Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)

2004-06-16 / 138. szám, szerda

2004. június 16., szerda 1. évfolyam 15. szám Közép-Európában ma még szerencsére erősen jelen van a rendezői film, sőt egyre erősödik a rendszerváltás után indult rendezők alkotásaival Moziélmény - sztárokkal és sztárok nélkül Quentin Tarantino amerikai rendező az idei cannes-i filmfesztivál nem­zetközi zsűrijének elnöke olyasmit mondott a sztá­roktól csillogó patinás eu­rópai szemlén, hogy ahol nincsenek sztárok, ott vál­ságban van a mozikultúra, mivel a közönség azért megy a moziba, hogy sztá­rokat láthasson. TALLÓSI BÉLA David Kraus, a Boleró című cseh film egyik szereplője is úgy nyilat­kozott: néhányan biztosan negatí­vumnak tartják, hogy a filmben (a Boleróbán) több sztárszínész sze­repel, ám a nézők zöme a sztárok­ra kíváncsi, a legtöbben értük ül­nek be a moziba. S mivel a filmek, különösen a megaprodukciók meglehetősen magas költségve­téssel készülnek, kell valamilyen garancia arra, hogy az anyagi be­fektetés megtérüljön, sőt, nyeresé­get hozzon. Ma ennek a sztárok a biztosítékai. Fénylett is a cannes-i mustra a menő amerikai filmcsillagoktól. Vörös szőnyegén „megfordult” Dennis Quaid, Cameron Diaz, Daryl Hannah, Sharon Stone, Brad Pitt, jobbján Jennifer Anistonnal, Antonio Banderas, akit ugyancsak elkísért a párja, Melanie Griffith. Hazai fesztiváljaink nem üyen zengzetesek. Hozzánk jobbára csak a tartalékfénnyel pislákoló „lefu­tott” sztárok látogatnak el, mint Anita Ekberg vagy a jó öreg Lolo. A sztárok elmaradását általában az­zal indokolják a szervezők, hogy a ‘szemlével elsősorban a minőség közvetítésére vállalkoztak, nem ar­ra, hogy körítésként nagy csinnad­rattát csapjanak mellé. Nem is iga­zán sikerülne, egyrészt mert szem­léink még nem olyan patinásak, mint a velencei, a cannes-i, a berli­ni vagy akár a Karlovy Vary-i, ezért nem is olyan vonzóak a divatos filmcsillagok körében. Másrészt azért hiányoznak a nagy sztárok, mert a hazai filmes mustrák anya­gilag nincsenek úgy elengedve, hogy fúrná más nemzetközi fesztiválok csillogásához mérhető világraszóló sztárparádéra. Hollywoodi nagyágyúk Hollywood olyannyira épít a sztárokra, hogy más területekről is elcsábítja a hírességeket. Az álom­gyárban olyan nagyágyúkat állíta­nak kamera elé, akiknek semmi kö­zük a színészethez, de a siker bom­babiztos garanciái. Roberto Rodriguez Volt egyszer egy Mexikó című filmjében az El Mariachit ala­kító Antonio Banderas egyik hű fegyvertársát, Lorenzót a tinik nagy kedvence, Enrique Iglesias énekes játssza. Egy készülő pro­dukcióba, a Rózsaszín párducba David Beckham csodacsatárt pró­bálják megnyerni. Igaz, hogy test­hezálló szerepet kapna benne, egy focistát alakítana, tehát a figura életre keltéséhez nem kellene külö­nösebb színészi tehetséget felmu­tatnia, ám Beckham tutira megtöl­tené a mozikat. S ha nem is film- művészeti, de mindenképpen film- történeti esemény lenne, ha megje­lenne a mozivásznon, vagyis ha a reklámfilmből átlépne egy nagyjá­tékfilmbe. Képzőművészeti alkotás tárgyaként már kiruccant a művé­szetbe, és óriási sikere volt. Egy képzőművész videóra vette, ahogy a focista alszik, s ennek az álom­nak, amelyet egy kortárs művészeti múzeumban állítottak ki, úgy jár­tak a csodájára, mint annak idején a mumifikált Leninnek a Mauzóle­umban. Sőt, a James Bond-figurá- ból kiöregedett Pierce Brosnan he­lyett jelölt új 007-es ügynökök so­rában is szerepelt Beckham neve. Bármennyire igaznak is látszik Tarantino kijelentése - bár inkább csak a hollywoodi filmiparra vonat­koztatva -, az álomgyár vonzó sztárjait az Amerikai Filmakadémia Oscar-osztáskor nem értékeli ugyanúgy, mint a közönség. Az új­kori amerikai filmtörténet topsztár­ja, Tom Cruise, akire számtalan fil­met írtak, és szinte minden műfaj­ban kipróbálhatta magát, nem tu­Kovács Patrícia Polgár Tamás dott begyűjteni egyetlen Oscar- szobrocskát sem. A Titanic hőse, Le­onardo DiCaprio sem jutott Oscar- közelbe, s hogy jut-e még, nehéz megjósolni, hiszen az utóbbi idő­ben inkább csak a pletykákban, nem filmekben szerepel. Bár Brad Pitt filmjeit a vüágban mindenütt hatalmas ovációval fogadják, s Hollywood szőke hercege a népsze­rűségi toplistákon még mindig az élen áll, az Oscart eddig nem sike­rült „leszakítania” egyetlen szere­pével sem. Évekig Sharon Stone botrányos alakításaitól volt hangos Hollywood, ám a vetkőzős szerepe­it nem díjazták Oscarral. Bár a 9 és 1/2 hét híres - és a mai napig után­zót! - vetkőzős jelenetével előtérbe tolt Kim Basingemek sikerült mel­lékszereplőként feltornáznia magát az Oscarig, ma már messze van a szakmától, a fiatalabb nemzedék talán nem is ismeri, legalábbis nem úgy, mint sztárt. A nagy női hármasból csak Julia Roberts tartja még magát, fülig mosolyával ő kiharcolta az Oscart. Európában egy kicsit másképp Való igaz, hogy Hollywood világ­hatalmának árnyékában manap­ság nem a rendezői film korszakát éljük, a sztárok vonzereje lényege­sen nagyobb, mint a rendezőké. Ta­gadhatatlan azonban, hogy vannak húzó nevek a mai rendezők között is, például éppen a sztárokat elő­térbe helyező Tarantino, s hogy még maradjunk az amerikaiaknál, Steven Spielberg, Olivier Stone vagy a független Gus van Sant. És itt vannak az európaiak: Pedro Almodóvar, Peter Greenaway, Emir Kusturica, Luc Besson. Igaz, még ilyen nagy nevek se tudják kellően ellensúlyozni az amerikai film el­hatalmasodását, kontinensünk mozgóképművészete mind jobban veszít a presztízséből. Ezt mutatja az az adat, mely szerint tavaly az európai mozipiac 72,1 százalékát amerikai filmek foglalták el, s ré­szesedésük az előző évhez képest növekedést mutatott. Önmagában is ijesztő ez a szám, hát még annak a tükrében, hogy 2002-höz képest tavaly a mozijegyeladás visszaesett Nyugat-Európában. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az európai filmre vál­tottak kevesebben jegyet, tehát az európai fűm nézettsége csökkent. Nagy Zsolt Mifelénk Közép-Európában ma még szerencsére erősen jelen van a rendezői fűm, sőt egyre erősödik a rendszerváltás után indult rende­zők alkotásaival. A cseh és a ma­gyar fiatal rendezők is igen erősen, felismerhető kézjeggyel vannak je­len a kinematográfiában. Említsük csak Filip Rencet, Sasa Gedeont vagy Jan Svérákot és Jan Hfebej- ket, akik ismét Oscar-közelbe vitték a cseh filmet. Olyan átütő rendezői egyéniségek ők, hogy sztárok nél­kül is el tudják adni a filmjüket. Amiként Franco Zeffireűi is meg­hódította filmjeivel a világot, pedig róla köztudott, hogy előszeretettel osztott főszerepeket amatőrökre. Jan Svérák Sötétkék világ című oipusának főhősét Krystof Hádek pályakezdőként játszotta el, mégis sokan voltak kíváncsiak a filmre. De a fiatal magyar rendezőnem­zedékhez tartozók is dolgoznak kezdőkkel, sőt amatőrökkel is. Nem tudott felmutatni színészdip­lomát sem Polgár Tamás, sem Tóth Orsolya, amikor Mundruczó Kor­nél rájuk osztotta Szép napok című (Oláh Csaba felvételei) filmjének férfi- és női főszerepét. A fiatal rendezők sok olyan színészt kértek fel főszerepekre, akikről va­lójában csak a színházlátogatók tudtak, s az országos ismertséget ezeknek az első vagy másodikfil­mes rendezőknek köszönhetik. Csupán pár név: Pindroch Csaba, Szabó Győző, Hujber Ferenc, Óno­di Eszter, Oroszlán Szonja, Kovács Patrícia, Nagy Zsolt, Nagy Ervin. Ezzel az új nemzedékkel s filmjeik­kel kapcsolatban egyáltalán nem igaz Tarantino kijelentése. Hiszen a magyar film, úgy tűnik, épp a fiatal rendezőgárdának köszönhetően kezdi megtalálni a közönségét. Eh­hez remélhetőleg az is hozzájárul, hogy régiónkban sokféleképpen próbálják visszaáűítani a mozi presztízsét. Magyarországon pél­dául épp a napokban Moziünnep címmel rendeznek programot a mozizás megünneplésére, azzal a céűal, hogy ily módon népszerűsít­sék a moziba járás kultúráját, és is­mét felfedeztessék az emberekkel a moziélményt. Sztárokkal vagy sztárok nélkül. Oroszlán Szonja Fiatal filmesek nemzedéke Új, öntörvényű fiatal filmes nemzedék arat sikert itthon és a külhoni fesztiválokon is. Produkcióik között vannak elmélyült tár­sadalmi drámák, könnyed vígjátékok, gondolatébresztő és szóra sem érdemes filmek. Mégis, figyelemre méltó művekkel állnak elő. Alkotóik határozottak, eredetiek és nem igazodnak a nagy elődökhöz. Ma a magyar mozikban nem kevesebb, mint 12 film van műso­ron, amelyeket fiatalok rendeztek, miközben persze Bacsó vagy Makk is szerepel a programokban. És ezek közül jó néhány siker a nézőtereken is, mint például a Kontroll vagy egy kicsit meglepő módon a Magyar vándor. Érdemes talán a címeket is felsorolni, a további tízet is: Apám beájulna, Boldog születésnapot, Budapest retró, Ébrenjárók, Getno, Liliomfi, Montecarló, Rap-revű-Rómeó, Rengeteg, Rom-mánia. Többségükben első vagy második filmjü­ket készítették a fiatalok. (Sas Tamás kivétel, aki már nem annyira fiatal és az Apám beájulna a harmadik játékfilmje.) Sokuknak a nevét is nehéz kimondani, mint például az igen tehetséges Fligeauf Benedekét, akinek a Rengeteg mellett nemrég játszották a nagyon eredeti Dealer-ét is, vagy Miklauzicz Bencéét, akinek ugyancsak figyelemreméltó filmje az Ébrenjárók. Alcím: Nem epi- gonok. Címek és a névsorolvasás helyett érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy mi a közös, mi a jellemző ezekre a fiatalokra. Éppen az: nincs bennük semmi közös. Még fontosabb talán, hogy semmi „utódlás”, semmi közösség nincs köztük és az előttük járó generá­ciók között. Ezt akár sajnálatosnak is tarthatnánk, hiszen nem szoktuk jó néven venni, amikor egy fiatal társaság nem akarja vál­lalni az elődök hagyatékát. Ez a hátat fordítás a korábbi magyar filmnek most inkább erényük, mintsem kárhoztatandó hátrá­nyuk. A hatvanas évek nagy korszakának a történelem vizsgálata és a társadalom valódi képének felmutatása volt az igazi jeüemző- je. Az ilyen szemléletű filmcsinálás alól azonban a történelem ki­húzta a talajt. S azt is be kell vallani, hogy néhány kivételtől elte­kintve - például a Szegénylegények, A tizedes meg a többiek - ez a nagy generáció soha nem találta meg az igazi kapcsolatot a ha­zai közönséggel. Ami mára - a televíziózás mindent beborító kor­szakára - még fontosabb lehet, mint valaha. (MTI) MOZIMUSTRA (Kleb Attila felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents