Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)
2004-06-11 / 134. szám, péntek
12 Gondolat ÚJ SZÓ 2004. JÚNIUS 11. tősége, szakmaisága is, ami máig érezteti hatását. Mivel kiderült, hogy „minden másként volt”, a történelem egyre inkább elveszítette tudományos rangját, „plebejus tudománnyá” vált, amit mindenki érteni és tudni vélt. A társadalomnak megnőtt az igénye a múlt ismeretei iránt, ezeket az ismereteket azonban elsősorban nem az iskola által akarta biztosítani. A történelemnek mint tantárgynak az értékvesztése pedig az iskolán belül is folytatódott. A rendszerváltást követő megváltozott társadalmi igények és értékrendek más tantárgyakat értékeltek fel, s az iskolákon belül a tantárgyak között kialakult hamis, de mégis meghatározó sorrendben a történelem egyre hátrább került. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy a történelem azok közé a tantárgyak közé tartozik, amelyek esetében a tankönyvi ellátás a mai napig megoldatlan (különösen a gimnáziumok esetében), akkor nem kell csodálkoznunk a tantárgy általános megítélésén és állapotán. A szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatásnak talán még a szlovákiai ádagnál is nagyobb problémákkal kell megküzdenie. Ezt elsősorban a megfelelően képzett pedagógusok hiánya, a már kritikussá váló tankönyvhiány, illetve a tananyag tartalmi előírásai és a diákok valós igényei között feszülő ellentétek okozzák. A felsorolt problémák gyújtópontját a nemzeti történelem oktatása jelenti, amely mindig is megol- dadan problémaként nehezedett a pedagógusok vállára. Ebben a tekintetben a rendszerváltás sem hozott nagyobb változást. Előtte ugyanis a korabeli szlovák történelemszemlélet jegyében valamiféle kvázi csehszlovák történelem megkonstruálása jelentette a szlovákiai történelemoktatás valóságát.4 A rendszerváltást követően ezt a szlovák nemzeti múltnak a tananyagba való erőteljes beemelése váltotta fel, amelynek a keretei között a magyar nemzeti történelemnek - és főleg a szlovákiai magyar kisebbség történelmének - ismét csak nem juthatott hely. Ezt a helyzetet még az utóbbi időkben a szlovák historiográfiában bekövetkezett szemléletváltozás sem tudta érdemlegesen megváltoztatni. Ezt a változást legjobban a közös történelem (a magyarok és szlovákok közös történelme - S. A.) birtokbavételének szándéka fejezi ki, amely markánsan különbözik attól a korábbi szemlélettől, amely kizárólag Nagymoráviára, majd az 18. század végétől meginduló szlovák nemzeti mozgalmakra szűkítette le a szlovák nemzed történelmet.5 A szlovákiai magyar társadalomnak - mint kisebbségi közösségnek - azonban mások a történelemtanítás tartalmával szemben támasztott követelményei. Azt is elválja ugyanis az iskoláinkban folyó történelemoktatástól, Jiogy az egyetemes történelem ismeretanyaga mellett a magyar nemzed történelmet is megismertesse a diákokkal, s ezáltal részt vállaljon a fiatalok nemzettudatának formálásában. Ez a célkitűzés azonban egyáltalán nem áll összhangban a jelenlegi tantervi előírásokkal és a rendelkezésre álló tankönyvekkel, amely ellentét elsősorban a történelmet oktatók személyén csapódik le. A magyar nemzet történelmének tanítása iskoláinkban Ha röviden summázni akarjuk a nemzeti történelem tanításának jelenlegi helyzetét, akkor azt kell mondanunk, hogy a helyzet egyrészt szomorú, másrészt viszont bizakodásra késztető. Szomorú és lehangoló azért, hogy iskoláink egy jelentős részében sajnos a nemzeti történelem címszó alatt szlovák szempontú nemzed történelmet tanítanak gyerekeinknek, miközben a diákok saját, magyar nemzeti történelmükről csak minimális és gyakran elferdített információt kapnak. Ez azért is ér- hetetlen, mivel a két nemzet történelme gyakorlatilag azonos, királyaink egyben a szlovákok uralkodói is, sikereink és tragédiáink ezer éven át közös élmények voltak. Bizakodásra ad azonban okot, hogy a történelemtanárok között egyre több az olyan, aki a hivatalos tantervek és tankönyvek szellemétől és tartalmától függetlenítve magát azt tanítja a diákoknak, amire azoknak szükségük van, vagyis a történelmi Magyar- ország történetét és egyben a magyar nemzeti történelmet. Az iskolákban folyó történelemoktatás tartalmát alapvetően két tényező határozza meg: a tantervi és tankönyvi kötöttségek, illetve a pedagógus emberi, szakmai kvalitásai. Noha modern világunk az elszemélytelenedés felé halad, s az oktatásban is teret nyernek a pedagógust háttérbe szorító formák (pl. e-learning), a tanár szerepe mégis egyre fontosabbá válik. Nemcsak szakmai fel- készültsége, hanem a személyes példa révén is. A történelem tanítása során - már csak azért is, mert az utóbbi években bizonyos mértékig „relativizálódott” a történelmi igazság fogalma - különösen fontos, hogy a diákok hiteles személynek fogadják el a pedagógust. Ehhez viszont jól felkészült pedagógusokra van szükség, ami a hazai magyar iskoláinkban folyó történelemoktatás talán legnagyobb gondja. Olyan probléma ez, amely kapcsán hatványozottan megjelenik hazai oktatásügyünk minden gondja: a magyar nyelvű és szellemiségű pedagógusképzés megoldatlansága, az oktatásügy egyre késlekedő reformja, a kulturális és oktatási önkormányzatiságunk fájó hiánya. A Történelemtanárok Társulása és a Fórum Intézet által 2003- ban elvégzett kérdőíves felmérés ugyan nem meglepő, mégis megdöbbentő eredményeket hozott. Kiderült ugyanis, hogy az iskoláinkban történelmet oktató pedagógusok közel fele (48%) szakképzetlen, vagyis az egyetemen nem végzett történelem szakot. A gimnáziumokban minden tanár szakképzettnek bizonyult ugyan, az alapiskolákban azonban különösen rossz a helyzet, ott gyakorlatilag a tanárok fele szakképzetlen, s magyarosok, földrajzosok, matematikusok tucatjai tanítják (???) a diákokat a múlt megismerésére. Ehhez a helyzethez a tanárképzés megoldatlansága mellett kétségtelenül hozzájárul a tantárgy kétségkívül alacsony presztízse is. Iskoláink egy részében ugyanis felülkerekedett egy olyan felfogás, amely szerint vannak fontos és kevésbé fontos tantárgyak, más szóval tudományok és áltudományok. A történelem pedig kétségkívül az utóbbi csoportba lett besorolva. Ehhez hozzájárult az, hogy a rendszerváltás előtti évtizedekben tanított „hivatalos hazugságok”, majd a rendszerváltás által felszínre hozott „minden másképp volt” jelszó az egész tantárgyat és az érintett pedagógusokat is ellehetetlenítette. Ezért hallani annyiszor, „hogy ez csak mese”, amelyet bárki el tud mondani. Ezért is egyszerűbb az igazgatók számára a fölösleges történelemórákat más szakot végzettek között elosztani, mint égy újabb szakképzett tanerőt felvenni (amelyből amúgy sincs nagy kínálat.) Vajon a fordítottjára van-e példa? Tanítanak-e iskoláinkban magyar irodalmat, matematikát vagy földrajzot történelem szakosok? Talán ez utóbbit néhány helyen igen, de az ilyen gyakorlat szerencsére ritka. Mert a mai követelmények közepette ez nem megoldás. S hogy a fentieket alátámasszuk, néhányba kérdőívekből kimazsolázott arra vonatkozó extrém példát is felsorolunk, hogy milyen szakpárosításokban is tanítják iskoláinkban a történelmet. (Előrebocsátva azonban rögtön azt is, hogy ezért legkevésbé az érintett pedagógus a felelős.) Van tehát olyan iskola, ahol az andrológus végzettségű pedagógus például német nyelv, földrajz, tánc és testnevelés mellett tanít történelmet; a fizikakémia szakos tanár polgári nevelést, természetrajzot, honismeretet és történelmet tanít; a csupán gimnáziumi végzettséggel rendelkező kolléga a földrajz, testnevelés, technikai nevelés és polgári nevelés mellett tanít történelmet stb. A szakképzettség hiánya azonban nem csupán és nem elsősorban a tárgyi tudás hiányában mutatkozik meg, sokkal inkább a szakmai hozzáállásban. Az említett felmérésből ugyanis az is kiderült, hogy a csak kényszerből „történelem szakossá” avanzsált pedagógusok (tisztelet az általam nagyra becsült kivételeknek) az átlagosnál jóval kevesebbet törődnek a szakmai fejlődésükkel: nem járnak továbbképzésekre, nem ismerik, és nem olvassák a szakirodalmat, szakfolyóiratokat. Emellett ők azok, akik sokkal szervilisebben viszonyulnak az állam által sugallt tartalmi kérdések felé is: tehát nagyobb arányban fogadják el az amúgy általuk sem megfelelőnek tartott tanterveket, nagyobb arányban használják azon szlovák tankönyvek magyar tükörfordításait, amelyeket maguk is kritizálnak. S ők azok, akik jóval kisebb mértékben tanítják a magyar nemzeti történelmet, mint a szakképzett pedagógusok. Pedagógustársadalmunk fent ismertetett struktúrája mellett különösen fontos szerepe van a tanterveknek és a tankönyveknek. Mint tudjuk, a szlovákiai magyar iskolákban néhány tantárgy kivételével (magyar nyelv és irodalom, szlovák nyelv, zenei nevelés) a szlovák tantervek érvényesek, így a történelmet is azonos tanterv alapján tanulják a párkányi magyar és a túró- cszentmártoni szlovák diákok. Ezek a tantervek pedig a bennük megjelenő modern elvek ellenére is a szlovák nemzetállam koncepciójára épülnek: kizárólag a szlovák nemzet és a szlovák államiság szempontrendszere érvényesül bennük. A tankönyvek pedig a tantervi előírásokat tükrözik. Persze el kell mondani, hogy a jelenlegi tankönyveket (itt az alapiskolások számára az Orbis Pictus által kiadott tankönyvekről beszélek) korántsem lehet egy kategóriába sorolni a korábbi idők könyveivel, hiszen szerencsére hiányoznak belőlük a közvetlenül magyarellenes, intoleráns tartalmú részek, a más nyelvű, fajú emberekkel szemben negatív érzelmeket keltő elemek. A baj csupán az, hogy ezek a könyvek nem nekünk és nem rólunk íródtak. Sőt, tovább megyek, szerintem helyenként (elsősorban a 19. századi „megkonstruált szlovák múlt” bemutatására gondolok) ezek a tankönyvek még a szlovák diákok valós érdekeinek sem felelnek meg. Nem hiszem ugyanis, hogy helyes elhitetni a szlovák fiatalokkal azt, hogy 1848/49-ben a szlovákság szem- befordult a magyarországi forradalommal, és hogy a Stúr és Húrban által szervezett szabad- csapatok egy össznemzeti mozgalom megtestesülései voltak. Ezt és az ilyen „tévedéseket” természetesen a szlovák történetírásnak kell korrigálnia, az viszont már bennünket is érint, hogy az ezeket a tankönyveket használó szlovákiai magyar diák nem találkozik történelmünk legnagyobbjainak még a nevével sem. Csak néhány név, akik kimaradtak: Széchenyi István, Deák Ferenc, Eötvös József vagy a trencséni születésű Baross Gábor. Persze így is lehet nemzeti történelmet tanítani, de minek? Van nekünk szerencsére egy másik tankönyvcsaládunk is, a Lilium Aurum által kiadott A magyar nép története című sorozat, amelyet Kovács László kollégámmal közösen készítettünk. Habár - jómagam is érintett lévén a dologban - nem lenne etikus és nem is szándékom dicsérni, mégis úgy gondolom, a jelenleg rendelkezésre álló tankönyvek közül (ebbe a magyarországi könyveket is beleértem) ez jelenti az igazi megoldást. Idézném az említett felmérés egyik válaszát: „Ebben minden benne van, amire a diákjainknak szükségük van. Jól érthető, gazdagon illusztrált, érdekes a diákok számára.” A gond csak az, hogy ezt saját zsebükből fizetik a tanulók, míg a szlovák sorozatot ingyen kapják. Ezt boldogabb országokban diszkriminációnak mondanák, nálunk állami oktatáspolitikának nevezik. Konklúziók Összegzésképpen tehát el lehet mondani, hogy a nemzeti történelem tanításának megoldása komplex beavatkozást igényel. Nem elég csupán a tanterveket és a tankönyveket átírni, a pedagógusképzést is új alapokra kell helyezni. A Selye János Egyetem és a nyitrai Közép-európai Tanulmányok Karának létrehozásával talán megteremtődtek ennek alapjai. A magyar nyelvű és szellemiségű történelemtanár-képzés személyi háttere (a megfelelő oktatók) azonban jelenleg még nem látszik biztosítottnak. Reméljük, rövidesen ez is megoldódik. A tankönyvek terén a legfontosabbnak a tankönyvválasztás lehetőségének megteremtése tűnik. El kell érni végre, hogy a pedagógus és az iskola az általa képviselt pedagógiai programmal összhangban maga válassza meg a használandó tankönyveket. És természetesen legyen miből választani. A pedagógusok - és mindenekelőtt a diákok - módszertani szempontból modern, áttekinthető, a tanulók életkori sajátosságainak megfelelő, európai színvonalú, mindezek mellett azonban magyar szellemiségű tankönyveket igényelnek. Persze nem a 19. századi nemzetkép jegyében írottakat, hanem a mi (ti. magyar) tankönyveinkben is gyakran ott lévő előítéletektől és nemzeti sémáktól menteseket. Az ehhez szükséges feltételek megteremtése talán még hosszadalmasabb folyamat, mint az egyetemalapítás. Először ugyanis az egész iskolai oktatásunk alapszemléletét kellene átformálni, majd új, a képességfejlesztésre és értékközvetítésre alapuló tanterveket kidolgozni. Olyan tanterveket, amelyek tartalmilag a szlovákiai magyar iskolák számára is alkalmasak. Csupán ezekre a tantervekre alapozva lehetséges aztán tankönyvírásba fogni. Az oktatási rendszer átalakításáról és teljesen új tantervek kidolgozásáról jelenleg is folynak a viták, s ez az átalakítás előbb-utóbb minden bizonnyal meg is fog történni. A jelenlegi diákoknak és szüleiknek viszont nem mondhatjuk azt, hogy a mostani tankönyvek használhatatlanok ugyan, de sebaj, mert tíz év múlva már jobb lesz a helyzet. Ezért fordult 2003 őszén a Történelemtanárok Társulása az Országos Pedagógiai Intézethez, s terjesztett elő egy, a szlovákiai magyar gimnáziumok számára készített tantervet. Ennek elfogadási procedúrája a végéhez közeledik, s minden remény megvan arra, hogy a 2004/2005-ös tanévben már ez alapján tanítsanak gimnáziumainkban. Ezek a tantervek ugyan még mindig a hagyományos történelemtanítás módszereire épülnek, tartalmilag azonban újak, hiszen gerincüket a magyar nemzeti történelem alkotja. Persze a kisebbségi tapasztalatokon átszűrve, a multikul- turalitás, a tolerancia, a többszempontúság elveit szem előtt tartva. Az új tantervek alapján végre saját történelemtankönyveket kaphatnak gimnáziumaink, amelyek remélhetőleg a 2005/2006-os tanévtől már használhatók lesznek. Az alapiskolák esetében talán ennél is egyszerűbb megoldás kínálkozik a már meglévő és a pedagógusok, sőt a diákok által is pozitívan fogadott A magyar nép története című tankönyvsorozat használata által. Ehhez csupán a tanárok egy részének kellene azzal a régi beidegződéssel szakítani, hogy csupán azt és abból tanít, ami „elő van írva”; másrészt pedig meg kellene teremteni annak az anyagi hátterét is, hogy ezek a könyvek minden magyar iskolás kezébe eljuthassanak. Az ideális persze az lenne, ha a szlovák kulturális tárca fedezné ennek a költségeit, s így felszámolná azt a rejtett diszkriminációt, amely ezt a tankönyvsorozatot sújtja. Hosszú távon azonban az alapiskolák esetében is új, iskoláink igényeihez igazított tantervek és új tankönyvek szükségesek. (A szerző a Fórum Intézet munkatársa, a Történelemtanárok Társulásának elnöke.) Jegyzetek 1 Idézi: Kratochvíl, Viliam: Problémy tvorby programového projektu vyucby dejepisu v transformujúcej sa spolocnosti. 2000, kézirat 2 Az évszámokon innen és túl... Megújuló történelemtanítás. Szerk. Knausz Imre, Budapest, 2001, Műszaki Könyvkiadó, 9. old. 3 Kratochvíl, Viliam: i. m. 4 így fordulhatott elő, hogy a szlovákiai magyar diák Balassi, Széchenyi István vagy Deák Ferenc nevével nem találkozott tanulmányai során, arról viszont tanult, hogy Szlovákiának [sicc] milyen huszita hagyományai vannak. 5 Az említett változást jól példázza Bél Mátyás megítélése, akit a huszadik század első felében J. Skultéty még a legveszedelmesebb magyarónnak bélyegzett meg, a második világháború utáni időszak egyik legjelentősebb szlovák történésze viszont már megvédett, megmagyarázva Bél hungarus tudatát. Jelenleg pedig az egyik legnagyobb szlovák tudósként tartják számon, külön tananyag szól róla az általános iskolás tankönyvekben, s a besztercebányai egyetem is az ő nevét viseli. A szlovák historiográfia fejlődéséhez lásd a következő írásokat: Niederhauser Emil: A szlovák történetírás a két háború között. Régió, I., 2. 1990. 181-206; Szarka Lász- ló—Sallai Gergely: Önkép és kontextus (Magyarország és a magyarság történelme a szlovák történetírásban a huszadik század végén). Régió, XI., 2. 2000. 71-107. A fő gondot a képzett pedagógusok hiánya és a tankönyvhiány jelenti. Először az egész iskolai oktatásunk alapszemléletét kellene átformálni.
