Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)
2004-06-14 / 136. szám, hétfő
8 Magyar glóbusz ÚJ SZÓ 2004.JÚNIUS 14. Gyógyszerrel és pénzzel segítik az időseket Kárpátalján Fogadj örökbe nagymamát! KÁRPÁTI IGAZ SZÓ Ungvár. A Dorcas Nemzetközi Segélyszervezet kárpátaljai szervezetének tavaly indult egy új programja, amely „Fogadj örökbe egy nagymamát!” jelszóval fut. E kezdeményezés célja az, hogy a református gyülekezetek hajlott korú és egészségi okokból a templomot látogatni már nem tudó tagjai ne maradjanak magukra. A program céljáról és annak hatékonyságáról Fodor Gusztáv református lelkipásztort kérdeztük. *- A projekt célja, hogy az egyházak, a helyi gyülekezetek megtalálják és elérjék ezeket az idős embereket és éreztessék velük azt, hogy nemcsak akkor voltak fontosak, amikor aktívan látogatták az istentiszteleteket, adakoztak az egyház javára, hanem most is, miután már nehezen mozgó, eseüeg ágyban fekvő betegek. Azokra a nagyapákra és nagymamákra gondoltunk, akik egyedülállóak, nem támogatják őket a gyerekeik, illetve unokáik. A helyi gyülekezet készít egy felmérést ezekről az idős, magányos emberekről, amit elküldünk Hollandiába. És a holland donorok ezeknek az idős embereknek küldenek majd egy bizonyos összeget, amit mi eljuttatunk havonta a rászorulóknak. A múlt héten mutatták be Matuska Márton publicista Rémuralom a Délvidéken című könyvét, amely emléket állít az 1944 ősze és 1945 tavasza közötti magyarellenes vérengzéseknek, melynek során több tízezren vesztették életüket. Az előtérben a szerző. (A Duna Televízió Híradójának felvétele) Másodszorra is elutasították az akkreditációs kérelmet Nem indulhat gazdaképzés a Partiumi Egyetemen DUNA TV Nagyvárad. A Román Akkreditációs Tanács másodszorra is elutasította a Partiumi Keresztény Egyetem agrárszak beindítására vonatkozó kérelmét. így ősztől nem indulhat be a magyar nyelvű gazdaképzés Nagyváradon. A Partiumi Keresztény Egyetem két éve munkálkodik a hiánypótló magyar tannyelvű mezőgazdasági szakképzés beindításán. Mintafarmnak 75 hektár földet vásároltak, mezőgépállomást alapítottak. A gazdaképző engedélyezését tavaly a szakkönyvtár hiányosságaira hivatkozva utasította el a szaktestület. Most azért született negatív döntés, mert a Román Akkreditációs Tanács nem találta megfelelőnek azt az agrokémiai és földtani laboratóriumot, amelyet az egyetem Svájcból szerzett be. - Úgy gondolom, hogy az agrárszakos képzés magyar nyelven való bevezetése áttörés jellegű lett volna a romániai oktatásban, hát ezt igyekeztek megakadályozni - nyilatkozta Szűcs István kancellár. A Partiumi Keresztény Egyetem a már engedélyezett 12 szakra még ebben a hónapban meghirdeti a felvételit. A Partiumi Keresztény Egyetem nagyváradi épülete (A Duna Televízió Híradójának felvétele) „Vertek, és közben hangosan szidták a magyar anyámat” - emlékezik vissza a vajdasági gimnazista Megverték, mert magyarul szólt Pap Szabolcs és Korolija Kazimir törökbecsei fiúk az óbecsei gimnázium második osztályos tanulói szombatonként általában átkerékpároznak Óbecsére szórakozni. Általában a Floyd szórakozóhelyen töltik el az estét, ahol időnként élőzene is van, amelyet baráti társaságukkal igencsak szeretnek. MAGYAR SZÓ Június utolsó szombatján a Motorosok találkozója és annak keretében az Alsó parkban tartott koncert vonzotta őket, és az esős idő ellenére átkarikáztak Bácskába. A hátukra erősített táskákban ott volt a vízhatlan dzseki is. Jól szórakoztak és éjfél után egy óra tájt hazafelé indultak. A Petar Drapsin utcát választották, mert az egyenesen a csa- tornahídra vezet. A városközpontból a hídra vezető utca felénél egy álldogáló és hangoskodó fiúcsoport mellett haladtak el. Már néhány méterre el is hagyták őket, amikor valaki kivált a csoportból és a két kerékpáros fiú után futva kiabálva szerbül kérdezte, hány óra van?- Én hajtottam hátul és nem volt órám, ezért magyarul odaszóltam barátomnak, akinek volt órája, hogy mondja meg hány óra. Ó meg is mondta - emlékszik vissza az eseményekre a megvert fiú. - Ekkor ért utol a kérdezősködő fiú, és már futás közben felém rúgott. Ettől megdőltem a kerékpárral. Egy éppen ott lévő téglarakásnak estem. Fel sem ocsúdtam jóformán, máris kaptam a következő ütést, rúgást, majd még egy fiú szaladt oda és az is verni kezdett, majd emlékezetem szerint még ketten jöttek oda. Vertek, és közben hangosan szidták a magyar anyámat, azt tanácsolták, hogy pucoljak el innen, semmi keresnivalóm nincs itt. Barátom, látván, hogy mi történik, azt is, hogy túlerővel állunk szemben és nem bírunk védekezni, egy kicsit távolabb szaladt és szerbül, magyarul segítségért kiabált. Én akkor már nem sokra emlékszem, mert földre kerültem és rugdostak. A lármára az egyik házból egy férfi és egy nő jött ki, akik ráripakodtak támadóimra. Kihasználva a pillanatot, amikor már nem záporoztak úgy az ütések, rúgások, barátom segítségével talpra álltam és elkezdtünk futni a híd felé, hátrahagyva a kerékpárt. Ott egy homályos helyről, amikor meggyőződtünk arról, hogy támadóink már nem jönnek utánunk, mobiltelefonon hívtam édesapámat. Kértem, hogy jöjjön értünk, mert bajban vagyunk. Ö húsz perc múlva ott is volt a helyszínen, ahol akkor már egy férfi tolta felénk a kerékpáromat. Ő azt mondta, be akarta tolni, mert jelentette a rendőrségnek, hogy mi történt, és ők mondták, hogy tolja be a kerékpárt. Mi hazajöttünk. Először szüleim igyekeztek rendbe tenni az ütések nyomát. Nekem mindenem sajgott. Vasárnapra már lila foltok tarkították az arcomat, karomat és testem más részeit. Fejemen pedig megszámlálhatatlan mennyiségű dudor nőtt ki. Hétfőn azután elmentünk a törökbecsei egészségházba orvosi látleletet venni - mesélte a verés áldozata, Pap Szabolcs.- Először úgy gondoltuk, nem teszünk feljelentést a rendőrségen, ha az orvosi látleletből meggyőződünk, hogy fiunknak nem történt komolyabb baja. Az orvos viszont hivatalból értesítette a rendőrséget. A törökbecsei rendőrségen azt mondták, hogy az ügy nem tartozik rájuk, mivel az eset a szomszédos Óbecsén történt - mondta Pap Zsuzsanna, a megvert fiú édesanyja.- Én először orvosként értesültem a történtekről, és úgy véltem, erről nem szabad hallgatni. Tanácsoltam a szülőknek, hogy a látlelet birtokában ismeretien elkövető ellen tegyenek feljelentést az óbecsei rendőrségen is. Majd felhívtam a törökbecsei községi elnököt, Milan Bastovanovot, és elmondva neki a történteket. Ő azon nyomban odaszólt óbecsei kollégájának Zoran Stojsinnak, aki megígérte, utánanéz a történteknek, de ő is kérte, hogy ne tegyünk feljelentést a rendőrségen - mondta dr. Kovács László szakorvos, aki egyébként a törökbecsei községi képviselő-testület alelnöki tisztségét is ellátja.- A VMSZ helyi szervezete is értesült a dologról, és azon van, hogy ez az eset is nyilvánosságra kerüljön. Természetesen azért, hogy a tetteseket minél előbb megtalálja a rendőrség, és kellő fokú felelősségre vonás folyamata meginduljon. Semmiképpen sem kívánunk politikai esetet gyártani az ügyből, de szerintem erélyesen fel kell lépni a nemzettársainkat egyre gyakrabban érő atrocitásokkal szemben, amíg nem bonyolódnának még jobban a dolgok - mondta Ilia László, a VMSZ törökbecsei szervezetének elnöke. A feljelentés leadása után az óbecsei rendőrségnek kell lépnie, hogy megpróbáljon fényt deríteni arra: kik és miért verték meg Óbecsén Pap Szabolcs törökbecsei gimnazistát? Fel sem ocsúdtam jóformán, máris kaptam a következő ütést. Beszélgetés Francer István szabadkai képkeretezővei, a Forum Képzőművészeti Díj újdonsült tulajdonosával „Közönség nélkül nem tudnék alkotni” HÉT NAP Neve Szabadkán fogalom. Fiáét pedig már most Armaniéval és Dioréval együtt említik. Az apa, mint annyi évtizeden át, teszi a dolgát - galériájában csendesen nézegetve gyönyörű képeit. Francer István szabadkai képkeretező, a festészet „mecénása” nyilatkozik lapunknak galériájáról, művészetről, Forum Képző- művészeti Díjról. Hogyan lesz valakiből galériatulajdonos? Általában véve szeretem a művészetet. Képkeretezőként 1954- ben kezdtem el a húgommal közösen dolgozni. 1959-ben pedig önállóan belevágtam az iparba. Ekkor barátkoztam össze Duránci Bélával. Tíz év múlva megvásároltam egy pici boltot. Megkerestem Bélát, s kérdeztem tőle, hogy szerinte mit lehetne ebből kihozni. Azt mondta, hogy csodálatos volna, ha kiállításokat, tárlatokat szerveznénk benne. Aztán ennyiben maradt a dolog, bizonyos rajtunk kívül álló okokból. 1976-ban viszont már nagyon szerettük volna, ha a régi álmunk valóra válna. Három évre rá már igen komoly tárgyalásokat folyattunk érte az illetékesekkel. Sok-sok keserű csalódás ért, mert a legtöbb helyen kinevettek miatta. Sőt, Bélát még a belügy is behívatta, hogy magyarázza el, miért erőltetjük mi ezt ennyire. Egy év múlva már majd minden napomat a városházán töltöttem, mire végre nagy nehezen felkarolták az ügyünket. Kikötötték azonban, hogy csupán kiállítások szervezésével foglalkozhatunk, kereskedelemmel viszont nem. Ebben az időben az egykori Jugoszláviában sehol sem működött magángaléria, csupán állami. Nyolcvanban végre révbe értünk, s november 20- án bemutathattuk Majak Pero műveit a szabadkai közönségnek. Ez még nem ment ugyan könnyen, de utána már minden a megfelelő mederbe került. Hangya András tárlata már hatalmas sikert hozott nekünk, mivel igen nagy érdeklődés nyilvánult meg iránta. Két évtized távolából úgy vélem, hogy ennek elsősorban az a magyarázata, hogy azokban az években nem volt konkurenciánk, hiszen a miénk volt az egyetlen magánkézben levő galéria a városban. A művészeknek pedig érdekében állt, hogy benne kiállíthassanak, mert - s ezt ne vegyék szerénytelenségnek - nemigen volt más lehetőségük a nyilvánosság előtt bemutatkozni. 1986 óta végre árusíthatom is a képeket, s a mai napig ennek élek. A mai világban jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért kellett évtizedeknek elmúlnia ahhoz, hogy galériát nyithassak. Őszintén megmondom, erre még ma sem tudom a választ. Ellenzésének legfőbb oka vélhetőleg a társadalmi berendezkedésben rejlett, mely a művészetekben, főleg a magánszemélyek által támogatott művészetben egyfajta ellenséget - disszidenst látott. Ezért nem voltak magángalériák. Bátran állíthatom, hogy a kor legjobb festőit (több akadémikussal együtt) hoztuk el mi annak idején Szabadkára. Hadd említsem köztük csupán Peda Milosvljevics és Milan Konjovics nevét ízelítőül. Béla az egész egykori Jugoszláviát bejárta, időt és fáradságot nem sajnálva, hogy a legjobb festőkkel ismertessük meg a szabadkai közönséget. Talán ennek tulajdonítható, hogy a rendszer belátta, hogy valóban csak a művészetnek élünk, s talán ennek köszönhető, hogy utána már nem gördítettek működésünk elé akadályt. Nagy Ferencről, az újvidéki festőről igen kedves emlékeket őrzök, hiszen ő segített abban, hogy a nagy művészekhez bejuthassak. Mert bizony már akkor is úgy volt, hogy a nagy - idézőjelben mondom - sztárokhoz nem lehetett ám csak úgy bemenni. Ha Feri nincs, biztosan nem sikerült volna a festőművészek színe-javát bemutatnom szeretett városomban, Szabadkán. Eddig 72 tárlatot rendeztem, s büszkén mondhatom, hogy az összes művész műtermében személyesen is megfordultam, és a kiállítandó képeket én magam válogattam ki. Ha a felkapott nyugati galériákat a mi vidékünkön működőkkel összehasonlítja a szakember, mi a véleménye róluk? Szabadka kis város. A mi gazdasági helyzetünk és kulturális színvonalunk sajnos igen elmarad a nyugatitól. A felfogásról, a filozófiáról nem is beszélve. Ez már abból is látszik, hogy a nyugati galériákban egészen más árak vannak, mint nálunk. Ott teljesen megszokott, hogy tízvagy ötvenezer euróba kerül egy- egy kép - a valóban jó kép -, nálunk azonban a négy számjegyű ár is ritkaságszámba megy. Tehát itt ebből nemigen lehet meggazdagodni. Úgy is mondhatnám, hogy ez egy hobbi. Semmi több. Viszont egy fantasztikus, gyönyörű hobbi. Rácsodálkozni a művész vonalvezetésére, szín- kombinációira, az árnyalatok sokaságára, varázsára, a kompozíciók sokszínűségére, az valami csodálatos érzés. Leírhatatlan, megfizethetetlen érzés. Ez éltetette Bélát és engem is. A mai napig ennek a szenvedélynek élünk, s ebből nem lehet, de nem is akarunk kigyógyulni. A Forum Önt tartotta érdemesnek képzőművészeti díjára. Hogyan élte meg ezt az elismerést? Őszinte leszek: szívből megörültem neki. Ezúton is szeretném megköszönni a díjat odaítélő bizottságnak és a támogatóknak. Remélem, hogy valóban meg is érdemeltem. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy hetvenkét tárlatot szerveztek meg életükben. Most ezekben a percekben leperegnek előttem az elmúlt évtizedek: a sok-sok gyönyörű képet és az érdeklődő közönséget látom magam előtt. Nekik is köszönöm, hiszen a közönség nélkül nem tudtam volna valóra váltani az elképzeléseimet. Munkája a hobbija, állítja Francer István képkeretező (A Hét Nap felvétele)
