb közszolgálati rendszerében, az vagy érintett (a már tanuló diá­kok, az egyenlősdiben halászó orvosok, az alkalmazkodni képte­len előadók), vagy csak kihasználja a kormány kimondottan rossz kommunikációs politikáját saját politikai céljaira. A parlament leszavazta Frone miniszter indítványát. Lehet örül­ni, nem lesz tandíj. De lassan nem lesz konkurenciaképes iskola sem. Amely nélkül sem spanyol, sem ír csoda nem várható. A szerző a Vasárnap főszerkesztője JEGYZET A mi negatív csúcsunk POLÁK LÁSZLÓ Negatív rekorderek lettünk az egyesült Európában a tizen­hét százalékunkkal. Politoló­gusok intenek bennünket: eb­ben az országban valami nincs rendben, ha ilyen pará­nyi a szavazási kedv. Szó sincs róla, ezzel egyetértünk, ebben a kicsike országban nem csak a valami nincs rendben. Viszont ennek sem­mi köze a részvételi ará­nyunkhoz és európai negatív rekordunkhoz. Hogy ezt mi­ért gondolom? Tessenek rám figyelni! Megpróbálom elosz­latni ezt az eurofóbiánkat. Még ’89 előtt történt velem, de nem csak velem. Amikor öt­évenként azt várta el tőlünk a szocialista haza, hogy a nem­zeti front jelöltjeire szavaz­zunk. Ezt senki se vette akkori­ban komolyan, de azért min­denki elment. A szavazásokat követő hétfőn arról a „meg­lepő” eredményről tudósítot­tak az újságok, hogy a szocia­lista Csehszlovákia lakossága ismét bizonyította, mennyire érett s mennyire demokrati­kus, mert a választásokra jogo­sultak 98,96 százaléka részt vett a voksoláson. Akkoriban pénteken és szombaton tartot­ták ezeket a választásoknak csúfolt komédiákat. Egy ízben úgy terveztem, hogy majd szombaton, a szavazóhelyisé­gek zárása előtt átfutok, bedo­bom a cédulákat. Az ám. Szombaton délben megjelent a lakásunkon két szép szál rend­őr, és megkérdezték, miért ig- norálom a választásokat? Ta­lán van valami problémám a szocializmussal? És hogy a vá­lasztókörzetek versenyeznek egymással, hogy ki zár első­ként, s csak az számít zárás­nak, ha százszázalékos a rész­vétel. És hogy mi lenne, ha most velük elballagnék a sza­vazóhelyiségbe? Erre aztán mit mondhattunk akkoriban? Semmit, az ember azt se tudta, hogy köpjön-e vagy nyeljen-e. Ma már ugye okosak vagyunk, ma már simán elküldtük volna a két rendőrt... Szóval, oda. A tények viszont: ’82-ben rendőri kísérettel mentem szavazni a nemzeti front jelöltjeire. Hét­főn az újságok arról tudósítot­tak, hogy 98,96 százalékos volt a részvétel, és az imperializ­mus újabb vereséget szenve­dett. Szóval, politológus és nem politológus feleim! Nincs olyan nagy gáz a mi tizenhét százalékunkkal. Ez is belefér a demokráciába. A távolmaradó 83 százalék átruházta a dön­tés jogát a szavazáson részt ve­vő 17 százalékra. Ez szíve jo­ga. Ettől még működik a do­log. Ez a tizenhét több, mint az az egykori majdnem száz. A szerző a Pátria Rádió szerkesztője ir

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents